Diplomáciai tárgyalóasztaloknál köttettek a XVIII. század uralkodóinak házasságai. A házasulandó felek kiválasztásánál a legfontosabb szerepet a dinasztikus és nagyhatalmi érdekek játszották, a személyes szimpátia sokadrangú szempontnak számított, ha számított egyáltalán. Nem volt ez másként Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc esetében sem, ám a véletlen úgy hozta, hogy esetükben a dinasztikus érdek és a fiatalok szíve vágya egybeesett. Csalódni fog, aki akár Mária Terézia, akár Lotaringiai Ferenc életében pikáns szerelmi történeteket, gáláns kalandokat keres, ilyenek nem voltak. Annál több szívmelengető, néha humoros, néha nagyon is emberi anekdota és levélrészlet maradt fenn, amely a császári pár 42 éven keresztüli bensőséges viszonyáról, egymás iránt érzett szeretetéről, megbecsüléséről és szerelméről tanúskodik.
Az 1720-as évek óta várható volt, hogy VI. Károly után Mária Terézia örökli majd a Habsburg Birodalom országait. A „hozomány” nagyjából az osztrák örökös tartományokat, a Cseh–Morva Korona országait, a Magyar Korona országait, Osztrák-Németalföldet (Belgiumot), Milánót, Mantovát, Parmát és Piacenzát foglalta magában.
Akadtak is kérők szép számmal. Farnese Erzsébet spanyol királyné mindent megtett, hogy a spanyol trón elnyerésére esélytelennek hitt fiához, Don Carloshoz adják majd Mária Teréziát. Mivel ez a század elején elveszített spanyol birtokok visszaszerzésének lehetőségét csillantotta fel, a tervnek Bécsben komoly támogatói voltak.
Ahogy annak az ötletnek is, hogy Károly Albert bajor választófejedelem és Mária Amália (Mária Terézia unokatestvére) fiával, az 1727-es születésű Miksa Józseffel házasítsák össze a főhercegnőt. Rövid időre a későbbi II. Frigyes porosz király neve is felmerült. Az európai hatalmak azonban aligha engedték volna, hogy a Bourbon-dinasztia vagy egy amúgy is erős német fejedelem tegye rá a kezét a Habsburg örökségre, így a figyelem egy, a már említett jelöltekhez képest szegény hercegre, Lotaringiai Ferenc Istvánra terelődött.
Lotaringiai Ferenc 1723 óta a bécsi udvarban nevelkedett. Apja, Lotaringai Lipót azzal a nem titkolt szándékkal küldte el őt egykori játszótársához, VI. Károlyhoz, hogy szem előtt legyen, amikor Mária Teréziának férjet keresnek.
Lipót számítása bevált, hiszen Ferenc könnyedén beilleszkedett a bécsi udvarba, a császár is megkedvelte, és gyakran vitte magával vadászni a fiatalembert. Noha Mária Teréziának abban az állításában, hogy Ferenccel 1723 óta szerették egymást, lehet némi romantikus túlzás (Mária Terézia ekkor 6, Ferenc 14-15 éves volt), kétségtelen, hogy a kis főhercegnő is rokonszenvezett a megnyerő lotaringiaival. Fájlalta is, amikor 1729-ben Ferenc visszatért Lotaringiába, hogy átvegye nemrég elhunyt apja örökségét.
A következő éveket Ferenc Lotaringia irányításával és európai körutazással töltötte. Ám éppen távolléte alatt érett meg a bécsi udvarban az – a még mindig kimondatlan – elhatározás, hogy Mária Terézia kezét tényleg Ferencnek adják. 1732-ben hívták vissza Bécsbe, és VI. Károly – leendő veje tekintélyének növelése érdekében – Ferencet magyarországi helytartónak nevezte ki. Így rezidenciája Pozsonyba került, ahonnan gyakran utazhatott Bécsbe, hogy tiszteletét tegye hivatalosan a császári családnál, nem hivatalosan Mária Teréziánál.
Az ifjú főhercegnő vonzalma Ferenc iránt ekkoriban már nyílt titok volt az udvarban. Thomas Robinson bécsi brit követ 1735. júliusi jelentésében számolt be arról, hogy Mária Terézia éjszakánként a lotaringiai hercegről álmodik, nappal pedig folyamatosan róla áradozik.
Az események 1735 őszén gyorsultak fel, amikor a lengyel örökösödési háborúban Leszczyński Szaniszló, a lengyel trónra francia szövetségben aspiráló jelölt hajlandónak mutatkozott lemondani trónigényéről a Habsburgok által támogatott II. Frigyes Ágost szász választófejedelem javára Lotaringiáért cserébe.
Az csak a legendárium része, hogy Ferenc vonakodott volna megválni atyai örökségétől, ezért Bartenstein tanácsos kerek perec választás elé állította: vagy Lotaringiáról mond le, vagy a főhercegnőről. Mint ahogy az is, hogy ugyanő fogta volna a habozó ifjú kezét a szerződés aláírásakor, mert Ferenc háromszor is felemelte tollát, mielőtt szignálta volna a lemondásról szóló okiratot. Ferenc ugyanis régóta számolt Lotaringia elcserélésének lehetőségével, és a kárpótlásként kapott Toscanát méltányos ellentételezésnek tekintette.
A fiatalok eljegyzését 1736. január 31-én tartották, az esküvőt pedig február 12-én. Mivel az etikett szerint ebben a két hétben a jegyespár nem találkozhatott, Mária Terézia gyakran örvendeztette meg az ő „Egérkéjét” (Ferencet Mäuslnak becézte) rövid levelekkel. A boldog vőlegény pedig nem késlekedett biztosítani a drága „Reslt” (ahogy aráját becézte), hogy ő is türelmetlenül várja a viszontlátást.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
