Az olasz származású Chiovini Ferenc (1899, Besenyszög – 1981, Budapest) Munkácsy-díjas, érdemes művész festő nagyapja a szabadságharc alatt hadbíró főhadnagy volt Egerben, 1848 után családjával Besenyszögre menekült. Chiovini Ferenc már ott született, és ott érték első meghatározó vizuális élményei: a szikes legelők, a tikkadtan pihenő gulya, az eső nélküli nyarakon könnyen kipattanó tüzek.
Szolnokon érettségizett, majd 1917-ben az olasz frontra került, ahol vázlatfüzeteiben örökítette meg a katonaélet mindennapjait. 1924-ben szerzett diplomát a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán; mesterei Rudnay Gyula és Balló Ede voltak. Nyaranta Vágó Pál főiskolások számára szervezett művésztelepén dolgozott Jászapátin. 1926-tól vendég-, majd tíz évre rá törzstagja lett a Szolnoki Művésztelepnek. Az 1930-as években olajfesték helyett még elsősorban temperát használt alkotásaihoz.
Számos alkalommal állított ki Olaszországban; 1935–1936-ban a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa lett. Itt készült műveit III. Viktor Emánuel olasz király is megtekintette. Ebben az időben részt vett a Római Királyi Szépművészeti Akadémia freskófestészeti tanszékének vezetője, Ferruccio Ferrazzi által vezetett freskófestészeti tanfolyamon. Ferrazzi biztatta: maradjon Rómában.
A II. világháborút megelőzően Chiovini festészetében meghatározóak voltak a szakrális munkák. Amikor megkapta a megbízást a jászszentandrási Szent Kereszt felmagasztalása-templom freskóinak megfestésére, barátját, Aba-Novák Vilmost kérte fel társául. A szolnok-újvárosi temetői Szentlélek-templom freskóit ő, az ornamentikákat felesége, Wegling Irén festette. Freskókkal díszítette a békésszentandrási Szent András-plébániatemplomot, Cegléden pedig szekkókkal a Szent Kereszt felmagasztalása-templomot, oltárképei láthatók a besenyszögi és a szajoli plébániatemplomban.
Egy friss kutatás kiderítette, hogy Chiovini Ferenc, a budapesti Lehel téri Árpád-házi Szent Margit-templom szentélyének oltár mögötti falfelületére szánta azt a művét, amelyet 1938-ban az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Szent István-kiállításán (Budapest, Műcsarnok) Szent István térítő útja címmel mutatott be, és amely akkor kultuszminiszteri elismerésben részesült.
A pályamű két változatban készült el. A kisebb, 70 × 170 centiméteres kompozíció túlélte a II. világháborút, és ma a Chiovini (Hatvani) család tulajdona, rendszeresen látható kiállításokon. A nagyobb, mintegy 1,5 × 2 méteres változat a háború során megsemmisült: a Szolnokra bevonuló szovjet katonák a Chiovini-műterem autójavítóvá alakítása során alkatrészesládát csináltak belőle, ma már csak digitális rekonstrukciója csodálható meg.
Prokopp Mária művészettörténész, az Magyar Művészeti Akadémia tagja így fogalmazott a freskótervről és annak sorsáról: „Rendkívül nagy kár, hogy nem tudott megvalósulni a Lehel-téri templomba tervezett nagyszabású Chiovini-freskó, mert az a főváros egyik legforgalmasabb helyén ma is hirdethetné a keresztény ember lelki erejét, bátorságát, amely a honfoglalásunk óta jellemzi nemzetünket!”
A háború végét követő változások miatt Chiovini Ferenc kénytelen volt felhagyni azzal a nagyszabású egyházművészettel, amit mindaddig folytatott. Monumentalitásra való igényét a plein air festészetben teljesítette ki. A plein air hagyományos módszereinek felhasználásával, a megfigyelés és a látomás váltakozásával „az ősi Alföld monumentalitását” örökítette meg. A kocsiút aranyló porát, a lovak erőtől duzzadó testét, a tehenek nyugalmát, a Hortobágy elmosódó horizontja fölé emelkedő itatók magasba nyúló gémjét, az éggel összeérő folyó kékjét, a házak falán felizzó lemenő nap fényét, a mélán elnyúló alföldi tájra ráboruló ég végtelenségét, a vásárok vidám népét, a körhinta körül settenkedő gyerekeket, a vízparti csónakokból halászókat festette évszakokon és évtizedeken át. Élete végéig kötődött a Szolnoki Művésztelephez; a II. világháborút követően ő vezette annak újjáépítését, majd magát a kolóniát is. Nagy hatással volt a fiatal alkotókra, a telephez kapcsolódó művészközösség motorjává, majd doyenjévé vált.
Festményeit realizmus, mély, tüzes, élénk színek, erős színellentétek és expresszív kifejezésmód jellemzi. „Nem lehet a művészet tárgya, amiben nincs humánum!” – vallotta. Chiovini Ferenc a vizuális igazságok festője volt.
Szöveg és fotó: Hatvani István
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
