A gyereknevelés a középkori élet egyik azon területe, amelyet talán a legtöbb kritikával illet a mai kor embere. Bár a gyermekgondozás terén az egyes középkori elgondolások és megoldások mai szemmel nézve furcsának tűnhetnek, az évszázadokkal ezelőtti szülők a modernkori társaikhoz hasonlóan megpróbáltak mindent megtenni gyermekük jólétének biztosítása érdekében. Ha az újszülöttek gondozásáról volt szó, a középkori szülő akkor volt elégedett, ha bepólyálva és bölcsőben ringva látta apró csemetéjét.
A letűnt és a modern korok csecsemőinek közös vonása, akkor és most is, a hideggel szembeni érzékenység volt. Ezért a középkorban a szülők mindent megtettek azért, hogy a körülményekhez képest otthonos és meleg környezetet biztosítsanak a babáknak. Ez a középkorban a bepólyázást jelentette.
A kisdedeket egy ruhába csavarták, majd azt körbetekerték szalagokkal, úgy hogy a gyermek lábai nyújtva, egymáshoz közel legyenek. Shulamith Shahar izraeli történész „Childhood in the Middle Ages” című könyvében megjegyzi, hogy a szoros bepólyázással a gondos szülők valószínűleg azt akarták elérni, hogy az újszülött végtagjai egyenesen nőjenek. A középkori ábrázolásokon a bepólyázott, szálfaegyenes csecsemők úgy hatnak, mintha egyiptomi múmiák lennének. Ez a fajta „csomagolási módszer” valószínűsíthetőleg azt a célt is szolgálta, hogy a kisded minél könnyebben mozgatható legyen.
A bepólyázott csecsemőket bölcsőbe rakták, amely a kisgyermekes családok, legyen az nemesi vagy a pórnépből való, elengedhetetlen kelléke volt. A bölcsők megjelenésükben sokban különböztek: a nemesi csemetéket pazarul faragott és díszített bölcsőkben, míg a pórnép gyermekeit dobozokban és kosarakban ringatatták álomba.
Nicholas Orme brit történész „Medieval Children” című könyvében leírja, hogy VII. Henrik angol uralkodó bölcsője a maga 2,3 méteres hosszával, és majd 0,8 méteres szélességével egy igazi, pazarul díszített monstrum volt. Mivel a pólyával gúzsba kötött csecsemők nem igazán számítottak mobilis lényeknek, így a köznép sokkal szerényebb és szűkebb kosarai is remekül funkcionáltak.
Már a középkori bölcsők is abból a célból készültek, hogy elringassák velük az újszülötteket. Egyes bölcsők nyugágyszerűen a plafonról csüngtek alá, és igen könnyű volt ringatni őket, hiszen elég volt egy finom lökés és a gyermek már hintázott is. A földön álló bölcsők már ekkor is íves falábakkal készültek, amelyről Shahar azt feltételezi, hogy középkori találmány volt.
Az ilyen ívelt lábnak azonban volt egy nagy hátránya: a család legifjabb tagjának otthont adó bútordarab könnyen felborulhatott, ezért a szülők csatokkal, pántokkal, hevederekkel rögzítették a bölcsőt, hogy azt a rakoncátlan idősebb testvérek vagy az otthonokban jelen lévő állatok fel ne döntsék.
A pántok és hevederek még nem jelentettek teljes védelmet, mivel a bölcsőt gyakran a tűzhely közelében helyezték el, hogy a gyermek melegben legyen. Ez viszont rengeteg baleset és sérülés forrása volt. A kisdedeket gyakran leforrázták az üstökből, kannákból és fazekakból kifröccsenő meleg folyadékok, szaftok, levesek. De más szörnyűség is leselkedett a felügyelet nélkül hagyott csecsemőkre. Rengetegszer előfordult, hogy a kisdedet felfalták a malacok.
Bármennyire horrorisztikusan hangzik, de ezek az esetek többnyire balesetek voltak, és nem a szülői felelőtlenségből adódtak, hiszen az akkori szülőknek is az egyik legfontosabb célja az volt, hogy a csecsemőik biztonságban legyenek. Shahar könyvében megjegyzi, a korabeli orvosok és papok gyakorta felhívták az anya és az apa figyelmét arra, hogy ne aludjanak közös ágyban a kisdeddel, mert ha arra a szűkös fekvőalkalmatosságon ráfekszenek, a gyermek könnyen megfulladhat.
Egy 14. századi szerző, Bernard Gordon szintén a közös alvás ellen emelt szót, mondván, hogy azt annyira megszokja a gyermek, hogy később nem akar majd a saját fekhelyén aludni. Nem csoda, hogy a bölcsőt a lehető legjobb megoldásnak tartották a középkori szülők.
A bölcső megléte önmagában még nem jelentette azt, hogy a belehelyezett gyermek csöndben és békében marad. Valakinek ringatni is kellett a hasznos bútordarabot. A királyi családoknál könnyen megoldották a problémát, hiszen külön embert vagy embereket alkalmaztak a feladatra, hogy a gyermek békében maradjon, és lehetőleg ne csapjon zajt.
Orme például azt írta, hogy a Percy családnak – újszülött ide vagy oda – soha sem volt álmatlan éjszakája, ugyanis két „ringatót” is alkalmaztak. A köznép asszonyai természetesen csak magukra számíthattak. A 14. század végén Angliában írt Piers Plowman Víziói című műben a szerző, William Langland a gyermek melletti éjszakai virrasztást a paraszti élet legkellemetlenebb dolgai közé sorolta.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
