XIV. Leó személyében Ágoston-rendi pápánk van. Hippói Szent Ágoston (354–430) Szent Ambrussal, Szent Jeromossal és I. (Nagy) Szent Gergellyel együtt egyike a négy kiemelkedő nyugati egyházatyának. Az egyháztörténelem és a világirodalom egyik legjelentősebb, mindmáig meghatározó alakja.
Monumentális életművéből a Vallomások (Confessiones) mellett kiemelkedik az Isten városáról (De Civitate Dei) című, huszonkét könyvből álló munkája, amelyet 2005 és 2009 között a Kairosz Kiadó adott ki négy kötetben. Az első tizenhat könyv még Földváry Antal református lelkész 1940-es években készült fordítása alapján került a boltokba. Mivel kéziratának többi része elveszett, a XVII-XXI. könyvet Dér Katalin, a XXII. könyvet pedig Heidl György fordításában olvashatjuk. A Kairosz idén újra megjelentette a teljes művet.
Szent Ágoston hippói püspökként, 413-427 között írta az Isten városáról című könyvét. Ennek előzménye, hogy a vandál I. Alarik (Alaricus), a nyugati gótok királya Gallia után 410-ben Rómát is megszállta. Szemben a barbár hordák korábbi szokásával, nem romboltatta le a várost, de katonái hat napig szabadon garázdálkodhattak, teljesen kifosztva Rómát, és csak a keresztény templomokkal tettek kivételt. A pogány rómaiak azzal vádolták meg a keresztényeket, hogy uralomra kerülésükkel gyengévé és védtelenné tették a birodalmat, míg a régi római kultusz, Juppiter oltalma alatt Róma erős és legyőzhetetlen volt. A pogányok meggyőződése szerint, ha a keresztények nem tiltották volna be a pogány istentiszteletet, akkor az istenek továbbra is megőrizték volna Róma dicsőségét. A keresztények ily módon nehéz helyzetbe kerültek, mivel a pogányok nem riadtak vissza a velük szembeni erőszaktól sem. Ebben a válságos helyzetben kérte fel Marcellinus tribunus a hatalmas tekintéllyel rendelkező Ágostont egy apológia megírására. A hippói püspöknek ezáltal lehetősége nyílt arra, hogy kidolgozza a keresztény történelemfelfogást és államelméletet, miközben cáfolatát adta a pogányok vádaskodásainak.
Szent Ágoston figyelmezteti a keresztények ellen forduló római pogányokat: tévedés részükről, ha azt gondolják, hogy az istenek a kereszténység miatt fordultak el városuktól. Okosabban tennék, ha a vádaskodások helyett Isten nevelőeszközét látnák az őket ért csapásokban. Nem szabad elfelejteniük a rómaiaknak azt sem, hogy sokan csak azáltal szabadultak meg a vandálok pusztításaitól, hogy a keresztények templomaiba menekültek, melyeket az ellenség érintetlenül hagyott. El kellene gondolkozniuk a pogány rómaiaknak azon is, hogy még sohasem volt olyan háború a világon, amelyben a győztesek a vereséget szenvedett népnek isteneinekre való tekintettel kegyelmeztek volna meg. Esztelenek voltak a rómaiak, amikor elhitték, hogy isteneik majd megvédik Rómát. Évszázadokkal korábban hiába voltak jelen Trójában az oltalmazó istenek, a város mégsem menekült meg az ellenség pusztítása elől. Eszükbe juthatna a rómaiaknak az is, hogy a vandálok támadása kegyetlen és pusztító volt, és irgalmat egyedül Krisztus nevében gyakoroltak. Az ő neve így vált védelemmé azok számára is, akik káromolják Krisztus nevét, és minden szerencsétlenséget neki tulajdonítanak. A szenvedésektől egyébként a keresztények sem menekültek meg, nekik is végig kellett szenvedniük a vandálok által elkövetett borzalmakat.
