Száz Joli: Gyöngyházkalitka (8. fejezet – Robotüzemmódban) Lakatos Krisztina2026. 09. 10., cs – 21:50
Tárca a Szalonban.
Felhívott a pszichiáter a kórházból, hogy be tudok-e menni egy beszélgetésre másnap reggel 9-re. Hogyne, itthon vagyok betegállományban, mivel nem vagyok olyan állapotban (sem olyan helyzetben), hogy dolgozni járjak. Nálam gyakorlatilag állandó ez a szükségállapot, szinte képtelenség még a hétköznapi rutint is végigcsinálni. 10 éve gyakorlatilag így élek: ma mekkora és mennyi tégla zuhan a fejemre éppen?
Y. dolgozik, nem tud velem jönni. Jön helyette J., talán jobb is, Y. a családhoz tartozik, nyilván elfogultabbnak találnák, bár egy barátnő… szerintük egy barátnő sem lehet objektív. Olyan mindegy amúgy, teljesen felesleges még azon is törni a fejem, van-e valaminek előnye vagy hátránya… egyáltalán semmi sem múlik az ilyesmin, bárhogy is teszek, ha van rajtam sapka, az a baj, ha nincs, az a baj. Annyi csak, hogy jólesik, ha van velem valaki, nem vagyok egyedül.
Elviszem B.-t az oviba; ez is rémes, hogy a vele való kapcsolatomat is átitatja a folyamatos gyomorgörcs, amivel együtt élek. Kívülről talán olyan vagyok, mint bármelyik anya, hozom-viszem a kislányomat, megölelem, megpuszilom, szeretem, csakhogy közben mázsás súly ül a gyomortájékomon vagy a szívemen, nem is tudom, inkább mindkét helyen. A kislányom itt van velem, foghatom a kezét, este elaltathatom, reggel ébreszthetem, adhatok neki reggelit, készíthetek uzsonnát, egyáltalán, szólhatok hozzá… micsoda kiváltság! Mindezt úgy teszem, hogy közben a másikra gondolok, akit nem láthatok, nem ébreszthetek, nem adhatok neki reggelit, vacsorát, nem vihetem iskolába és nem mehetek érte… Különböző hatóságok döntenek arról, mit szabad nekem a saját fiammal… Mostanra már gyakorlatilag semmit.
Találkozunk fél 9-kor a kórházzal szembeni parkban, J. megint nem talál ide elsőre, viszonylag új még ezen a szigeten, nem tíz éve él itt. Végül csak megérkezik, kiülünk a tengerpartra egy padra, nem reggeliztem, J. sem, mindketten hoztunk két-két croissant-t, kölcsönösen gondolva egymásra is; nekem ugyan nehezen megy le bármi ilyenkor, megint „jelenésem” lesz, jó benyomást kell keltenem, higgadtnak kell maradnom, bármit is mondanak (általában rémes dolgokat). Közben forr bennem belül minden, olyan, mintha a láva készülne kitörni, egy vulkánkitörést kell örökké csillapítanom, amikor már attól fölrobbanni készülök, ha meghallom, hogy „nyugodj meg”, „uralkodj magadon”.
J. megdicsér, milyen szép vagyok; valahányszor meglát, mindig megjegyzi; érzem, hogy őszinte, de azt is tudom, ezzel is csak támogatni próbál. Felöltöztem persze szépen, a legszebb ruhámat vettem fel, a hozzá illő vászoncipővel, nem az itt szokásos strandpapucsot, de még csak nem is szandált, hanem zárt vászoncipőt, az hátha több tartást ad; a hajam szépen kontyba összefogva, semmi kirívó, pláne nem kihívó, csak mint egy negyven feletti átlagos, de ápolt nő.
