A karácsonyi ünnepkör egyik jeles ünnepe Szent János apostol ünnepe, melyet 27-én ül a katolikus egyház. Az ünnep liturgikus színe ismét a fehér, az előző napi István vértanúra való emlékezés piros színe után. Szent János apostol ünnepét követi az aprószentek ünnepe.
Erről, az Énekek éneke így szól:
„Az én szerelmesem fehér és piros, ezerekből választatott” (Én 5,10). A fehér a kiváló hitvallóra, János evangélistára, a piros István első vértanúra, az ezrekből választatott pedig az aprószentek szűzi tömegére vonatkozik. Másodszor, hogy így az Egyház a vértanúk különböző nemeit rang szerint egybefoglalja, akiknek vértanúságát Krisztus születése okozta. A vértanúságnak három fajtája van: az első szándékban és tettben, a második csak szándékban, de tettben nem, a harmadik tettben, de nem szándékban. Az elsőre Szent István, a másodikra Szent János, a harmadikra az aprószentek szolgálnak például.
A néphagyományban is a jeles napok közt tartották számon a János-napot, a 26-i István-nappal együtt. A 18. század közepéig karácsony hármas ünnep volt, karácsony napjával együtt Szent István és Szent János napját is megünnepelték, névnapi köszöntővel és az ezt követő áldomással. Ezen a napon történt a bor megáldása.
János apostol és evangélista, a Jelenések könyvének prófétája, az európai és hazai szakrális néphagyomány egyik legtiszteltebb és egyik legihletőbb hatású alakja. Szellemének merészségét a sas szimbóluma jelképezi: a sas szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János személyiségét és jellemvonásait.
A negyedik evangéliumban János csak úgy szerepel, mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel. Evangéliuma mellett három neki tulajdonított levél is található az Újszövetségben, valamint az általa írt Jelenések könyve.
Péter, Jakab és János alkották azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehettek a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén, a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán ő hajthatta a fejét Jézus keblére. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát akkor szolgáltatta, amikor – az evangélium tanúsága szerint – követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: „Asszony, íme a te fiad!… Íme, a te anyád!” (Jn 19,26).
Szent János apostol életéről a hagyomány is őriz történeteket. Az idős apostolt elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s úgy határoztak, hogy egy forró olajjal teli üstbe dobják. A Porta Latina mellett került sor erre, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Patmosz szigetére száműzték.
A szigeten egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések könyve születését.
Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: „Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!” János akkor odafordult hozzá: „Mit viszel a kezedben, fiam?” „Egy íjat.” „És mit művelsz vele?” – hangzott az újabb kérdés. „Madarakra és vadakra vadászom vele!” – mondta a tanítvány. „Hogyan csinálod?” – kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: „Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”
Mikor már nagyon öreg volt, János egyre csak ezt ismételgette: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” Aki ezt teszi – biztosította tanítványait – megtette, amit tennie kellett.
Reményik Sándor, a János evangéliuma című versét így fejezi be:
„János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szive:
Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.”
Forrás: Katolikus.hu, Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
