A hungarizmus kortárs politikafilozófiai téves megítélésének köszönhetően két általános tévhit él mind a mai napig a köztudatban a hungarista világképpel kapcsolatban. Az egyik tévhit a kifejezésre rárakódott történelmi konnotációk végett azt állítja, hogy a hungarizmus, mint világnézeti elköteleződés kizárólag egy XX. századi ideológiaként értelmezendő, és mint ilyen, egy az egyben azonosítható a Szálasi Ferenc nevével fémjelzett gondolatisággal. Ez az elképzelés mintegy beépülve a hungarizmus definíciójába az értékek ontológiai strukturáltságát figyelmen kívül hagyva kvázi egyenlőségjelet tesz a hungarizmus, mint világnézet forma feletti, univerzális mivolta, valamint a térhez és időhöz kötött relatív ideológiai gyakorlata között.
Ez nyilvánvalóan egy téves elképzelés, hiszen egyrészről a hungarizmus világnézeti alapjait képző létszemléleti fundamentumok az Abszolútumban realizálódva örökérvényűek, így azok létezése független a létesült világban manifesztálódott formai jegyek milyenségétől. Másrészről definíció szerűen nem véletlenül nyilvánította ki maga Szálasi Ferenc is, hogy a hungarizmus gyakorlata “szétválaszthatatlan Krisztus tanától”, implicite utalva ezzel a korábbi prohászkai meghatározásra, miszerint a hungarizmus az nem más, mint “Isten gondolata magyar kiadásban”.
Így a hungarizmus teoretikusainak tanításai gyakorlatilag cáfolni látszanak azon elképzelést, miszerint a hungarizmus szellemi és erkölcsi alapjainak tartalmi jellege, illetve az ebből kisarjadó gyakorlati adaptáció kizárólagosan a XX. századhoz köthető. Velük egyetértve mi is úgy tartjuk, hogy a hungarizmus per definitionem nem más, mint a krisztusi tanítások alapvető princípiumainak az egyetemes, azaz a létezés egészét átölelő igazságokon nyugvó létszemlélet univerzális, mindenkire és mindenkoron érvényes világnézeti manifesztációja politika-társadalmi-gazdasági síkon a magyar élettérre adaptálva.
A másik általános tévhit – amit e cikk hivatott cáfolni – a harmadikutasság teóriája, miszerint a hungarizmus meghaladva a klasszikus jobboldali-baloldali politikai koordinátatengelyt, mind a baloldali, mind a jobboldali értékhalmazból merítve, mondhatni egy keresztmetszetet alkotva képzi a harmadik út alternatíváját. Ahhoz, hogy megértsük hungaristaként miért ágálunk a harmadikutasság politikai bélyege ellen, és miért tartjuk adekvát kifejezésnek önmagunkra a szélsőjobboldali terminust, meg kell értenünk a világnézetek természetének mibenlétét, és az e mögött húzódó bölcseleti szálakat.
1.) A „szekuláris vallások” megjelenése
Európában a felvilágosodás, és az ezen szellemi áramlatokhoz köthető, belőlük sarjadó világnézetek korszaka előtt kétségtelen, hogy a közgondolkodást és közerkölcsöt kizárólag a vallási világképek uralták. A nyugati kultúrában ezt a szerepet töltötte be a kereszténység, s a teológia természetfeletti mivoltának, a kinyilatkoztatásnak (revelatio), illetve a természetes ész világosságánál megismerhető igazságok foglalatának (az örök bölcseletek: philosophia perennis) a násza volt az, amely egy közös kohéziós erőként a teremtésből adódó létrend mentén meghatározta az emberek helyét a kozmoszban, és kijelölte helyüket a társadalomba – mondhatni betöltve ezzel a modern politikai ideológiák szerepét. Voltaképp a világi és a vallási kérdések összeértek egymással, az egyházi hatalom elválaszthatatlanul összeforrt a világival, így az égi származás tudata a hétköznapi élet minden pillanatát szakrális magaslatokba emelte és ezáltal Isten, mint központi princípium, átitatta az egész társadalmi létet. A két kard (Lk 22,38), a szakrális és a világi hatalom (auctoritas sacra pontificum et regalis potestas), a szent és profán, a társadalmi élet vertikális és a horizontális dimenziói, Krisztusból eredve és Krisztushoz tartva szétválaszthatatlanul összeforrtak egymással.
Az emberek orientációs középpontjából Istent kitaszítva, a trón és az oltár szentségi egységét támadva, a kereszténységnek ezt a szilárd társadalmi beágyazottságát bontották meg a filozófia, a kultúra, a vallás és a politika területén a különböző forradalmi gondolatrendszerek által útnak indított eszmei tendenciák. S voltaképpen a felvilágosodásban kulminálódva, az ezen forradalmi erők által mesterségesen szétfeszített létszemléleti egység, a kozmikus összefüggések rendjéből kiszakított emberkép következtében alakulhattak ki a modern értelemben vett különböző világnézetek, mint új metanarratívák, melyek a keresztény teológia és bölcselet útmutató szerepét pótolván igényt tartottak a történelem rendező elvének szerepére. Ezek a gondolatrendszerek az újkortól kezdve egyfajta „szekuláris vallásként” fellépve igyekeztek betölteni, és ezzel helyettesíteni a tömegek lelkében a vallás, mint korábbi értékrendbeli iránytű leépítése következtében kialakult űrt, meghatározva ezzel egy új, átfogó szemlélet gyanánt az ember alapbeállítottságát a világgal szemben.
2.) Az Abszolútum létegysége
Azáltal pedig, hogy ezen forradalmi irányzatok, intellektuális látókörük beszűkítése révén, egyes értékeket mesterségesen kisajátítottak az általuk szétfeszített és szétrombolt korábbi létszemléleti egységből, tartalmilag mondhatni minden modern értelemben vett politikai ideológia a metafizikai síkon értelmezett egységes értékvilágból kiszakított egy-egy princípium primátusa köré felépített látásmód által közvetített értékítéletek összességére redukálódott. Egy adott fundamentális alapelv, mint végső világmagyarázat kisajátítása (pl. szabadság-liberalizmus; egyenlőség-marxizmus; nemzet-nacionalizmus stb.) az eddigiekből adódóan tehát kizárólag a létegység felaprózásának következményeként képzelhető csak el. Levetkőzve ugyanis önmagukról saját torzulásaikat, valójában az Igazság által átfogott létteljességben összeérve, az Abszolútumban találkoznak. Metafizikailag vizsgálva a kérdéskört, alapjában véve minden világunkban megjelent érték a maga teljességében, a lét átfogó mivoltában igaz, jó és szép, tudniillik csak Isten, a megtestesült jóság és igazság az, amely egy abszolút létformát képvisel.
“Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben” (Jn 8,12). S ahogy a sötétség sem más, mint a fény hiánya, úgy minden, ami az isteni renddel, azaz a szükségszerűen létező lét teljességével, az igaz, a jó és a szép tiszta tökéletességeinek egyenértékű viszonyfogalmaival (vö:transzcendentalia), ellentétesnek is látszik, az nem önmagától fogva létezik. Szemléletesen a Sátán sem az abszolút értelemben vett gonoszság megtestesítője, hanem csupán az Isten ellen fellázadt angyalok egyike, akinek bukása pontosan abban állt, hogy nem Isten ellentétes pólusa, hanem maga Isten akart lenni.
A világban tapasztalható rossz sem önmagától fogva létezik, létezése nem szükségszerű, ezért azt nem aposztrofálhatjuk a jó totális ellenpólusaként, hiszen az pusztán a létezőt és a létezést megillető létteljesség – vagyis a jóság – hiánya. Erre a morálteológiai tanításra építve, egyfajta analógiát állítva mondhatjuk tehát, hogy az Abszolútumtól való eltávolodás következtében létrejövő különböző forradalmi gondolatrendszerek sem önmagában létező rosszak, hanem csupán az örökérvényű lételméleti jónak, mint a tér- és időfüggetlen egységes értékvilág bizonyos részeinek hiányaiként jelentkeznek. Ezen világnézetek pedig éppen azzal rombolják a létezést, és rontják meg a világot, hogy egyre inkább elszakítanak az egyetemes létrend legmagasabb fokán álló Istentől (primum ontologicum), mint létrendi centrumtól, elindítván az értékvesztettség permanens folyamatát, mint szellemi és erkölcsi hanyatlást.
3.) Az ellentétek egysége
A fentieket összevetve ennélfogva úgy nyilatkozhatunk, hogy a különböző világnézetek egymással szembeni önmeghatározásának mibenléte nem az értékek alapvető, kibékíthetetlen szembenállásából fakad, hanem csupán az egyetemes értékszemlélet hiányából. Ezért mondhatjuk, hogy minden egyes világnézet a lét egésze és teljessége szempontjából az isteni igazság kis szeletét képzi – hiszen mindannyian „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17, 28) –, csak a legtöbb esetben a forradalmi értelmezés miatt, paradox módon éppen valódi forrásuktól elszakítva, illegitim módon, eltorzítva testesítik meg azt. Ezért mondhatja intellektuális bátorságra, illetve kritikai gondolkodásra buzdítva Pál a thesszalonikaiakhoz írt első levelében, hogy vizsgáljunk felül mindent, és a jót tartsuk meg (1Tesz 5,21).
