A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává azzal a céllal, hogy legalább évente egyszer a közfigyelem nyelvünkre irányuljon, amely kulturális és nemzeti önazonosságtudatunk alapja.
Miért párky a virsli, és miért kanalizáció a szennyvízhálózat?
Te miért használsz Usb-t és nem adatkulcstárt?
Szerinted jobban értem a globális, projekt, legális, team és tranzakció kifejezéseket?
Véleményem szerint napjainkban egyre fontosabb a közfigyelmet a magyar nyelvre irányítani, hiszen életstílusunk egyre inkább hanyagolja a választékos, jelzőkben gazdag beszédet, és a rohanó, technikailag fejlett világunkban pedig gyakorta elhanyagolt az írott szöveg helyesírása is.
Mindemellett Felvidéken sajátos szóhasználat jelent meg, rengeteg esetben keveredik magyar nyelvünk a szlovák nyelvvel. Legalábbis környezetemben, de lehet, hogy eme területen is, csak Szlovákia lejt keletre….
Az egyre kevesebb magyar ajkú, magyar anyanyelvű – aki méghozzá magyar iskolát végzett – lakossal rendelkező régiókban és szórványterületeken, napi szinten hallani az utca emberét ekképp beszélgetni:
„Reggel arra ébredek, he, hogy valaki a csinzsák körül koszácskával vágja kint a füvet, a hombácska meg a meszácska között, egy szál tricskóba meg slapkiba, oszt szájába egy zsuvácska.
Felpattanok a gaucsról, oszt mondom neki: beteg vagy ember! Mennyéél má a doktorkához, oszt irassál má szirupot magadnak. Meg vegyél má fel egy vetrovkát, meg cselenkát, mer megfázol.
Veszem fel a tyeplákit meg a botászkit, oszt reggelire benyomok három párkit horcsicával, meg csinálok magamnak egy sumenkát. Aztán egész nap csinkázok.
Este a válendára ülök, oszt bekapcsolom a gamatkát. USB kulcsra rakom a netről lehúzott képeket: például az elektron kerekek képeit. Közbe merül a battri a gépemen. Nem baj, eszek ticsinkit oszt megyek aludni! Anyám szól: nyitva a kapotta a kocsidon, meg told mán be a kolobecskát az udvarra fiam. Mondom neki, te meg mit járkálsz itt a dlazsbán plávkiba meg vetrovkába… Húzzál mán legalább balerinát vagy cigánkit! Fiam, haunap felmégy Ferihez motorkán oszt kolobecskán lehozod tülle a zvárácskát. Oszt majd délután megcsinálitok azt a técskát. Józsi monta, hogy gumicskát kel benne cserélni. Kelet, én így szeretlek. (szia.sk)
Az egyik szemem sír, a másik nevet. A közösségi hálón is nem egyszer találkozom ilyen szöveggel. Mellé még a rengeteg helyesírási hiba! Bár egy ilyen csalamádé láttán ember legyen a talpán, aki tudja, mit, hogy írjon helyesen. Be kell vallanunk:
Egyre inkább az igénytelenséggel találkozom, sőt, ez csak az egyik oldala, segédeszköze gazdag magyar nyelvünk megszégyenítésének…
Van olyan is, hogy elkezdi magyarul, két mondatot beszúr szlovákul, majd a másik magyarul válaszol. Ekkor ő is próbál magyarul reagálni, de hát ugye könnyebb szlovákul, mert azon a nyelven tanul, beszél otthon a… mondjuk házastársával. Majd Te, mint magyar iskolát végzett, magyar anyanyelvű ember végül feladod, mert bántja a füled, és inkább szlovákul folytatod vele a beszélgetést. Vagy marad az a lehetőség, hogy egyre kevesebbet beszélgetsz…
Ha pedig netán jogunkkal akarunk élni és mondjuk Rozsnyón a magyar feliratokat helyesen szeretnénk látni a táblákon, akkor aztán igazán hideget–meleget is kapunk érte. Élő példa volt erre alig egy hónapja a képviselő-testületi ülés döntésének bírálása a lakosok körében. A legnagyobb szószólók meglepetésemre (vagy talán nem is) a gyökerek nélküli hun ez hun azok voltak.
Szinte mindenki ismeri ezt a „mondókát”. Gyerekkoromban sokat nevettünk rajta. Akkor még álmunkba sem gondoltuk, hogy napjainkra ez egy természetes állapot lesz, hiszen ma már fel sem tűnik senkinek, illetve még televízió műsort is készítettek ilyen stílusban.
„Susedia”. Ugye Ildikó és László a házaspár, akik annyiszor, de annyiszor nevetségessé váltak hiányos szlovák tudásuk miatt. Számomra pedig annyira, de annyira bántó és bosszantó volt a film, amelyben szinte törvényesítették a két nyelv vegyítését!
Az ifjúság és a katonaságot nélkülöző „nyálas” generáció kedvenc zsargonjai azok, amelyekkel ki lehet engem kergetni a világból. Nem értem, hogy manapság miért olyan elterjedt ez a fajta kommunikáció Magyarországon.
Vagy Ön kedves olvasó, nem így gondolja? Minél nagyobb magyarországi településre látogat el az ember, köztük Budapestre is, annál inkább fut bele olyan embercsoportokba, amelyek a szivcsi, lavcsi, köszcsi, szupcsi, napszemcsi szlengek és társaik kíséretében beszélgetnek. Még ha egy cicababa szájából el is hangzik néha ilyen kifejezés meg is értem, de amikor a fiúk így beszélgetnek, nem tudom hová tenni. Szerintük ettől menőbbek, jobbak, többek, sikeresebbek, vagy nem is tudom, netán vonzóbbak?
„Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogáért –, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezése érdekében, a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja”.
Kányádi Sándortól jobban nem tudom elmondani miért is fontos, hogy a magyar nyelv napja alkalmat nyújtó lehetőségére az oktatási és kulturális intézményeink, szervezeteink, de akár a média, vagy az anyanyelvünk ápolásával foglalkozó civil szervezetek is figyelmet fordítsanak, és ünnepeljék meg a magyar nyelvet.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
