Napjainkban feltehetően már nagyon kevesen emlékeznek egy mind egyháztörténeti, mind Erdély magyar vonatkozású történelme szempontjából fontos, nemzeti nyelvű oktatását meghatározóan befolyásoló eseményére: 1925-ben, száz éve alakult a romániai piarista provincia. Fodor György piarista konfráter írása a Romkat.ro portálon jelent meg.
Az 1918-ban véget ért első világháború után, 1920. június 4-én életbe lépett annak lezárását rögzítő, a történelmi Magyarország felosztását előirányzó, a győztes antanthatalmak békeszerződésnek nevezett diktátuma – a versailles-i Nagy-Trianon palotában írták alá –, amely jelentősen megcsonkította Magyarország területét és lakosságát.
Ennek következtében Erdélyben csak hat férfi szerzetesrend közössége folytathatta áldásos szolgálatát. A kegyes tanítórend (a piaristák) az ifjúság valláserkölcsös és tudományos képzését, nevelését a Romániához csatolt területen négy rendházában – Kolozsvár, Máramarossziget, Nagykároly, Temesvár – biztosította.
Mivel a diktátum elszakította ezeket a magyar rendtartománytól, előbb 1921-ben annak viceprovinciájává, majd a római Apostoli Szentszék dekrétuma jóváhagyásával száz esztendeje, 1925-ben önálló romániai rendtartománnyá szerveződtek. A négy említett rendház nyolc oktatási intézményt tartott fenn: Kolozsváron főgimnáziumot és a Kalazantinum Hittudományi és Tanárképző Intézetet a piarista papnövendékek számára; Máramarosszigeten főgimnáziumot és rendi noviciátust; Nagykárolyban főgimnáziumot, fiú és leány elemi iskolát; míg Temesváron főgimnáziumot és konviktust.
Az erdélyi magyar egyházak önvédelmi célből alakított testülete, a Felekezetközi Tanács 1921. július 22-én hozott határozata alapján Patay József egyháztörténész, hittan–történelem szakos tanár kollégájával és rendtársával, a tudós Biró Vencellel közösen – mindketten Kolozsváron tanítottak – megírta az Egyetemes történet a középiskolák 6–7. osztálya részére című tankönyvet. Victor Motogna egyetemi tanár kifogásokat megfogalmazó hivatalos bírálata következtében az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsa 1922. szeptember 22-én felkérte a szerzőket, hogy dolgozzák át a kifogásolt részeket, különös tekintettel a román nép eredetének bemutatására és a Világháború című fejezetre. Ezt a történelem szakos piarista paptanár, Denderle József végezte el. A tankönyv 1940-ig volt használatban, és hozzájárult a magyar iskolák diákjai történelemszemléletének és ismeretanyagának bővüléséhez.
1925-ben az említett kényszerítő történelmi okok miatt önállósult romániai piarista provincia Temesváron ülésező első káptalanja Patay Józsefet választotta a rendtartomány főnökévé. Ő meggyőződéssel vallotta: „aki az Erdély területét borító kulturális fövenyt vizsgálgatja, a fövenyben a kegyes tanítórend lábnyomaival lépten-nyomon találkozik”.
Amint Biró Vencel Az erdélyi rendházak a román uralom éveiben című tanulmányában ismertette: „…az érintkezés megtagadása, helyi intézkedések szükségessége, az állami követelmény, a rendi utánpótlás kérdése mind az életlehetőség keresése mellett szóltak. A rend e házakkal összekötött templomokban, iskolákban és konviktusokban századokra visszamenőleg erősített vallásos meggyőződést, tudományt terjesztett és nevelt jellemes ifjakat. Most is úgy érezte, hogy az új vallási és nemzetiségi környezetben vallása és magyarsága iránt kettőzött kötelezettséggel tartozik.
Az államfordulatot követő első éveket a fennmaradás-keresés, berendezkedés-próbálgatás, új tanügyi és kormányzati rendszerhez való alkalmazkodás, iskola-elvesztés, változatos és sokszor izgalmas eseményei töltik ki. A háborgó tavon hányódás érzése lett úrrá a lelkeken. De a piaristák munkakörükben maradtak és abban szívósan és eredményesen kitartottak.”
Ebben a helyzetben semmiképpen nem volt tehát indokolt például, hogy a román állam egyoldalú intézkedésével a rendet az iskolákból kitegye. Eljárása azzal a politikai elgondolással függött össze, hogy a román határszéleket kultúrzónáknak minősítette, és az ezen övezet mentén talált magyar iskolákat rendszeresen megszüntette, vagy azokat román iskolákká alakította át.
Ennek a politikának két rendi iskola esett áldozatul. A nagykárolyi iskola elvételével azonban a rendtagok további működése nem szűnt meg, csak kisebb térre korlátozódott. Ugyanis a gróf Károlyi család alapítványából megmaradt a plébániatemplom, ezzel együtt a város katolikus híveinek gondozása, a katolikus tanulóifjúság hitoktatása, valamint a vallásos egyesületek vezetése.
A piaristák által felépített, 1909-ben elkészült és 1912-ben felszentelt temesvári új iskola és a rendház, valamint a kettőt összekötő templom is a rend tulajdonát képezte. Ez a tanintézmény mindig a piarista rend egyik legnépesebb iskolája volt. Hasonlóképpen a rendházban elhelyezett konviktus is nagy keresettségnek örvendett. Azonban a megváltozott helyzetben a létszám rohamosan apadt, az állam tanügyi vezetőiben megfogalmazódott sajátos elv következtében tért hódított ugyanis az a felfogás, hogy a szerzetesek minden országban az állam nyelvén működnek, tehát itt is románul tanítsanak. Ez az elmélet helytálló olyan országban, ahol a szerzetes tanárok az államalkotó nemzetből kerülnek ki, de nem vonatkoztatható az erdélyi és bánsági területre, ahol a katolikusok kisebbségi nemzetekhez tartoznak. A román közoktatási minisztérium olyan rendeletet adott ki, hogy a szerzetesek és szerzetesnők által vezetett iskolák az 1923/1924-es tanévben az első osztályban csak az állam nyelvén kezdhetik meg a tanítást. A következő osztályokban a román nyelvű tanítást fokozatosan fogják bevezetni. A rendelet megengedte, hogy a vallástant és az anyanyelvet a kisebbségi tanulók anyanyelvén adják elő. (…)
Az írás teljes terjedelmében ITT olvasható.
Szöveg: Fodor György piarista konfráter
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Wikimedia Commons
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
