Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„A szenvedésről semmit se tudunk;
megtanuljuk és elfelejtjük.”
(Pilinszky János naplóbejegyzése)
„…nem tudok hasonlítani.”
(Bertók László: Most)
Hervay Gizella (1934–1982) sokáig kevesek fontos költője volt. Az utóbbi években egyre élénkebb recepciós figyelem irányul sajátságosan megtört, merészen alanyi, expresszíven intenzív költészetére, női nézőpont és erkölcsi indulat összeszikrázó puritánságára. Alábbi verse (Űrlap című, 1973-as kötetéből) hangulatában, látásmódjában jellemzőnek tekinthető.
Ősz
Ősz van.
És semmi más.
Semmi dolgom az ősszel,
mióta nem írok hasonlatokat.
Semmi sem szép önmagában,
az ősz sem.
Nincs tája a fájdalomnak.
Az évszaktoposzt megnevező, kurtán lakonikus cím közérzeti beszámolót és természeti körbetekintést is ígérhet. Mást kapunk, mást nyerünk. A szövegben háromszor szerepel az „ősz” kulcsszó, mindannyiszor jambikus ringás hozza elénk (miközben egyéb soraiban a vers inkább aritmikus), azaz esztétikummal, szépélménnyel jár a puszta kimondása.
A hiány és a tagadás szavai („semmi”, „Semmi”, „nem”, „Semmi sem”, „sem”, „Nincs”) az önmagában létező (a kanti Ding an sichként el/nem/képzelhető) ősz jelenlétét fogják körül. Az alanyi kívülállás és/vagy elhatárolódás („Semmi dolgom”) a költészeti visszavonulást („mióta nem írok hasonlatokat”) is magába foglalja. (Ezt fokozzák a szófaji és szemantikai arányok: a szöveg fogalmi jellege nélkülözi a kézzelfogható létezőkre utaló főneveket.) A fájdalmak kimondásához a költészeti energiák is kevésnek bizonyulnának? Igen és nem.
A zárósor („Nincs tája a fájdalomnak”) pecsétlő erejében jelentésszintek rétegződnek. A „tája” szó a fájdalmat valamelyest a testtájak világába vonja – hiszen vállam, derekam tája, tájéka tud, szokott fájni. A másik irányban: ez az antropomorf asszociáció a tájat mint természeti látványösszességet is átlelkesíti. (Mint Pilinszky Őszi vázlatában: „…távoli, kétes tájakon / készülődik a fájdalom.”) De mihez kezdünk a „Nincs” tagadó érvényével? Egyrészt „önmagában” nemcsak szépség, de fájdalom sincs, ehhez személyes részvétel, szubjektív megélés és megítélés szükséges. Másrészt a fájdalom, ha valóban az, fölemésztheti az érzékelést, kisajátíthatja a szellemi jelenlétet: olyankor megszűnik a szenvedő körül a létezés mindahány vidéke. Az önmagára kárhoztatott létező a szenvedés mindenkori alanya. Irodalmi vetületben: a kínzató állapot a művészi transzponálás-szublimálás esélyeit is elveszi; veszettül sajgó fog mellett nem állunk neki szonettet írni a kínról. A fájdalom teljes lényünket uralma alá hajtó, így a világtól, önmagunktól és a művészettől is elzáró fiziológiai vagy mentális hatalom. Átigazgatott optikával: amint a szubjektív érzékelés hiánya a szépség létét is ellehetetleníti, úgy a fájdalmat immár meg nem verselő lét- vagy tudatállapot is – saját elmagányosításával párhuzamosan – a tájék analógiás jelentéstartalmait kiüresíti.
Szépség és fájdalom, esztétikum és egzisztencia, irodalom és élet dilemmái lüktetnek ebben a miniatűrben. Ennek megfelelően a provokatívan egyszerű cím is provokatív többértelműséget takar: az ősz úgy az elmúlás, a mulandóság, a pusztulás motívuma, hogy (1) nemcsak a természet és (2) nemcsak az ember hanyatló egzisztálására utal, (3) hanem magába sűríti a művészeti alkotófolyamat végének, lezárultának vagy gyöngülésének, vereségének képzetét is. Csak éppen mire elmondja, hogy vége a versnek, addigra vers mondja el, hogy vége. Vereséget szenved a hasonlatoktól (a díszített beszédtől, az analógiás gondolkodástól, a művészi kreativitástól) búcsúzó magatartás, de ez az elszenvedés nem vereség, hanem egy új békeállapot záloga. Hiszen fölfénylő anti-arspoetica, avagy metaköltészeti gyöngyszem az eredménye.
Szavakra tisztult verset olvasunk; kezdetet ígérő vég zónájában járunk.
Mert mindig a nyelv vesz hatalmat az emberen.
Kiemelt fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