Jó benyomást kell keltenem, higgadtnak, nyugodtnak mutatkoznom, hiszen ezekkel még nem találkoztam, ők még nem láttak, igaz, már így sem indulok tiszta lappal, mert a múlt héten a telefonban leüvöltöttem ezt a pszichiátert is. Amit igazán sajnálok, de pont ő érthetne ebből, a szakmájából adódóan neki tudnia kellene olvasni a sorok között, azaz abból, amikor üvöltözve kiborulok.
Ez az egyetlen kórház a szigeten, viszonylag modern épület, csupa fém és csupa üveg. Az előtér szinte üres. Megkérdezem az első szembejövőt, hol a gyerekpszichiátria; nagyon segítőkész, kikapja a műtősnadrágjából a szolgálati telefonját, hívja a diszpécsert, tudakozódik, közben teszünk pár lépést valamilyen iroda felé is, ő benyit és belép, aztán pár pillanat múlva jön is kifelé, egy másik szárnyba kell átmenni, és máris küldenek értünk valakit. Az átadás megtörténik, az emberem elköszön, én is köszönöm a segítséget, remélem, mosolyogva: már nem sok telik tőlem, gombócban a gyomrom, közelítünk a fiam felé, akivel három hónapja nem találkoztam azon kívül, amikor másfél hónapja a tárgyalás előtt láttam a bíróságon egy pillanatra.
Június végén elvittem egyik reggel iskolába, onnan már a gyámhatóság vitte az apjához, 10 nappal korábban az előírtnál, de nem ellenkeztem, mert nem akartam bajt. Aztán a nyár második felében már nem adták át nekem, pedig a szünet fele is az enyém a bírói végzés szerint. Múlt pénteken kellett volna ismét „hazajönnie” hozzánk, a csütörtöki, legújabb bírói határozat szerint, de ehelyett itt kötött ki, péntek reggel, a kórházban, a gyerekpszichiátrián, ahogy júliusban is. Mindig akkor, amikor vissza kellene adniuk nekem.
A gyerekosztályon a recepciós fogad, és azt mondja, addig is bemehetek a fiamhoz. Bemehetek a fiamhoz?! Nézek J.-ra, most mit csináljak, hiszen bírói végzés van róla, hogy nem találkozhatok vele, úgy tudtam, ide azért hívtak, hogy tájékoztassanak a „jelenlegi állásról”, nem pedig azért, hogy láthassam. Vagy mégis? Ha bemegyek hozzá, megint szerzek egy rossz pontot, hogy engedély nélkül „rátörtem” a saját gyerekemre, hiszen a recepciós nyilván nincs képben, csak tájékozatlanságból mond ilyet. Ezerrel ver a szívem, itt van e mögött a pult mögött, valamelyik szobában a fiam, akit három hónapja nem láttam, nem öleltem magamhoz, akit egy hirtelen vágással távolítottak el tőlem, minden jogi alap nélkül, és most bemehetnék hozzá úgy, mint egy „rendes” anya a „rendes” gyerekéhez. Csakhogy „rendes” esetben ez a gyerek nem szorulna kórházi ápolásra, az anyának nem kellene itt látogatnia őt, pláne nem kellene a pszichiáterrel konzultálnia. A mi esetünk nem „rendes” eset. Nekem mindig meg kell fontolnom, mi a helyes „taktika”, amivel nem ártok még többet, miközben az ártalom már akkora, hogy nem is tudom, lehet-e még a mértékét növelni.
Míg átfutnak ezek a gondolatok a fejemen, már jön is a fiam kezelőorvosa, aki múlt pénteken felvette az osztályra. Bekísér bennünket a rendelőbe. Jön vele két nő is, egy nagyon fiatal, szőke európai lány és egy középkorú, barna helyi, rögtön meg is kérdezem, ők kicsodák, remélem, nem a gyámhatóságtól vannak, mert azokkal nem vagyok hajlandó semmilyen módon együttműködni. Nem, nem, mondja, a fiatal gyakornok, az idősebb pedig gyerekelhelyezési előadó; jó, nem bánom, csak a helyi gyámhatósághoz ne legyen közük.