A lét egységéből kiindulva arra következtetésre juthatunk tehát, hogy minden olyan eszmerendszer, amely az Abszolútumból eredő princípiumok egységét megtörve, a mesterségesen szétdarabolt értékek egyikét, vagy másikát kidomborítva definiálja önmagát, a lét szerkezeti vázának megtagadása által egy benső meghasonláshoz vezetve, hosszútávon óhatatlanul működésképtelenek bizonyul, mivel a teremtés belső rendjének elutasítása révén szétrombolja a teremtett világhoz fűződő természetes, rendezett viszonyunkat. Egy eszmerendszer világnézeti funkcióit, azaz az ember világban való létének összefüggő értékelését, és az ebből kialakított konklúzió mentén történő, az emberi társadalom lényegi rendjére vonatkoztatott, és a mindenkori történelmi viszonyokra alkalmazandó erkölcsi és szellemi irányelvek keretrendszerének meghatározását ebből kifolyólag ugyanis csak akkor, és csak abban az esetben tudja megfelelően betölteni, ha a tárgyi-objektív igazság megragadására törekszik. Illetve ezáltal felkarolja a lét teljességét érintő kérdések összességét, mindenre és mindenkire kiterjedve, elvonatkoztatva az adott tér és idő szabta körülményektől, ún. légüres térben, univerzálisan is meg tudja fogalmazni a szellem-erkölcs-anyag hármasságában saját világnézeti princípiumait. Hiszen a létezők és az általuk alkotott organikus anyagi-szellemi szisztémákra vonatkozó természeti törvények alapja is a lét egyetemes és oszthatatlan valóságában, az örökérvényű Igazságban rejlik.
Csak az olyan világnézeti orientáció vezethet következésképpen egységre a létben, és működőképes megvalósításra a világban, amely a dolgok belső, örök és változatlan metafizikai állandóin, azaz az Isten teremtette természeten alapulva elismeri a lét teljességében megnyilvánulva, a létesült világban jelentkező látszólagos ellentétek egységét (coincidentia oppositorum), azok egybeesését és feloldódását az Abszolútumban, meghaladva ezáltal a különböző világnézetek nyomán keletkezet politikai spektrumok generálta megosztottságot.
4.) A részesedés
A fenti bölcseleti alapállásból szemlélve a kérdést nyilvánvalóvá válik, hogy a különböző értékeken nyugvó világnézeti koncepciók, az aktuálpolitikai értelemben vett jobb- és baloldali felosztást sem egymással szembenálló abszolút ellentétpárok alkotják, két pólus végpontjaként. Ezen terminusok csupán az isteni létteljességből, a szép, az igaz és a jó egységes és abszolút értékvilágból részesedve, politikafilozófiai értelemben az ún. ideálpolitikai szféra világunkban megvalósult, részleges mivoltát, és törekvésünk irányát hivatottak jelölni. Az értékek ugyanis megvalósult, aktualizálódott formában csakis az értelemmel és szabad akarattal rendelkező ember közvetítése által nyerhetnek teret, manifesztálódhatnak a teremtett világban. S mivel az ember is csupán a létaktus által válik valósággá, és esszenciája egy korlátozott módon, egy meghatározott mérték szerint, lehatárolt léttartományként, az isteni őskép vetületeként részesedik (participatio) az önmagában fennálló létből, így a természettörvény (lex naturalis), az értékek megvalósultsága is csak ezen részesedés folyományaként nyilvánulhat meg adott térben és időben.
Isten tehát a maga teljességében, végtelen fokban, tiszta aktusként (actus purus) birtokolja a létező lényegének teljességét és az értékek abszolút fokát, így az örökérvényű igazságok, a jó, az igaz, szép megvalósultsága is a létezés egészét átfogó létrend, végső soron az örök isteni törvény (lex divina aeterna) mibenlétében gyökerezik. Erre utal maga a Szent Név is (JHVH – יהוה), amely az „én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14) formulában az isteni valóság hangsúlyozásával rámutat arra, hogy önvalóként, a létadó és létfenntartó tulajdonságaival karöltve a létteljességet bíró Isten önmagában fennálló létezőként maga „a” Lét (ipsum esse per se subsistens). Ebből adódóan Isten minden kezdeteként és ősforrásaként (Alfa), világnézeti elköteleződésünk erkölcsi és szellemi alapjainak nem csak a végső okát, kiindulási bázisát adja meg, de igazodási pontként meghatározza az imént említett emberi törekvés helyes irányát is, mint az adott eszmerendszer céljának és beteljesülésének végállomását (Omega).
