A Vörösmarty által is megénekelt négy legfontosabb magyar folyónk, a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva közül az utóbbi 101 éve már nem hazánk, hanem Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szerbia partjait mossa. Ám a Kálvin tér közelében, a „kálvinista Budapest“ szívében, a történelmi változások ellenére, a Száva folyót mégis, most is a miénknek érezhetjük.
Köszönhetően annak, hogy a Pesti Hazai Első Takarékpénztár 1880–1883 között készült jóvátételi ajándékán, a pompázatos Danubius-kúton, amelyet Ybl Miklós tervei alapján Fessler Leó mintázott meg, nem csupán a központi férfialak kapott helyet. Az eredetileg a Kálvin téren állt szökőkút csúcsán „hazai Neptunként“ ugyan Danubius volt a fő figura, de fontos szerep jutott e kőbe vésett folyamallegória három szépséges nőalakjának is, akik a Tiszát, a Drávát és a Szávát személyesítették meg.
Isten bölcsességének és kegyelmének köszönhető, hogy épp e három hölgyszobor legszebbike, Száva „kisasszony“ élte túl a második világháborús bombázást. Róla írták 1883-ban – a szerepét bizony alaposan félreértve – egy forrásban: „Hátul ül testvére, (tudniillik a Dráváé) Száva, ki szebb, mint a többi, de tétlenül néz maga elé.“
Nekünk, a Kálvin tér környékén ma élőknek és dolgozóknak e szökőkúthistória során s az álmodozó Szávának köszönhetően jutott egy külön ajándék. Nevezetesen az, hogy amikor egy neves szobrászművész, Győri Dezső (1908–1979) vállalkozott az elpusztult szobor újjáalkotására, a csak apróbb sérüléseket szenvedett Szávát – aki véleményem szerint korántsem „tétlen“, csupán gondolataiba, álmaiba mélyedő, s így végtelen nyugalmat árasztó nőalak – betelepítették az egykori Két Oroszlán fogadó udvarára. Ez most a Károli Gáspár Református Egyetem Rektori Hivatalának udvara, s járványmentes időkben egy vendéglő kerthelyiségének otthonos hangulatát emeli. Igaz, a Száva-szobrot ezzel elszakították régi társaitól, hiszen a rekonstruált szökőkút, a napjainkban már stílusosan 180 fokkal elfordított, s így nevéhez illőn a Duna felé tekintő és a Lánchidat szemlélő Danubiusszal, rég az Erzsébet-tér ékessége.
Az, hogy a mi Szávánkat jóformán csodaszámba menő megmenekedése ellenére sem építették be az új kútba, kettős ajándék. Egyrészt azért, mert társait bizony sok apróbb és nagyobb viszontagság, barbár kezek okozta sebesülés érte a forgalmas Deák tér, illetve az egykori buszpályaudvar szomszédságában. Másrészt azért, mert aki erre a gyönyörű leányalakra rápillant, elgyönyörködik fürtjeiben, hosszú ujjaiban s egész hosszútűrést, békességet sugárzó alakjában, egy pillanat alatt elfelejti, mennyire megbomlott a Kálvin tér egykori harmóniája a szép, régi házak közé nem illő, acélból-üvegből fabrikált épületek és a téren átzúgó járművek sokasága miatt. Igen, sokunkat megnyugtat és megvigasztal ez a szobor itt, a Ferencváros szívében. Így volt ez azokban a hosszú-hosszú hónapokban is, amikor az otthonát jelentő udvart kétszárnyú rácsos kapu védte a Ráday utca forgalmától és „szombat esti lázaitól“, s így csak ezen bekukucskálva, a látványának mégis mindig örülve köszönhettünk neki. Nem is elsősorban azért, mert valóban rangos műalkotás, hanem mert Isten döntésének, szeretetének köszönhetően maradhatott mindmáig közöttünk. Megérdemli tehát, hogy nyár eleji rohanásainkban legalább egy-egy percre megállva odafigyeljünk rá és az általa közvetített üzenetre.
Szerző és fotó: Petrőczi Éva
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