Nos tehát. A fiú jól van, mondja a pszichiáter, lényegében leginkább unatkozott a hétvégén, mert – lássuk be – nem valami szórakoztató kórházban lenni. Mindenesetre, most semleges közegre van szükség, neutre, mondogatja, igazán millieu neutre, ezért a gyerekbíró az ő (mármint a pszichiáter) orvosi javaslatára egy hónapra állami gondozásba helyezte, ami azt jelenti, mondja, hogy amint a kórházból kimehet, nevelőszülőkhöz kerül.
Úristen!
Többször készül belőlem kitörni a vulkán, ezt látva J. megpróbál megállítani, közbeszól pár szót, nem nagyon tudok figyelni rá, mit mond, de közben legalább kicsit lehiggadok, átgondolom, mit szeretnék még kérdezni-mondani. Bár minden hiába, most már látom, hogy velük sem megyek semmire, nem érek a szemükben semmit, nem ér a szavam semmit a bírói végzésekkel, a téves orvosi diagnózisokkal, az aljas, ferdítő gyámhivatali jelentésekkel szemben. Mind részesei ennek az intézményesített bántalmazásnak, amit az exem követ el ellenem, és a sok „szakember” közül egyik sem veszi észre, hogy az ő játszmájának a bábfigurái.
A pszichiáter hosszan magyaráz valamit a fiam jelleméről, a helyzetről, amibe szegény gyerek került… Aztán egyszer csak azt mondja, hogy akkor most elmennek érte és idekísérik. Tessék?! Jóságos ég! Összeugrik a gyomrom. Istenem, akkor mégis láthatom!
Mialatt elmegy érte a két nő, kérdezem a pszichiátert, akart-e velem találkozni a fiam, mondták-e neki, hogy jövök. Tud róla, persze, és nem, nem akart látni, de ők ragaszkodtak hozzá, meggyőzték, hogy szükség van erre. Azaz rávették, hogy bírja ki a velem való találkozást… Istenem! És nem kérdezik meg maguktól, ez hogy létezik? Hogy egy 12 éves gyerek, akit szeret az anyja, és aki szereti az anyját, inkább nem akar vele találkozni? Lennie kell erre valamilyen magyarázatnak, ugye?
Benyitnak. Megjelenik az ajtókeretben a fiam, olyan szép, ez még a szájmaszkban is nyilvánvaló; megnyúlt, amióta nem láttam, de ez így szokott lenni ebben a korban, megnőnek a nyári szünetben.
Bejön, rám sem pillant, csak egyenesen néz maga elé, nem is köszön. Köszönök, semmi reakció. Fölállok, hogy megöleljem, nem bírom megállni, lassan olyan magas, mint én. Lóg a karja a törzse mellett, mereven, olyan, akár egy robot. Két üres szék van, az egyik mellettem, a másik eggyel arrébb, a távolabbit választja. A pszichiáter beszél hozzá, nem nagyon értem, talán próbálja szóra bírni, de ő csak ül, néz mereven maga elé. Az én nevetős, bújós, kedves, szociális, barátságos kisfiam olyan, mint egy robot. Egy mozdulatlan arcú, merev karú legóemberke. Szájmaszkban. De ha mosolyogna, az így is látszana.
Mi fog történni ezután?
Mit lehet ilyenkor tenni?
Nem is tudom felfogni, mit beszél a pszichiáter, de megszólalok végre én is, javaslom, engedjük elmenni, bizonyára kínzás ez neki, és mi értelme lenne tovább gyötörni. A nő megkérdezi a fiamtól, szeretne-e elmenni, mire most először reagál, bólint. A szívem szakad meg. Kinyögöm valahogy a könnyeimmel küszködve, de mosolyogva, hogy szeretlek és szia, bár teljesen mindegy, úgysem néz rám egy pillanatra sem.
Mit műveltek vele? Mi lett belőle?
És senki nem teszi fel a kérdést, egyik „szakember” sem, hogy ennek vajon mi az oka.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
