Akárhogy is töröm a fejem, csak arra tudok gondolni, hogy a Rastislav Káčer-félék magyarellenes kirohanásai nem intézhetők el egy kézlegyintéssel. Például azzal az üzenettel, hogy az illetők forduljanak pszichiáterhez. Ne uszítsanak, és bárkinek is akarnak megfelelni, ne akarjanak konfliktust két, több száz évig békésen egymás mellett élő nemzet között. Különösen, ha (egyelőre) kormánytényezőkről van szó, akik egy országot képviselnek. Mert a Káčer-féle viselkedés csak egy otromba jéghegy csúcsát jelenti.
A történelmet, akár tetszik a Káčer-féléknek, akár nem, nem lehet egyik napról a másikra eltörölni,
még ha kortünetté és divattá is vált az eltörléskultúra (cancel culture). A Kárpát-medencei népek közös történelme ott lapul nemcsak a magyarok, de a szlovákok, a románok vagy a délszlávok tudatában is, bárhogyan berzenkednek ellene.
A szomszéd országot (kormányt, népet) azért gyalázni, mert a sakálvokál most ezt a nótát vonítja, és ezt várja el mindenkitől, legalábbis gyávaság.
De lehet, hogy puszta számítás.
Mi, a maradék-Magyarországról több ízben is leválasztott magyarok
idestova egy évszázada halljuk az atyáskodó intelmet, hogy legyünk tekintettel a szomszéd népek érzékenységére.
Mást sem teszünk. A mi érzékenységünk, igazságérzetünk azonban a kutyának se fáj.
Olykor mégis eszembe jut az a – Csáky Pál által közzétett – jelenet, amikor 2001-ben Mikuláš Dzurinda egykori kormányfő a Párkányt és Esztergomot összekötő Mária Valéria híd avatásán ott állt magányosan egy sátorban, mert a sok magyar néhány percre magára hagyta. Nyilván nagyon frusztráló lehetett számára a helyzet, amikor a tömeg Orbán Viktort kapta körül, és az is lehet, egy életre megorrolt a „fennhéjázó” magyarokra.
Ki tudja, talán ez is belejátszhatott abba, hogy a 2012-es szlovákiai megyerendszerről való szavazáskor Dzurinda a parlament folyosóján közölte a magyarokkal, hogy elárulta őket.
A kicsinyesség, a sértődöttség, ne adj’ isten, a kisebbrendűségi érzés azonban nem határozhatja meg egy országnak sem a kül-, sem a belpolitikáját.
Pedig Párkányban csak arról volt szó, hogy a Duna jobb és bal partján is magyarok laknak, akik örömünnepként élték meg a legendás híd feltámadását. A hídnak számunkra jelképes üzenete volt: újra összekapcsolódott, ami szét lett választva. S ez még akkor is így van, ha szlovákok nemzedékei nőttek fel az „ez a miénk a Tátrától a Dunáig”-féle ráolvasások bűvkörében.
Az ebül szerzett jószág fölötti aggodalom azonban úgy tűnik, elhomályosít minden józanságot.
Talán (sőt biztos) ennek a tudatában kell értelmeznünk néhány ukrán képviselő bárdolatlan, elborult elmével megfogalmazott kijelentéseit is.
Mert
épeszű ukrán nem haragudhat a magyarokra, akik történelmük legnagyobb humanitárius segítségét nyújtják a megtámadott szomszédnak.
Ezt csak rosszindulattal, szereptévesztéssel, a fenti fóbiával lehet magyarázni. Akárcsak a háborút megelőző durva bánásmódot az Ukrajna területén élő kisebbségekkel szemben, aminek nem lebecsülhető szerepe van a háború kirobbanásában. Erről azonban nem szívesen beszélnek az érintettek.
Mindent összevetve, a magyarokat többszörösen bűnbakká tevő és gyalázatos „békeszerződésekkel” pacifikáló nagyhatalmak mai utódainak, vezető politikusainak nem ártana néha történelmet is olvasniuk. Például az amerikaiaknak, de a brüsszelitáknak még inkább, akik többségének – azon túl, hogy elárulják Európát – láthatóan halvány fogalma sincs Közép-Európa történelméről. Vagy magasról tesznek rá. Vélt felsőbbrendűségük tudatában úgy ágálnak, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt, de legalábbis valahányan egy-egy kiválasztott népet képviselnének.
Tudjuk persze, hogy a gyarmattartók mindent és mindenkit birtokló attitűdje is a történelem terméke.
Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem képviselnek ezek senkit és semmit a világon, kivéve a saját zsebüket és a (természetesen nem létező) háttérhatalom sötét terveit és érdekeit. És így van ez Pozsonyban is, ahol egyre erőteljesebben és ingerültebben nyomul az európai birodalmi eszme a normalitással szemben. Ez a neoliberális, újmarxista, istent és gyermeket, szépséget és minden fennköltet maga alá gyűrő cunami próbálja szétverni, majd újra összegyúrni Európát, a saját érdekeinek megfelelően.
Ezért kell egymás ellen fordítani a kis nemzeteket.
Ezek próbálják szétdúlni újfent Németországot, amely hallgatagon tűr és alázkodik. A többiek pedig szokás szerint igazodnak. És igazodnak a Káčer-félék is, minél kisebbek, annál hangosabban, afféle potyautasként kapaszkodva egy vonatra, amelyről azt hiszik, hogy a kiteljesülés és nem a szakadék felé robog.
Hogy lenne más lehetőségük is?
Felismerni például, hogy a nagyhatalmak geopolitikai játékaiban mi, a Kárpát-medencében élő kisebb nemzetek aligha lehetünk nyertesek;
számunkra az összetartásban rejlik a történelmi lehetőség a békés megmaradásra, és nem a hajbólokolásban.
Mert a Káčer-félék tévednek, ha azt hiszik, hogy a bunkóságot valaki meg fogja köszönni. Ennek felismeréséhez államférfiként kellene viselkedniük, erre azonban realitásérzék és emberi kvalitás híján nem képesek. Így hát marad a hiszti, ideig-óráig. Addig a kevéske ideig, amíg széket éreznek az ülepük alatt. Ez az egész hisztéria azonban nem Káčerrel kezdődött, és tartok tőle, hogy nem is vele fog véget érni.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