5.) Virtus in medio
A konklúzió levonása előtti utolsó tégla bölcseleti érvelésünk építményében az arisztotelészi tanításból fakadó keresztény erkölcstan egyik legfontosabb alapelve, a virtus in medio tételmondata, miszerint az erény két szélsőség között középen áll. Az előzőkben fejtegetett létszemléleti egységkép koncepciója mentén, kvázi kivetítve a virtus in medio etikai tézisét a világnézeti síkra (az értékek erkölcsi aspektusa mellet a szellemi dimenziót is figyelembe véve), felvázolhatunk egy olyan egységet képző értékorientációt, amely a törekvés tekintetében a fentebb taglalt ellentétek egységének tanítását elsajátítva képes megragadni a létteljességet. Ezen koncepció ugyanis a különböző értékeken nyugvó más-más gondolatrendszerek látszólagos szembeállását megszüntetve, az eszmeiségek egyfajta “középútjaként”, egy átfogó, szintetikus szemlélet gyanánt harmóniába önti és szintezésibe hozza az egyetemes természetű általános értékeket. Mindazt, ami a teremtetlen magánvalóban, az Abszolútumban egyébként is összetartozik, s amelyet különböző polarizációs erők szembefordulva eredőjükkel tudatosan felszabdaltak. Ez a felfogás gyakorlatilag a világnézeti interpretációja a következő Jézusi imának: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk…” (Jn 17, 21).
A virtus in medio világnézeti elsajátításából születő bölcseleti alapállás mondhatni megteremt, de leginkább újra felfedez egy koncepciót, amelyben az értékek nem két abszolút, egymással totálisan szembenálló létállapotot képvislenek. Ezen metódus ugyanis megszünteti azokat a téves ontológiai létszemléletből fakadó hamis világértelmezéseket, amelyek az értékek egységét felaprózzák, s amelyek ennek következtében mintegy pólusszerűen (vö: jobb-bal) mesterségesen szembeállítják azokat egymással, akaratlanul is létrehozva ezzel az ezen értékek rossz megközelítéséből adódó, mondhatni túlzásaikból fakadó ideológiák gyakorlati megjelenését.
Konkrét példákon keresztül szemléltetve: az individualizmus az emberi természet közösségi vonásának hiánya, míg a kollektivizmus az egyéni aspektusé, de végtére is mindkét megközelítés részesedik az igazságból, miszerint az ember ontológiai természetéhez szükségszerűen hozzátartozik mind az egyéni, mind pedig közösségi lét. Vagy másik példaként hozhatjuk a hierarchia azon zárt formáját, amelyből hiányzik az esélyegyenlőség lehetősége; és az egyenlőség kommunisztikus gondolatát, amelyből hiányzik a képességeink különbözősége szabta alá- fölérendeltség. Ezek között pedig helyet foglal, mint látszólagos középút a meritokratikus, érdemelvű megközelítés, ahol a hierarchikus viszonyok ugyan megvannak, de az esélyegyenlőség végett ez az ember képessége és szorgalma révén az organikusan alakul ki.
6.) A jobb-bal dichotómia
Ha az eddigiekben bemutatott alapokat elsajátítva indulunk ki a jobb- és baloldaliság meghatározása kapcsán, és ezen bölcseleti alapállást határozzuk meg, mint kiindulópont egy politikai spektrum megalkotásánál, akkor határozottan amellett kell állást foglalnunk, hogy nem létezhet az ún. harmadik út. Hiszen egy adott érték önmagában, mint abszolút mérce és tökéletesség Istenben testet öltve nem képezheti megosztottság tárgyát, így ezen az ontológiai síkon a jobb-bal dichotómiája irrelevánssá válik. Ami megteremti ezeket a kategóriákat az az ezen értékekhez való viszonyulásban rejlik.
Viszonyulásukat tekintve a jobboldaliság alapvetően mintegy vertikum mentén a létrendi centrum, azaz élet ősmintája és ősforrása felé törekedve igyekszik az esetleges világban a lehető legtisztább formában megfogalmazni és megtestesíteni az egyetemes, létesült világot metafizikai szinten meghaladó, transzcendáló Igazságot, Krisztus “jöjjetek utánam” (Mk 1,17) felszólítását téve lelkisége középpontjába (vö: Imitatio Christi). Míg a baloldaliság tulajdonképpen a felfelé törekvés irányán 180°-ot fordítva, egy ellentétes tendenciát felvéve, a léthiányra való tudatos törekvésként, egyfajta tagadásként, egy egyre távolodó és halványodó lenyomataként jelentkezik csupán az örök isteni törvénynek. Nem véletlen, hogy a Sátánt gyakran szokták az első baloldaliként, mint az Isten elleni lázadás szimbólumaként aposztrofálni.
A harmadik út ezen filozófiai megközelítés szempontjából tehát egy logikailag önellentmondásos feltételezés, hiszen az értékeket vizsgálva egy adott politikai irányzat vagy Isten felé közeledve a létteljességre törekszik az adott principiális értékek mentén, vagy az igaztól, a széptől és jótól eltávolodva azokat megkérdőjelezve, mi több megtagadva mint hiány jelentkezik – “igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van” (Mt 5,37). A harmadik út gondolat azonban ezzel szemben az állítja, hogy a jobboldal és a baloldal aktuálpoltikai értelemben véve egy olyan kétosztatú értékskálát alkot, ahol az ezen irányultságokhoz társított értékek egymással szembenállva helyezkednek el, s ezek meghaladása, keresztmetszete képezheti az ún. harmadik utat.
A fentebb említett példákon keresztül szemléltetve a harmadikutas megközelítés szerint az individualizmus-kollektivizmus és a hierarchia-egyenlőség párosa, mint két egymással kibékíthetetlen értékorientáció jelentkezik, s e két út szembenállásának feloldási kísérlete hozná létre a jobb-bal megosztottság felett álló új, mondhatni harmadik alternatívát. De figyelembe véve az abszolútum létegységének, az ellentétek egységének, a részesedésnek és a virtus in medio tanításának bölcseleti megközelítését, könnyen megállapíthatjuk, hogy az ezen politikai skála által felállított individualista és hierarchikus gondolat, mint “jobboldali” pólus, illetve a kollektivista és az egalitárius megközelítés, mint “baloldali” pólus különálló útja valójában egyetlen út csak más megközelítésből – mégpedig a hiány, ha úgy tetszik a másik oldal értékvalóságának tagadása, a létegység tagadásának az útja, Isten természetének tagadása. Talán nem véletlen, hogy az utolsó ítéletről prédikálva azt tanítja Krisztus Urunk, hogy az elébe gyűlt nemzeteket jó pásztor módjára különválasztva egymástól, a juhokat jobbra állítva a világ kezdetétől nekik készített országba hívja, míg a bal oldalra terelt kosokat az örök tűzre kárhoztatja (Mt 25,32-41) utalva arra, hogy csak két út van: azoké akik követik ők (jobboldal), és azoké, akik megtagadják (baloldal), harmadik opció, egyéb alternatíva nincs, és metafizikaikailag lehetetlen már a feltételezése is.
7.) A hungarizmus szélsőjobboldalisága
A hungarizmus ilyen értelemben tehát nem világnézetként, hanem kvázi “a” világnézetként funkcionálva egy olyan szemléletmód formájában tárul elénk, amely az emberi természet összetettségének és sokoldalúságának sajátos vonásait (»Én«, »Mi«, »Abszolútum«) elismerve szintézisbe hozza a lét egyetemes jellegét. S éppen ezért adekvát kifejezés a szélsőjobboldaliság a hungarizmus meghatározása folyamán, hiszen aktuálpolitikai síkon önmeghatározás szerint a “legszélsőségesebben” törekszik a Teremtő akaratának megértéséből fakadva, az örökérvényű Igazság és a teremtett rend megélésének irányába. Idealisztikus célja ebből kifolyólag, mint Isten országának, Krisztus társadalmi királyságának megteremtése, kizárólag a keresztény üdvrend fényében értelmezhető. Ez okból célkitűzését, mint szellemi feladatot, és a transzcendenssel szorosan összekapcsolódott programot kell értelmeznünk, hiszen az elsősorban nem egy földi paradicsom, mint ideális keresztény társadalmi rend megteremtésére koncentrálódik, hanem annak a szellemi légkörnek az előidézésére, amely biztos útmutatást nyújtva, a lelkek ellenforradalma által képes Isten akaratának beteljesítésére, és segít Krisztus keresztjének felvételében (Mt 16,24).
Zöldinges.net – Váradi Attila
A Szélsőjobboldaliak vagyunk! – avagy a harmadikutasság mítosza bejegyzés először Zöldinges.net-én jelent meg.
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
