A Szentháromság ünnepe – latinul Festum Trinitatis – a történelmi nyugati keresztény egyházakban elterjedt háromszemélyű egy Isten ünnepe, melyet főünnepként ül a katolikus egyház a pünkösd utáni első vasárnapon. Egyes tájegységeken Kicsinypünkösd néven is említik.
A pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék, hiszen a hittitok magasztalása minden nap, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordul. A történelmi Magyarországon már Kálmán király (Könyves Kálmán 1074–1116) elrendelte – éppen ezen a napon – a Szentháromság ünnepének megülését. Nyugaton később terjed el, és csak 1334-ben vált egyetemesen kötelezővé. A Szentháromság kultuszának igazi felvirágzása a barokk időkben következett be. Szentháromság tiszteletére szentelt templomaink már a középkorban feltűntek, de a XVIII. században, a pestisjárványok szorongásai között a patrocinium egyenesen korjellemzővé vált.
Az ünneplés középpontjában az a titok áll, amely kereszténnyé tesz bennünket. Ez a hívő közösség Szentlélektől ihletett hittapasztalata, tudása Istenről, hogy „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten és egy Úr, nem személy szerint való egységben, hanem három személyben és mégis egyetlen lényegben” – ahogyan azt az ünnep prefációja megfogalmazza.
Általában három eggyé váló, kifejező formaelem a Szentháromság titkának legalkalmasabb ábrázolása, elképzeltetése. Ez a legegyszerűbb alakjában háromszög, amely vagy a sugárzó napot, az istenség archaikus jelképét keretezi, vagy pedig szemet fog közre, amely a híveket a mindeneket látó, megítélő, mégis gondviselő Úrra, a Szentháromság egy Istenre emlékezteti: őbenne élünk és vagyunk, mozgunk s előtte járunk.
A Szentháromság tisztelete a barokk vallásosságban kap kiemelt hangsúlyt. Alig van barokk templomunk, amelynek homlokzatán, szószékén, oltárain ez a sugárzó nappal ábrázolt Szentháromság-szimbólum ne tűnnék szemünkbe. „A népi építészetben is fellelhető a barokk szakrális szimbólum: a háromszögbe foglalt sugárzó nap, mely oltalmazó céllal fölkerült a házak homlokzatára, kapubejáratokra, más helyekre is, és több vidéken egészen elnépiesedett, népművészeti motívummá vált.” – olvasható Bálint Sándor (1904–1980) magyar néprajzkutató, művészettörténész Ünnepi kalendárium című gyűjteményében.
Balassi Bálint így fohászkodik a Szentháromsághoz, az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez (részlet a Szentháromság Hymnusból):
Az Szentháromságnak első személye,
Atyaisten dicsőséges felsége,
Mind ez széles világnak teremtője,
Tekints reám, ilyen veszett szegénre.
Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak,
Kristus, második személye!
Régi vitézeknek, roppant seregeknek
Győzhetetlen Istene!
Tehozzád kiáltok, ki katonád vagyok,
Vigy kérlek vitézségre!
Az Szentháromságnak harmadik személye,
Szerelemnek Isten szerint gerjesztője,
Az jó házasságnak ki vagy bölcs szerzője,
Szívek szentelője!
Forrás: Bálint Sándor, Wikipédia
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
