November 5-én, szerdán délután 14:19-kor érte el teljességét az év legnagyobb teliholdja, amelyet a média gyakran „szuperholdként” emleget. A Svábhegyi Csillagvizsgáló blogbejegyzése tisztázza a jelenség hátterét és a kapcsolódó tévhiteket.
A „szuperhold” kifejezés nem tudományos szakkifejezés, hanem egy népszerű elnevezés arra a jelenségre, amikor a telihold időpontja egybeesik a Hold földközeli pontjával (perigeum). Mivel égi kísérőnk pályája ellipszis alakú, távolsága változik: mostani teliholdkor mintegy 27 ezer kilométerrel lesz közelebb a Földhöz az átlagosnál (357 218 km-re).
Bár ez csillagászati mércével jelentős közelség, a Hold látszó mérete csupán 14%-kal nő meg egy átlagos teliholdhoz képest. A Svábhegyi Csillagvizsgáló szerint ezt a különbséget a legtöbb ember szabad szemmel alig veszi észre.
Amiért mégis sokan hatalmasnak látják a felkelő Holdat, az az úgynevezett „Hold-illúzió”. Ez egy pszichológiai jelenség, amely miatt agyunk a horizonthoz közeli égitesteket – a földi tereptárgyak (fák, épületek) viszonyítási pontjai miatt – nagyobbnak érzékeli.
A jelenségnek komolyabb fizikai hatása nincs, mindössze az árapály szintjében okozhat néhány centiméteres, a tengerpartokon mérhető emelkedést.
Az észak-amerikai néphagyomány ezt a periódust gyakran „vadászholdnak” is nevezi, mivel a betakarítás utáni tiszta, holdfényes éjszakák kedveztek az éjszakai vadászatnak.
Ha az időjárás engedi, november 5-én naplemente után érdemes lesz az eget kémlelni: bár a telihold pillanata délutánra esett, a Hold este már teljes fényében ragyog majd a keleti horizonton. Ilyenkor szabad szemmel is szépen kirajzolódnak a nagyobb holdtengerek és a fényesebb kráterek, különösen tiszta, páramentes időben.
A sötétebb, simább területeket „tengereknek” (latinul „mare”-nek nevezik. Nevüket még a 17. századi csillagászok adták, amikor távcsövön keresztül megfigyelve azt hitték, valódi vizeket látnak. Valójában ezek hatalmas, ősi becsapódások által létrejött medencék, amelyeket később lávafolyások töltöttek fel. A világosabb, hegyes, egyenetlen területek a „felföldek”, vagy más néven „terrae”. Ezek a Hold legősibb részei, amelyek szinte érintetlenül őrzik a korai Naprendszer történetét. A Hold felszínét számtalan kráter borítja – ezek meteorbecsapódások nyomai, amelyek közül sok több százmillió éves.
Érdekességképpen: a Hold felszínének fényessége, amit a teliholdkor látunk, még mindig csak a Nap fényének visszaverődése – a Hold anyaga nem fénylik saját jogán. A holdfelszín albedója (fényvisszaverő képessége) mindössze 12% körüli, vagyis a Napból érkező fény nagy részét elnyeli. Mégis, a sötét éjszakai ég hátterében ez a visszaverődött fény annyira erős, hogy árnyékot is vethetünk telihold idején.
svabhegyicsillagvizsgalo.hu
Nyitókép forrása: facebook.com/Svábhegyi Csillagvizsgáló
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
