Annyira szeretik a labdát, hogy egyszer sem hagyták elgurulni. Csak úgy valahova, gazdátlanul. A felső-csallóközi Légen immár száz éve őrzik és rúgják. Egyszerűen nem engedték, hogy megszűnjön falujukban létezni a labdarúgásnak nevezett népszerű labdajáték.
A megtett évtizedekre emlékeztek, azok, akik részesei voltak a futballtörténéseknek, ilyen vagy olyan szinten kerültek vele kapcsolatba. Időutazásunk szereplői is közéjük tartoznak.
Németh György magángazda, a földművelés mestere, közben a foci megszállottja. Már annyit foglalkozott a légi labdarúgással, hogy könyv is született belőle. Aligha akad még egy ember a községben, aki ennyit tudna kínálni helyi futballismeretből, ő a korábbi krónikások jelenlegi szószólója.
„Id. Plavy Dezsőtől vettem át a könyvírás váltóbotját. Amikor 1971-ben átadták az új sportpályát, nyolc- éves voltam. Akkortól kezdve ott vagyok a légi focinál, ezért úgy éreztem, nekem kell megírni a centenáriumi kiadványt – tárja fel ötven év emlékeit. – 1988-ban falunk csapata feljutott a mai III. ligának megfelelő divízióba, öt helybeli és nyolc környékbeli kerettaggal. Ez volt a légi futball csúcs- szintje, nem teljes profi csapattal. Jómagam csak diákkoromban futballoztam, aztán már a fociélet ragadott magával. Bátyám, János sokáig klubtitkár volt, mindig ott tevékenykedtem a közelében. A legnagyobb fociélményem mindenképpen az 1981-es dunaszerdahelyi járási döntő volt, amikor csapatunk legyőzte a sokkal esélyesebb Bakát. Csapatvezetőként is úgy éreztem, a lelátón a helyem, szurkolni az emberek között. És mikor megnyertük a mérkőzést, nagyon megható órákat éltünk át. Szerencsés nemzedékhez tartozunk, hogy idén pont százéves a foci nálunk, s mi ezt megérhettük. Ez nem mindennapi dolog. Amikor az ünnepségen olvastam fel az elmúlt évtizedekről készített összefoglalómat, ha valaki neve elhangzott, szinte láttam rajta, hogy visszapergeti magában azt az időt, s jóleső érzés kerítette hatalmába. Egy-két könnycsepp is csillant a szemekben. Azért volt hosszú felolvasásom, mert nem lehetett senkit se kihagyni, aki tett valamit az egyesületért.”
Ő volt a korelnöke a légi jubileumra összegyűlteknek. Varga István decemberben lesz nyolcvanhat éves, pakai, Légre nősült. A múlt század hatvanas éveiben bő egy évtizeden át meghatározó embere volt a helyi futballcsapatnak, aztán még sokáig az öregfiúkkal futballozott. Hajtott, gürizett a pályán, ontotta a gólokat, s a középcsatárt is jócskán kiszolgálta.
„Hogy mennyi volt a legtöbb találatom egy mérkőzésen? Hat – vágja rá. – Három vagy kettő szinte rendre megvolt. Szélsőként játszottam. De aki kilencven percig hajt, az lehetetlen, hogy ne kerüljön gólhelyzetbe. Duzzadtam az erőtől, jó kondícióban voltam. Mert mindig azt mondtam, anélkül nem lehet futballozni. Mikor berúgtam a gólt, körbefutottam a kaput, és folytattam. Ezt a szokásomat állandóan emlegetik Légen. Annak idején a kerületi A és B osztályban nagy városokkal futballozott kis falunk csapata. Ha valahova mentünk, még a kosztot is magunknak kellett bebiztosítani. Nem volt rá pénz, nem is kaptunk semmit. A pályán nem volt zuhany, rángató kútnál fürödtünk le a meccs után. Szívből futballoztunk, nem járt egy fillér se érte.”
Janikovics István már nyolcvan felé tart. Aki kötődik valamilyen módon a pozsonyi futballhoz, biztosan találkozott már a nevével. Ő az Inter és a Slovan örökös cipésze. Azzal törődött évtizedekig, hogy megfelelő lábbeliben fussanak ki a pozsonyi élklubok játékosai. Kevesebben tudják, hogy tősgyökeres légi, szülőfalujában is szorgoskodott a labdarúgás körül, legtöbbször szinte alig láthatóan, de hasznosan.