Ágoston világossá teszi: óriási különbség van abban, hogy az emberek miként viselkednek a számukra kedvező viszonyok közepette és az őket ért csapásokkal szemben. A jók nem válnak elbizakodottá, ha életük bizonyos időszakaiban pozitívan alakulnak a dolgaik, de a bajok, gondok sem törik össze őket. A gonosz ember viszont azért éli meg olyan súlyosan a szerencsétlenséget, mert megrontja őt a jólét: „Mégis Isten ezeknek az osztogatásában gyakran nyilvánvalóan megmutatja az ő beavatkozását. Mert ha most minden bűnt nyilvánvaló büntetéssel sújtana, azt gondolhatnók, hogy az utolsó ítéletre semmi sem marad. Ha pedig Isten látható módon semmi bűnt nem büntetne meg, akkor senki sem hinne az isteni gondviselésben.” Ágoston szerint hasonlóképpen áll ez a szerencsére is. Ha Isten nem ajándékozna meg néhány hozzá fordulót bőséggel, akkor azt mondhatnánk, hogy nincs is hatalma rá. Ha viszont minden hozzá folyamodónak teljesítené a kérését, akkor azt gondolhatnának, hogy csak ezekért az ajándékokért kell szolgálni őt: az ilyen szolgálat nem kegyesekké, hanem „sóvárakká és kapzsikká” tenne. A hippói püspök arra is felhívja a figyelmünket: „egy és ugyanaz a szorongattatás” a jókat megpróbálja, de a gonoszokat megsemmisíti és elpusztítja. Ez az oka annak, hogy ugyanabban a nyomorúságban a gonoszok Istent átkozzák és káromolják, míg a jók imádkoznak Hozzá és dicsőítik. „Nem annyira az a fontos, hogy valaki mit, hanem az, hogy miként szenved. Mert ugyanazzal a kézmozdulattal kevert szenny undok szagot áraszt, a kenőcs pedig kellemesen illatozik.”
Ágoston a továbbiakban az emberek és angyalok közösségéről beszél, de rámutat, hogy nem négy város (kettő az angyaloknak, kettő az embereknek), hanem csupán két város, azaz két közösség létezik. Az egyik a jóké, a másik a gonoszoké, s ezeken egyként osztoznak az angyalok és az emberek. A tudós egyházatya leszögezi: nem kételkedhetünk abban, hogy a jó és rossz angyalok „egymással ellentétes törekvése nem természeti vagy eredetbeli különbségükből származott”, mivel mindkettőt jóságos Teremtőjük és alkotójuk hozta létre, hanem ez az ellentét saját akaratuk és vágyuk folytán állott elő. „Amíg ugyanis egyesek állhatatosan megmaradnak mindenek közös javában, ami Isten, és az Ő Örökkévalóságában, igazságában és szeretetében, addig mások inkább gyönyörködnek saját hatalmukban, mintha önmaguk jelentenék a saját javukat, s ezért magasabb rendű, egyetemes, mindannyiuk boldogító javától önmagukhoz süllyedtek le. A legfönségesebb örökkévalóságot gőgös büszkeséggel, a legbiztosabb igazságot álnok hazugsággal, a feltétlen szeretetet pártos részrehajlással felcserélve gőgösökké, hazugokká és gyűlölködőkké lettek.” Velük szemben a jó angyalok boldogságának az az oka, hogy ragaszkodnak Istenhez. A hippói püspök szerint a bűnösök, legyenek bár emberek vagy angyalok, semmi olyasmit nem cselekszenek, ami megakadályozná „az Úr nagy és teljesen az ő akarata szerint való cselekedeteit” (Zsolt 110,2). „Mert aki előrelátó módon mindenható hatalommal kinek-kinek azt adta, ami megilleti, az nemcsak a jókat, hanem a rosszakat is jól fel tudta használni. S így, ha az első rosszakarat büntetéseként elkárhozott és megátalkodott angyalokat jól használta fel, hát miért ne engedte volna meg, hogy a helyes és jóakaratú embert ez megkísértse?” Hiszen Isten úgy teremtette az embert: ha a jó ember Isten segítségében bízik, legyőzhette volna a rossz angyalt, ha pedig gőgjében önmagában bízva elfordul a teremtő és segítő Istentől, akkor az győzi le őt. Jutalma az Isten által elősegített jóakaratban, büntetése pedig az Istentől elforduló gonosz akaratban rejlett. Ágoston fölteszi a kérdést: ha Isten előre látta az ember eljövendő bukását, vajon miért nem akadályozta meg, hogy az irigy angyal gonoszsága megkísértse? „Bizonyára azért nem, mert tudta, hogy az embert legyőzi, de éppen úgy azt is tudta előre, hogy az ember utóda Isten kegyelmének segítségével a szentek nagyobb dicsőségére legyőzi majd a Sátánt.” Isten elől természetesen nem volt elrejtve a jövő, de ez a tudása senkit sem kényszerített a vétekre. A bekövetkezett eredményből bebizonyította az angyali és emberi világban értelmes teremtménynek, hogy milyen különbség van a teremtmény elbizakodottsága és az Ő oltalma között. Ágoston leszögezi: a két szeretet két várost hozott létre. „Az Isten megvetéséig eljutó önszeretet a földit, az önmegvetésig eljutó istenszeretet pedig a mennyeit. Amaz önmagában dicsekszik, ez pedig az Úrban. Az ugyanis az emberektől várja a dicsőséget, ennek pedig legnagyobb dicsősége, a lelkiismeret szemmel tartója: Isten.”
