Jó érzés, hogy mindkettő a barátom. Elmennék velük a háborúba, és nem félnék hátat fordítani egyiknek sem. Ritka ez manapság…
Kötcsei kultúrarc, avagy korán kelni kell, nem ítélni
Ókovács Szilveszter
ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/89. levélária
Kedves Tatjána Néném!
Természetesen most sem direkt politizálás, amit írok, nekem az nem kenyerem. De most a lényegről írnék valamit, a csodálatosan pörgő „kultúrharc” tematikában, amely nyár óta minden innen és onnan működő publicistának automatikusan szállítja a témákat, noha tényszerűleg semmi nem történt. A kritika kritikájának kritikáját kritizálni kényelmes dolog, és kellően távolra helyez attól a szöszmötölő elfoglaltságtól, hogy meg is kelljen nézni azt a műalkotást, ahol a forgószél epicentruma lehetett.
És a honi újságírásnak az is szép vonása – igen, a szerzőinek is! –, hogy gyakran ítél első benyomásra. Tudom, a marketingiskolákban az az alapmondat, hogy első benyomást másodszorra már nem szerezhetünk, de a világ messze nem olyan egyszerű, hogy a fogalmazás WD40-eit, univerzális nyelvi megnyilvánulásait bármire sikerrel alkalmazzuk. Biztos még sok fordulatot tartogat az Opera ügye is (elég sok mindenkinek szúrja a szemét több komoly fejlesztésünk, vagy az is, hogy európai első vonalat csak az egyetemlegesen, évtizedek óta lerobbanni hagyott infrastruktúra felépítése és a működési költések növelése mellett érhetünk el. Ezeket néha egyszerűbb nem érteni, mint elismerni). Ha az a nevezetes első benyomás a külsőre épít, értem ide akár a hanglejtést, vagy a metakommunikáció bármely elemét, megette a fene – mert alaposan átveri az ítélethozót, és természetesen igazságtalanul leértékeli a szóban forgó embertársat. Mondok egy példát, jó? Kultúr(h)arcra is, első benyomásra is.
Németh Szilárd ma is Kötcsén keveri a kondért, civilben amúgy a honvédelem államtitkára. Nem bánik vele kesztyűs kézzel a független (leánykori nevén: baloldali) sajtó. Idemásolom legutóbbi kötcsei beszélgetésünket, amelyre ugyan engedélyt nem kértem tőle, de a dialógus megmagyarázza, miért hozom mégis le, és miért éppen itt.
Három nagyobb gyermekünkkel araszolunk a sorban, persze, (miattam) késve, minden elfogyott már. Szilárd a kondér aljáról tunkol fel még ezt-azt, de nekünk már abból se marad.
„– Miért nem előbb jöttetek? Egy operaházas embernek járna a legfinomabb koszt” – így Szilárd. „– Házas, meg operaházas” – poénkodom én, mert szóvicc nélkül nincs élet. „– Mindegy, nekünk úgyis ott van a valaha létezett séfek legnagyobbika, Rossini” – teszem hozzá, mert mindig fitogtatni kell valamit, ez egy hülye belső kényszer.
„– Szeretem Rossinit” – válaszolja Szilárd, és bennem, aki őt szinte egyáltalán nem is ismerem, felüti hetyke fejét a kisördög. „– Mmm, tényleg? És mit kedvelsz leginkább Rossinitől?” És várom a feleletet. Sajnos, itt nem lehet Köchel-jegyzékszámokat kérdezni, mint Mozartnál, vagy a BWV-ket, mint Bach esetében. Szilárd felnéz a kondér aljáról: „– Például a nyitányait. Azok nagyon jók.” Nos, eljött az én időm, a felülkerekedésé. „– Aha, az én kedvencem a Signor Bruschino nyitánya.” (A darabot sose játsszuk, senki se, teljesen feledésbe merült, csak a nyitánya megy néha koncerteken, de az is iszonyú ritkán. Ebbe jól beleválasztottam!) Szilárd egyelőre állja a sarat: „– Ja, igen, az nagyon vidám, szeretem én is.” És most a művelt operaigazgató beviszi a KO-t jelentő ütést a sajtóban mindenféle tudatlan, porcelánbolti elefántnak beállított képviselőnek: „– Igen? És arra emlékszel, melyik az a különleges hangszer, amely soha más Rossini-műben nem szerepel, csak ebben a nyitányban?!”
Sajnos, most le fog zárulni a beszélgetésünk, én nyilván soha nem fogom megkóstolni Németh Szilárd legendás pincepörköltjét, de úgyis nagy fogyásban vagyok, majd túlélem valahogy. Ő meg talán megjegyzi, hogy ehhez a zene nevű dologhoz, meg az operához mi értünk, zenészek, és nem ő. Szilárd viszont vigyorog, és hozza a választ: „– Nem igazán hangszer az, hanem kopogás egy ajtón.” És tényleg. Én koppantam.
Az eset tanulságai könnyen levonhatók, ma pedig lejöttünk Kötcsére, és megnézzük, hogy az ócska szívatási próbálkozás után marad-e bármi Németh Szilárd kondérjában nekünk. De hogy miért lett ő is számomra abszolút kultúrarc, most már Néném ugyanúgy értheti.
„Zsdu átvétá, kák szálávej létá”
Szilveszter
2018. szeptember 8. Kötcse, parkoló
Forrás: Origo.hu
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