„Gyerekként ismertem meg a legelső csapatunk tagjait. Már akkor futballbolond voltam. Aztán ifiként játszottam Légen, a felnőttek között keveset, majd Felsőpatonyban, ahova nősültem, folytattam, de korán abba kellett hagynom – eleveníti fel játékoséveit a múlt század hatvanas éveiből. – Minden hazai bajnokin ott voltam, nemcsak a helybeliekre emlékszem, még azokra is, akiket motorbiciklin szállítottak hozzánk a meccsekre. Annyira belém ivódott a sok név, hogy éjjel felkelve is felsorolom a játékosokat. Mikor Pozsonyba kerültem, nem voltam a légi foci vezérkarában, de segíteni mindig tudtam, mégis inkább háttérben maradtam. Amíg máshol, magasabb osztályban még gumicipőben futballoztak, Légen a játékosok kilencven százaléka már Adidas márkájúban, aztán jött a Puma, és így ment tovább. Csak akkor jártam nálunk focira, mikor szabadom volt Pozsonyban. Amióta Szitási Ferenc a polgármester, nagy fejlődés jött a légi sportban. Ha felkeresnek, mindenben segítek ma is. Amikor egyszer bennfentesként nem engedtek be az Inter hazai meccsére, azóta, nyolc-kilenc éve nem járok focira, még Légen se. Most azonban eljöttem, mert a szívem idehúzott.”
Légen 1974-től futballozott, kis megszakítással több mint két évtizeden át. Öt éve, hatvanesztendősen hagyta abba, miután sokáig a légi öregfiúk sorait erősítette, de az egészsége már nem engedte folytatni. Szászi Jenő (Cinci) csapatkapitánya volt az 1981-es légi bajnokcsapatnak, amely váratlanul megnyerte Dunaszerdahelyen a Baka elleni járási döntőt, és magasabb osztályba jutott.
„Ez volt a legnagyobb élményem légi mezben, de ugyanolyan emlékként őrzöm az 1987/1988-as Bős elleni hazai mérkőzést az I. A osztályban, amikor több mint kétezer néző előtt játszottunk a bajnokság utolsó fordulójában, és az elsőséget eldöntő találkozón 1:0-ra nyertünk, felkerülve ezzel a mai III. ligának megfelelő divízióba – közli kapásból, és részleteket is elárul a történtekből. – A Baka elleni döntőre esélytelenül utaztunk. Ellenfelünk soraiban játszott a DAC-ot is megjárt Csiba Frédi és a Bajcsi fivérek. Mikor megérkeztünk a DAC-stadionba, Frédi és társai azzal kezdtek piszkálódni, hogy ennyit meg annyit kapunk tőlük, mi se hagytuk annyiban. Végül a meccs nem úgy sült el, ahogyan ők elképzelték, mert büntetőkkel mi győztünk. Középhátvédet játszottam, láttam, hogy az egyik Bajcsi Csiba Frédit készül kiugratni, kiléptem, hogy lesen maradjon, de az egyik védőnk bennmaradt, s abból kaptuk az egyetlen gólt. Egyenlítésünk után a tizenegyesrúgásoknál rám bízták az utolsó végrehajtását, azzal, hogy biztos lábú vagyok, de a kapus a lövésemet megfogta. Szomorúság, könnyek, ám a következő bakai tizenegyest hálóőrünk, Kisléghy bravúrral hárította, és maradt a 3:2 javunkra. Az ünneplés közben szaggatták rólunk a mezt és a nadrágot, összegyűltek az emberek a faluközpontban, a szövetkezet elnöke pedig meghívott bennünket egy vacsorára. Apám nagy futballdrukker volt, 1977-ben, mikor megnősültem, több helyre is csalogattak, de maradtam, hallgatva a szavára. Még dolgozom, a pozsonyi Euroveában vagyok karbantartó.”
Csölle József (a helyiek Pepója) negyvenévesen a légi klub elnöke. Játékosként megfordult a DAC-ban is, tagja volt a klub egyetlen szlovák bajnoki címet szerző utánpótláscsapatának – teremben és nagypályán egyaránt nyertek. Két szakaszban hat évet lehúzott a pozsonyi Slovanban, és számos más klub mezét vette magára, az élvonalban azonban nem került pályára.
„Tíz éve hazacsalogattak a légiek. Középhátvéd voltam, s vagyok napjainkban is, de más poszton is játszom – kezdi szülőfalujába való visszatérésének történetét. – Legnagyobb légi élményemnek azt tartom, hogy hazaérkezésem után megnyertük a területi bajnokságot, és feljebb léptünk az V. ligába. Négy évad elteltével a tapasztaltabb vezetők megszólítottak bennünket, fiatalabbakat, támogatásukkal vágjunk bele. Akkor lettem klubelnök. Máig érezni, hogy mellettünk állnak. Németh György és társai, akárcsak Szitási Ferenc polgármester, aki minden légi sporttevékenységet támogat. Közben családi vállalkozásunkban töltöm a hétköznapjaimat. S a mai jubileum? Egy kis része vagyok csak az eltelt száz évnek, örömmel tölt el, hogy elnökként pont rám esett a centenárium esztendeje. Kilenc éve vezetem a klubot, s adott szavunkat bármelyik játékossal szemben be is tartjuk. Mindig addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Valóságismerő kezekben van falunkban a foci.”
Elfogytak a riportalanyaim, de az árulkodó tekintetek azt sejtették, hogy még mások is felkínálták volna légi futballszeletüket, csak hallgassa meg őket valaki. Arra már nem jutott idő, mint ahogy a szép kivitelezésű könyv sem tartalmazhatja a száz év minden rezdülését. Kárpótlásként elég csak az emlékekbe belekapaszkodni, és mindenki megtalálja köztük a sajátjait.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
