Az idei nagyböjtben a budapesti Szent István-bazilikában a vasárnap esti szentmiséket követően Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, a bazilika helyettes plébánosa tart máriás elmélkedéseket, Szent negyven nap Máriával címmel. A harmadik tanítás március 15-én, nagyböjt negyedik vasárnapján hangzott el, És hol maradt Szent József? címmel.
A szentmisét Kovács Zoltán mutatta be. Az evangélium a vak meggyógyítását és Jézusnak a farizeusokkal folytatott vitáját leíró rész volt (Jn 9,1–41).
Prédikációjában a szónok kifejtette: a vakon született embernek legfeljebb elképzelése lehetett a dolgok valódi kinézetéről. Amikor Jézus meggyógyítja, teljesen új valóság tárul fel számára. Talán kicsit eltúlozva, mintha hirtelen „szárnyai nőnének” az embernek: amire addig képtelen volt, legfeljebb fantáziálni tudott róla, az hirtelen színes és életszerű valóságként mutatkozik meg neki. A megváltás, az örök élet, a halál erejéből való szabadulás hasonló, elképzelhetetlen dolog volt az ószövetségi ember számára, legalábbis kezdetekben, hiszen Jézus korában már sokan hittek a holtak feltámadásában. Amikor Jézus életre támasztja a halottat, amikor megmutatja, hogy van tovább, ő a Megváltó, és fölötte nem úr a halál, ez is megmutatkozik:
Kulcsszó azonban a hit – mondta Kovács Zoltán –, hiszen az immár látó ember is kijelenti:
Nem marad meg a maga kis világában, jobban mondva világtalanságában, hanem van bátorsága elfogadni, sőt kimondottan akarja, hogy Jézus az ő újjáteremtő erejével megérintse és cselekedjen az életében.
Ha már mi magunk is találkoztunk Isten mindent újjáalkotni kész szeretetével, akkor jó, ha folyamatosan engedjük neki – most, a nagyböjti időben különösen –, hogy elvegye a bűnbánatunk által belső sötétségeinket, és kivezessen bennünket a bűn homályából a kegyelem világosságára. A világosság fiaiként mutassuk meg másoknak is az utat a belső gyógyulás, a megvilágosodás, a megtérés és az üdvösség egyedüli Forrásához: Krisztus Urunkhoz.
A mariológus a szentmisét követően tartotta meg harmadik nagyböjti elmélkedését, És hol maradt Szent József? címmel.
Idén a nagyböjt negyedik vasárnapjához, Laetare-vasárnaphoz még egy örömteli ünnep is közel esik: Szent Józsefé, aki Jézus és Mária számára is igen fontos és kedves személy. Ám föltehetjük a kérdést: hol van Szent József? Mert a Golgotán már nincs jelen – emelte ki Kovács Zoltán.
Utalva az evangéliumra rámutatott: a vakon született embernek hirtelen előkerülnek a szülei is, de nem maradnak pozitív szereplőkként emlékezetünkben, mert gyáván kihátrálnak fiuk mögül, mondván: kérdezzék őt, megvan a kora hozzá, hogy beszéljen. Félnek, és magára hagyják. Jézusnak is vannak szülei – a Szentírás sokszor nevezi így Máriát és Józsefet együttesen is –, de ők nem hátrálnak ki Jézus mögül, mindketten nagyon is ott állnak mellette. Bár Jézus a szüleinek hívja őket, tudjuk: a helyzet nem ennyire egyszerű, mert József nem nemzőapja Jézusnak.
Máté evangéliumának elején igen beszédes és hosszú nemzetségtáblát találunk. Nemzetségek során halljuk, hogy ki kinek a fia, majd végül: „Jákob pedig nemzette Józsefet”, és itt jön a fordulat: „Ő volt a férje Máriának, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek” (1,16). Megállapíthatjuk tehát: Mária szülőanya, de József nem nemzőapa. Ettől neki még nagyon fontos szerepe van Jézus életében. Ez a tény önmagában beszédes, József maga viszont egyáltalán nem az: a Szentírás egyetlen szavát sem idézi – élete és helytállása viszont annál beszédesebb.
Mária mellett József is meghozza a maga áldozatát. Felvállalja a gyermeket anyjával együtt, aki nem az ő édes gyermeke, bár így tekint rá: az Atya ajándékaként, akit rábízott az Isten. Éppen azért tudott így rátekinteni, mert szerette Istent, szerette Máriát és szerette a gyermeket. Szerette Istent, mert „igaz ember volt”; szerette Máriát, mivel házasságra készült vele; és szerette a gyermeket, hiszen az angyal tudtára adta, hogy nem akárkinek lesz a nevelőapja: Isten testet öltött Fiának.
József meghozza a maga áldozatát akkor is, amikor az angyal figyelmeztetésére a Szent Család Egyiptomba menekül. Helytáll a későbbiekben is: „Nemcsak a názáreti ház csendjére, a munka világára, a becsületes kenyérkereső életre gondolok, hanem arra is, hogy a tisztaságukat őrzik, mert figyelmük fókuszában szüntelenül az áll, aki miatt meghozzák ezt az áldozatot: nemcsak újszülött gyermekként tekintve Jézusra, hanem később felnőttként is.
Ilyenek Mária és József. Nagy példák számunkra” – hangsúlyozta a mariológus.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy a liturgia nem házaspárnak szólítja őket. Pedig azok lettek. Házasságra készültek, meg kellett történnie ennek is, még ha a Szentírás nem is tudósít róla részletesen: egy év elmúltával a jegyesség annyiban változott, hogy a férj bevezette házába a feleségét. József és Mária tehát házasok. Mégis: a „jegyes” szó használata itt az ő kapcsolatuk egyediségét mutatja.
Kovács Zoltán idézett II. János Pál Redemptoris Custos (A Megváltó Őrzője) kezdetű apostoli buzdításából: a Názáreti Szűz „mindeközben megőrizte szíve mélyén a vágyat, hogy kizárólag Istennek szentelje magát. Megkérdezhetnénk, hogyan egyeztethető össze ez a vágy »a házasságkötéssel«. A választ kizárólag az üdvtörténet fejleménye, vagyis Isten különleges cselekedete adja meg. Mária az angyali üdvözlet pillanatától tudja, hogy a szüzesség iránti vágyát meg kell valósítani, vagyis magát kizárólag és teljes értelemben Istennek kell szentelnie, hogy Isten Fiának anyja legyen. A Szentlélek közreműködésével létrejött anyaság az önátadásnak az a formája, amelyet Isten elvár attól a szűztől, aki József »jegyese«. Mária éppen ezért mondja ki a maga fiatját”.
A mariológus leszögezte: József egyáltalán nem „pótkerék” az üdvtörténetben – Jézus és Mária számára is az egyik legkedvesebb és legfontosabb személy. Attól még, hogy Jézusnak nem a biológia törvényei szerinti nemző apja, maradéktalanul teljesíti minden atyai kötelezettségét.
Ám hogy a húsvéti misztériummal is összefüggésbe hozzuk: a kereszt alatt már nem találjuk ott – valószínűleg már befejezte földi életét. Mivel Mária ott volt, feltételezhető, hogy József sem az ácsműhelyében sajnálkozott volna, hanem – igaz emberként – maga is jelen lett volna.
A gesztus, hogy Jézus az ifjú, „szeretett tanítvány” gondjára bízza édesanyját, aki „házába fogadja” az Istenszülőt, szintén arra enged következtetni, hogy erre a gyakorlati élet miatt is szükség van, hiszen akkoriban ha egy nő egyedül maradt, az a társadalom legszélére való sodródást jelentette. Itt is alátámasztást nyer Mária örök szüzességének hitigazsága: ha József már nem is volt a földön élők sorában, de Jézusnak lettek volna édestestvérei, akkor nem lett volna szükség arra, hogy édesanyját Jánosra bízza. Mária egyedül volt, és Jézus szeretettel gondoskodik róla.
Mária egészen osztatlan szívvel szentelhette magát János és a többi apostol szolgálatára, ahogy a későbbiekben olvassuk az Apostolok cselekedeteiben: az emeleti teremben, Jézus mennybemenetele után az apostolok „mindannyian egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (1,14).
Lukács világosan fogalmaz, amikor Gábriel arkangyal megjelent Máriának: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (1,35). Ez is alátámasztja: az Isteni Lélek nem nemző, hanem teremtő erővel dolgozik Mária testében, hogy férfi beavatkozása nélkül is megalkossa Jézus emberi természetét – emelte ki az előadó.
Ő dolgozza ki Istennel együttműködő igaz életében az erényeket; ő szenteli meg Máriával való szerelmüket és teljesíti be azt a testi kapcsolat nélkül is; ő tanítja Máriával együtt folytonosan a misztériumra tekinteni; és ő teljesíti be földi létét, őrzi meg halhatatlan lelkét és támasztja fel majdan testét az örök boldogságra.
Kovács Zoltán figyelmeztetett: mítoszokat nem szabad József alakja köré sem szőni. A 19. század végén számos naiv, romantikus írás keletkezett egyes szentek életéről, melyek nélkülözték a komoly történet alapokat – az egyik ilyen szerző Szent József halálának elképzelt, és a kánai menyegző elbeszélése elé illesztett jelenetéről pedig meggyőződéssel adja elő: „Mélyen megilletődve vált el a szent Szűz ifjúsága ezen hű védnökétől. Jézus is gyermeki megilletődéssel sírt, midőn szeretett nevelőatyját utolsó vonaglásában látta. Józsefnek halála boldog vala, mert Jézus és Mária jelenlétében halt meg.”
Akárhogyan is történt, Józsefnek nem az volt a feladata, hogy Máriához hasonlóan egyesüljön a Golgotán a Fiú fájdalmaival. Apai küldetésével azonban ő maga is megalapozta, hogy Jézus emberi erényeire, fizikai állóképességére és az ő neveléséhez is kötődő jó tulajdonságaira építve véghez tudja vinni a Megváltás művét. József ebbe a Műbe így helyezte bele a maga értékeit – hangsúlyozta a mariológus.
Zárszó gyanánt az előadó arra buzdított, hogy azonosuljunk Ferenc pápa imájával: „Ó, boldog József, mutatkozz apának felénk is, és vezess bennünket az élet útján! Nyerj nekünk kegyelmet, irgalmat és bátorságot, és védj meg minden bajtól! Ámen.” (Patris corde – Apai szívvel)
Az alkalom ezúttal is az Úrangyala elimádkozásával ért véget.
A konferenciasorozat negyedik, utolsó előadásáról ITT olvashatnak információkat.
Fotó: Merényi Zita (archív, a képek az első alkalommal, március 1-én készültek)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