Mindezek alapján az emberiség két csoportra osztható: az istentelenek, illetve az Isten szerint élők csoportjára. Ez utóbbi Istennel való örök nyugalomra, a másik a Sátánnal együtt örök büntetésre van ítélve. Káin az emberi városhoz, Ábel Isten városához tartozott. Káin várost épített, Ábel nem, mivel Isten városának polgára csak zarándok e földön. Ők itt születnek ugyan a földön, de a zarándoklás letelte után Isten egybegyűjti őket az Ő városába. A földi Jeruzsálem a mennyei Jeruzsálem, vagyis Isten városának előképéül szolgál. A bűn által megromlott emberi természet a földi város részére szül polgárokat, a természetet bűntől megszabadító kegyelem pedig a mennyei város számára. Az emberi nem két szülőjétől, az ősbűnt elkövető Évától és Ádámtól született az emberi városhoz tartozó Káin és az Isten városához tartozó Ábel. Szent Pál mondása – „nem a szellemi az első, hanem a lelki, s csak azután szellemi” (1Kor 15,46) – nemcsak az egyes emberre, hanem az egész emberi nemre is érvényes. „Ezért, mivel mindenki elítélt gyökérből származik, Ádám folytán először szükségképpen rossz és testi, ha pedig már a Krisztusban való újjászületés által előbbre jut, akkor jóvá és szellemivé válik.” Amikor ez a két város születés és halál által növekedni kezdett, „akkor előbb a jelen világ polgára született meg, s azután következett az, aki Isten városához tartozik, s ezért csak zarándok e világban, mivel kegyelemből eleve el van rendelve, kegyelemből ki van választva, kegyelemből zarándok itt lent, s kegyelemből polgár odafönt.” A Szentírás szerint Káin várost épített (Ter 4,17), Ábel azonban mint zarándok nem épített. „A szentek városa ugyanis odafönt van, bár itt születnek meg a polgárai, akikben addig zarándokol, míg el nem jön ennek az országnak az ideje, amikor majd egybegyűjti mindazokat, akik saját testükben feltámadnak, és nekik adja a megígért országot, ahol fejedelmükkel, az örökkévalóság királyával örökké uralkodnak majd.” Ágoston arra is emlékeztet, hogy a földi város első alapítója, Káin testvérgyilkosságot követett el. Az ő istentelenségét Romulus, Róma alapítója utánozta, hiszen ő is megölte testvérét, Remust. Remus és Romulus története azt mutatja, hogy a földi város mennyire meghasonlott önmagával. Ami pedig Káin és Ábel között végbement, az Isten és az emberek két városának ellenségeskedésére mutat rá. Tehát a rosszak a rosszak ellen, és ugyanígy a jók ellen is harcolnak. A jók viszont nem harcolhatnak a jók ellen, hiszen tökéletesek. Az előrehaladók és a még nem tökéletesek harcolhatnak egymás ellen, abban az értelemben, hogy a jó azon részében harcol a másik rész ellen, ahol önmaga ellen is harcol, hiszen „a hús-vér test a szellem ellen kívánkozik, a szellem pedig a test ellen”, ahogyan azt Szent Pálnál olvassuk (Gal 5,17). Ágoston kiemeli, hogy Káint még Isten figyelmeztetése – „Miért szomorodtál el? Nemde, még ha helyesen áldozol is, a szétosztásod azonban nem helyes, akkor már vétkeztél? Nyugodj meg, mert hozzád tér vissza, és te uralkodsz majd fölötte!” (Ter 4,6–7) – sem tántorította el gyilkos tettétől. Ágoston szerint nem könnyű megállapítani, hogy Isten miért neheztel pontosan Káinra. János első levelében azonban ezt olvassuk: „Nem úgy, mint Káin, aki a gonosztól volt, és megölte testvérét. Éspedig miért ölte meg? Mivel az ő cselekedetei gonoszak voltak, testvéréé pedig igazak” (3,12). Ebből megérthetjük, Isten azért nem tekintett Káin ajándékára, mert azt helytelenül osztotta szét: a sajátjából adott ugyan valamit Istennek, de saját magát megtartotta önmagának. „Ezt cselekszik mindannyian azok, akik nem Isten, hanem a saját akaratukat követik, vagyis nem helyesen, hanem gonosz szívvel élnek. Visznek ugyan ajándékot Istennek, de azt gondolják, hogy ezek által rábírják