Száz esztendeje már… Gondolatok a Horthy-felvonulásról

Száz esztendeje már… Gondolatok a Horthy-felvonulásról

Száz esztendő… száz esztendeje már, hogy kezdetét vette Magyarországon az a szűk negyedévszázad, amelyet a történetírás Horthy-korszaknak hív, vagy a történelemből felmentett kommunista Mód Aladár-utódok Horthy-fasizmusnak neveznek. Persze beszélhetünk arról szakmai szinten is, hogy a Horthy-rendszer miért nem volt fasiszta típusú tekintélyuralmi rendszer (azonkívül, hogy fasizmus eleve nem lehetett, mert egy rövid életű Prónay-féle fasiszta párton kívül Magyarországon nem honosodott meg), de a vasárnapi fáklyás felvonulás ellen tüntető lényekkel valószínűleg nem lehet – s teljesen felesleges is – bármiféle érdemi vitát folytatni. Ilyetén nem is teljesen tudom értelmezni, hogy miért „nácik, nyilasok és fasiszták” ellen készülnek tüntetni ezek a „agyoniskolázott” szerencsétlenek, lévén nem Benito Mussolini emlékére rendezik a felvonulást. Persze ilyenkor akarva-akaratlanul eljátszom a gondolattal, hogy egyébként az antifasiszták vajon mit lépnének akkor, ha Szálasi-emlékmenet is meghonosodna a fővárosban (vagy akárhol máshol)? Ha az összes szidalmazásukat „ellövik” Horthyra, mit mondanának egy hungarista államférfira? Valószínűleg persze ugyanezeket, amely egyben tökéletesen le is képezi, mennyit értenek a valós történelemhez ezek az ostoba antifasiszták.

Pedig, ha létezne Magyarországon normális történelmi diskurzus, a Horthy-korszak kimerítetlen raktára lenne a jobbnál jobb beszélgetéseknek, vitáknak, még feltáratlan kincseknek. Csak, hát valahogy mindig „megakadunk a vagonoknál”, meg persze hülyékkel amúgy sem érdemes vitázni, mert ha vesztésre állnak, elkezdenek „nácizni” s ezzel a „hőstettel” a vitát megnyertnek tekintik. Persze ennek a ballibféle utálatnak megvannak a maga megfelelő gyökerei, mert nyilván csak azt fogják gyűlölni, ahol ők szépen kordában voltak tartva, ahogy az illik. Megfordítva a dolgot, ha valamit a balliberálisok szeretnek, vagy legalábbis nincs ellene kifogásuk, akkor azzal a valamivel súlyos problémák lehetnek a magyar nemzeti ellenállás szempontjából. S, mivel a Horthy-korszak – minden valós hibája ellenére – a 20. századi magyar történelem legkiemelkedőbb és legdicsőségesebb időszaka volt (az egyszerűség kedvéért most Horthy-korszaknak neveztem a lemondása után való időszakot is, tehát 1945. áprilisig), ahol a helyén kezelték ezeket az elemeket, végtére is érthető, hogy szellemi utódaik nem rajonganak azért az időszakért, mert például Kádár ott csücsült, ahol egész életében maradnia kellett volna – a börtönben. Jellemző azonban, hogy a történelmi fogalmakkal olyan súlyos gondjaik vannak, hogy a Becsület napi megemlékezésen ugyanezekkel a szólamokkal operáltak, amelyekkel most is készülnek. Márpedig 1945. február 11-én Horthy Miklós kormányzó személye már kanyarban sem volt a magyar történelem szempontjából.

Ahogy fentebb írtam, ez a 25 év – mint a 20. század legmozgalmasabb évei – tele vannak érdekesebbnél érdekesebb témával, és még maga Horthy személye körül is rengeteg értékes vitát lehetne lefolytatni, nem ezekkel az antifasisztákkal, persze. A kormányzó 151. születésnapjára írt munkám például egyáltalán nem arról ismerszik meg, hogy kritikátlan módon dicsérném a személyét (sőt!), de hogy fényévekkel jobb államférfi volt, mint bárki a mai politikai palettán, az is biztos.

Hírdetés

Ilyenformán a holnapi nappal kapcsolatban teljesen felesleges „történelemórát” tartani – ilyet is ritkán olvasni tőlem – mert az emblematikus eseményen túl az aktuálpolitikai vonulatok egyszerűen érdekesebbek. Az antifasiszta jelenlét ugyanis egy jelenkorunkban zajló, élő probléma, és a jelszavaikból egyszerűen kikövetkeztethető az is, amit már mindannyian tudunk: nekik teljesen mindegy, hogy mi vagy ki ellen tüntetnek, csak az a lényeg számukra, hogy mindent bemocskoljanak, ami nem tőlük ered, mindent, ami a magyar nemzetnek kedves, vagy amikre (és akikre) büszkék lehetünk.

Azért leszek kint holnap a felvonuláson, mert Horthy Miklós számomra az a személy, akit mindenféle kritika nélkül tudok dicsőíteni és kedvelni? Korántsem! Azért viszont már igen, mert meggyőződésem, hogy a legjobb dolog, ami a 20. században egy megalázott, háborút elvesztett Magyarországgal történhetett, az a Horthy-korszak eljövetele volt, holnap pedig ennek a kezdetét fogjuk ünnepelni, erre fogunk emlékezni.

Ha pedig azt kellene röviden megfogalmaznom, hogyha nem magának a kormányzónak a személye az, amiért a Horthy-korszakot Magyarország egyik legjobb időszakának tatom, akkor mégis miért, a következőt felelném: a Horthy-korszak nemzeti kibontakozás szintjén egy olyan időszakot hozott el rövid időre, ahol a nemzet egésze valóban fellélegezhetett, s a legnagyobb tragédiánk az, hogy ez a kibontakozás nem folytatódhatott tovább a megkezdett úton. Ugyanis olyan egyetemes változások (politikai, társadalmi, kulturális, stb.) kezdődtek, amelyek – ha lassan és nyögvenyelősen indultak is el – egy erős Magyarországot lettek volna képesek teremteni egy szintén megerősödött, Új Európa keretein belül. Továbbá szükségszerűen kiemelkedtek a korszak során olyan emberek, akik ugyan már egy fiatalabb generációt képviseltek Horthyhoz vagy akár Gömbös Gyulához képest, de joggal lehet rájuk büszke a magyar nemzet egésze. A fiatalok pedig, kiegészülve az idősebb politikusokkal, gondolkodókkal, publicistákkal egy olyan termékeny szellemi közeget tudtak alkotni, ahol a politikai korrektséget még csak hírből sem ismerték, s akik könnyűszerrel le mertek (le tudtak) írni, vagy éppen ki tudtak mondani olyan dolgokat, amelyekről mi 2020-ban maximum csak álmodni merhetünk. Egy Magyar Futár, egy Egyedül vagyunk vagy egy Magyarság folyóirat (a sort még folytathatnánk hosszasan) elolvasása valósággal feltölti és ellátja a megfelelő szellemi munícióval az embert, érezzük bármilyen sötétnek is a jelenkorunkat.

Tehát holnap én egy egész korszakra emlékezem majd, amikor kimegyek a fáklyás felvonulásra, egy olyan korszakra, amelyben Magyarország képes volt felállni a vert helyzetből, és képes volt újra megtalálnia önmagát, sajnos, csak egy rövid időre. A magam részéről pedig remélem, hogy nem ez volt az utolsó ilyen időszak hazánk életében, ugyanis az óra ketyeg, az idő pedig vészesen fogy…

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »