A Teotimus Szalézi Szent Ferenc (1567–1622) legnagyszerűbb és legszebb könyve, 1616-ban jelent meg. Magyarul először a Pécsi Papnövendékek Szent Pál Társulata fordította le és jelentette meg 1913-ban. Ugyancsak ők végezték el a fordítás revízióját, amely a II. világháború idején, 1944-ben került az olvasók kezébe két kötetben, a Szent István Társulat kiadásában.
A mostani megjelenést is az Apostoli Szentszék hazai könyvkiadója jegyzi. Az 1944-es kiadványon csak annyit változtattak, hogy egy kötetben folyamatosan közlik a 12 részt. A könyvet gondozta, szerkesztette Diós István. A kötet a Somorjai Ádám OSB által szerkesztett, A lelki élet mesterei című sorozat keretében jelent meg.
Szalézi Szent Ferenc a könyvét egy Teotimus nevű képzelt személynek, az ő tanítványának, vagyis áttételesen mindnyájunknak írta. A név utal Szent Pál apostol szeretett tanítványának, Timóteusnak a nevére. Szalézi Szent Ferenc célja művével az volt, hogy „mesterkéltség nélkül, egyszerű nyelven, s főleg közvetlenül” megismertesse tanítványával és másokkal is az isteni szeretet „keletkezését, fejlődését, hanyatlását, működését, tulajdonságait, előnyeit, hasznát és kiválóságát”. A Teotimus végső és konkrét alapcélja az volt, hogy a könyv szerzője bemutassa kortársainak Isten szeretetének „elbűvölő voltát”. A szerző fölteszi a kérdést: „Melyek azok a kötelékek, amelyekkel az isteni Gondviselés szívünket az ő szeretésére szokta vonzani?” Válaszul Ozeás próféta könyvéből (11,4) kiindulva ezeket az általános és rendes vonzásokat úgy határozza meg, mint „az emberiesség, vagyis a szeretet és a barátság kötelékeit”. Szalézi Ferenc hozzáfűzi: „Kétségtelen, hogy Isten felé nem vasláncokkal vonszolnak, mint a bikákat és bivalyokat, hanem meghívásokkal, kedves vonzásokkal, szent sugallatokkal, amelyek Ádám és az emberiesség kötelékei, azaz illesztve vannak a szívünkhöz, és megfelelnek az emberi szívnek, melynek természetéhez tartozik a szabadság.” E kötelékek segítségével hozta ki népét Isten a rabszolgaságból, „kézen fogva tanította őt járni, ahogy egy édesapa vagy édesanya tanítja gyermekét”, vagyis minden külső kényszer, zsarnoki önkény és erőszak nélkül.
Részletesen taglalja Szalézi Ferenc az isteni Gondviselés csodálatos megnyilatkozásait a különféle kegyelmek kiosztásában. Leszögezi: „A kegyelmek oly nagy gazdagsága áradt ki az egész emberiségre, hogy mindenkinek egyaránt bőségesen kínálkozik, és ebben a bőségben oly nagy a kegyelmek különbözősége, hogy aki szemléli, nem tudja, melyiket csodálja inkább.” Az Üdvözítő is a kegyelmet a drágakőhöz hasonlítja: a kegyelmek páratlanok, mert nem találunk kettőt, amelyek egymáshoz tökéletesen hasonlítanának. Szent Pál azt tanítja: amint egyik csillag fénye különbözik a másikétól, úgy az üdvözült lelkek dicsősége is különféle lesz a mennyországban. Szalézi Ferenc figyelmeztet: ne kutassuk, miért rendelte a „végtelen isteni bölcsesség” ezt vagy azt a kegyelmet éppen ennek vagy annak az embernek; vagy miért mutatkozott az Isten egyik helyen bőkezűbbnek, mint a másikon. „Te is őrizkedjél az ilyen kíváncsiskodástól, kedves Teotimus! Hisz valamennyien mértéken felül részesülünk mindenben, ami üdvözülésünkhöz szükséges, és így nincs okunk panaszra, ha Istennek úgy tetszik, hogy egyiknek gazdagabban ossza kegyelmét, mint a másiknak.”
Szalézi Ferenc kiemeli: Isten mindent az emberek és az angyalok boldogságáért teremtett. A Mindenható öröktől fogva tudta, hogy hatalmában áll számtalan különböző tulajdonságú és tökéletességű teremtményt létrehozni, amelyekkel érintkezhet. Elgondolta, hogy az érintkezési módok közül az a legtökéletesebb, ha önmaga egyesül valamely teremtett természettel, úgy, hogy az „mintegy beoltódjék az istenségbe és vele egy személlyé egyesüljön. Végtelen jósága, amely önmagából és önmaga által volt hajlandó az ilyen érintkezésre, elhatározta, hogy olyan teremtményt fog létrehozni, amely képes erre az érintkezésre… Az Atya a maga végtelen és felfoghatatlan istenségét úgy közli a Fiúval, hogy őt nemzi, a Szentlélek pedig úgy részesül ebben, hogy az Atyától és a Fiútól ered. Éppen így az isteni jóság egy teremtménnyel oly tökéletesen közölte magát, hogy a teremtmény és az istenség megtartották eredeti természetüket, mégis úgy egyesültek, hogy csak egy személyt alkottak.” Szalézi Ferenc megvilágítja: valamennyi teremtmény közül, melyeket az isteni mindenhatóság létrehozott, az emberi természetet választotta ki az Úr, ezt egyesítette azután isteni Fiának személyével. Az emberi természetet azzal a határtalan nagy kitüntetésével ajándékozta meg, hogy önmagával egybeforrasztotta, és ezt azért tette, hogy az ember méltóságában örökké élvezze az ő végtelen dicsőségét. Miután Krisztus szent emberségét így fölmagasztalta az isteni gondviselés, eldöntötte: jóságát nem fogja csak szeretett Fia személyére szorítani, hanem annak kedvvért kiterjeszti minden teremtményre, „a teremtett dolgok megszámlálhatatlan sokaságára”. Elhatározta azt is, hogy teremt embereket és angyalokat, akik Fia kíséretéül szolgálnak, „annak kegyelmeiben és dicsőségében részesülnek, őt örökké dicsőítik és imádják”. Isten a szűztől való születést választotta. Az asszonyok közül a legszentebb szüzet, Máriát választotta ki. „Szűz Mária által Üdvözítőnk nemcsak emberré, hanem az emberiség gyermekévé lett.”
A kötet elején olvashatjuk Ferenc pápa apostoli levelét, amit még tavaly írt, Szalézi Szent Ferenc halálának 400. évfordulója alkalmából. A Szentatya szerint így összegezhetjük Szalézi Szent Ferenc ránk hagyott örökségét: „Minden a szeretetről szól.” Genf püspöke részben Isten külön ajándékaként, részben személyes adottságának, „és látásának kitartó finomításából rendkívül pontosan érzékelte az idők változását. Ő maga soha nem gondolta, hogy az evangélium hirdetésének ilyen nagy lehetőségét fogja felismerni. A Szó, amelyet ifjúkorától fogva szeretett, tette képessé arra, hogy kitáruljon, új és előre nem látható horizontokat nyisson a gyorsan változó világban. Ez volna a mi lényeges feladatunk is a mostani korszakváltásban: ne legyünk önelégültek, legyünk mentesek minden világiasságtól, de tudjunk a világban élni, osztozni az emberek életében, velük együtt menni az úton, meghallgatni és befogadni őket.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