Istent – no nem a gonosz kívánságokból való kigyógyításra, hanem azok teljesítésére.” Ez jellemzi a földi várost: nem a szeretet ösztönzésére, hanem uralomvágyból tisztelni Istent, hogy „győzelmek s földi békesség közepette az ő segítségükkel uralkodjék. Mert hiszen a jók arra használják a világot, hogy Istent élvezzék, a rosszak pedig arra akarják felhasználni Istent, hogy a világot élvezhessék; ha ugyan egyáltalán hiszik Isten létezését, vagy azt, hogy Ő irányítja az emberi dolgokat. Mert vannak sokkal hitványabbak is, akik még ezt sem hiszik.” Ágoston arra is kitér, hogy Ádámnak és Évának Szet személyében harmadik fia is született, akit Isten a meggyilkolt Ábel helyett adott nekik. A Biblia szerint „Szetnek is született fia, és Enósnak nevezte őt. Ez reménységgel hívta segítségül az Úr Isten nevét” (Ter 4,26). Így hangzik az igazságról szóló bizonyság, állítja Ágoston: az ember, a feltámadás fia, reménységben élt. Reménységben él addig, míg a földön zarándokol Isten városa, amely Krisztus feltámadásának hitéből születik. A két testvér közül Ábel nevének jelentése „gyász”, Szeté pedig „feltámadás”, és ily módon Krisztus halálát és feltámadását jelképezik. „E hitből születik itt Isten városa, vagyis az olyan ember, aki reménységül hívja segítségül az Úr Isten nevét.” Szent Pált idézhetjük itt: „Mert reménység által tartatunk meg. A reménység pedig, ha látja az ember, nem reménység. Mert amit valaki lát, miért reméli? Ha pedig olyant remélünk, amit nem látunk, kitartással várjuk azt” (Róm 8,24–25). Ágoston kérdése: „Van-e valaki, aki ne tartaná ezt mélységes titoknak? Vajon nem reménységgel hívja segítségül az Úr Isten nevét Szet, akiről ezt mondja az Írás: »Mert adott nékem az Isten más magot Ábel helyett«” (Ter 4,25).
A bibliai özönvíztörténettel kapcsolatban Ágoston arra mutat rá, hogy az állatokon kívül összesen nyolc ember – Noé, a felesége, három fia és azok feleségei – mentek be a bárkába, hogy megmeneküljenek. „Mindez kétségtelenül előképe Isten e világban zarándokló városának, vagyis az Egyháznak, amelyet az a fa váltott meg, amelyen az Isten és az emberek közti közbenjáró, Krisztus Jézus függött.” Ugyanis a bárka hosszúságának, mélységének és szélességének a mértéke azt az emberi testet jelképezi, mely valóságos testbe Krisztus a jövendölés szerint eljön az emberekhez, és amelyikben el is jött. „Mert hiszen az emberi test hosszúsága a fejtetőtől a talpig hatszor akkora, mint az egyik oldaltól a másik oldalig számított szélessége, s tízszer akkora, mint a magassága… Az oldalára vágott ajtó valójában azonos azzal a sebbel, amelyet a Megfeszített oldalába vágtak lándzsával.” A földi történéseket hamis illúziók nélkül figyelő és elemző Ágoston számára egyértelmű, hogy a történelemben összekeveredik a földi város Isten városával, együtt élnek az igazak és az istentelenek: „… a jelen gonosz korban, ezeken a sanyarú napokon, amikor az Egyház a jelenbeli megaláztatásával készíti elő jövendő felmagasztalását, amikor a félelem szorításában, a fájdalmak kínjaiban, a küzdelmek viszontagságaiban, a kísértések veszélyeiben edződik, amikor csak abban a reményben örvendezik, hogy majd a valóságban is örvendezhet – ekkor tehát a jók közé sok gonosz is keveredik”. Mindkettőt egybegyűjtötte „az evangélium varsája, és úgy úsznak egymás mellett a jelen világban, mint a tengeren, befogva mindketten a hálóba mindaddig, amíg el nem jutnak a partra, ahol az Úr szétválasztja a jókat és a rosszakat, és a jókban, mintegy önnön templomában, ’Isten lesz minden mindben’ és „amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendőbeli dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk” (1Kor 15,28; Róm 8,18).
Fotó: Wikipedia; Kairosz Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
