Harmincéves a szabadság Magyarországon, és ez mást jelent azoknak, akik kivívták, mint azoknak, akik beleszülettek.
A kilencvenes években voltam gyerek, nem volt még számítógép, internet, a féltégla méretű mobiltelefonokból sem volt mindenkinek. Többnyire a kertben játszottunk vagy legóztunk. Ha elszakadt a ruhánk, kinőttük vagy csak mert „most megérdemeljük”, kaptunk másikat. Minden egyes nap ettünk zöldséget és gyümölcsöt, télen is, ha épp semmi nem érett, akkor banánt, narancsot. Aztán persze lett számítógép, internet, laptop, kamaszkori identitáskeresésben kicsit több új ruha, mint amennyit „most megérdemlünk”. Elég átlagos, sok velem egykorú ezt olvasva csak annyit gondol: hát igen, és?
És.
Kilencéves lehettem, amikor megnéztem a Csinibabát, és persze nem értettem, hogy miért olyan nagy szám, ha valaki rágózik meg banánt eszik. Hasonló értetlenséggel álltam azelőtt, amikor anyukám mesélte, hogy neki csak egy babája volt ennyi idős korában. Akkoriban a miértjeimet nagyjából azzal tudták le, hogy mert nem olyan sokkal ezelőtt még „nem lehetett, nem szabadott”.
Pedig kevés veszélyesebb van annál, ha valamit magától értetődőnek veszünk. Onnan ugyanis csak egy lépés az eltékozlás.
A kor nem érdem, hanem állapot: attól, hogy valaki a rendszerváltás után született és nem tapasztalta saját bőrén, milyen, ha valóban korlátozzák a szabadságában, még tájékozódhat, tanulhat, hogy ne legyen könnyen megvezethető – ehhez persze szükséges némi alázat. Most ugyanis ezt a tájékozatlanságot és persze a csillogó szemű lázadást használják ki azok, akik nem értékelik a szabadságot. Vezetőik heves kézmozdulatok mögé rejtik mondanivalójuk ürességét, diktatúrát skandálva vonulnak az utcán, miközben észre sem veszik, hogy akkora szabadságban élnek, hogy mindezt megtehetik.
Harmincéves a szabadság Magyarországon. Egyidős azokkal a momentumosokkal, akik bárgyú vigyorral a képükön, „igenis” jelszavakkal odaadnák ezt Brüsszelnek; akiket nem zavarna, hogy együttélésre és integrációra alkalmatlan kultúrákat telepítenének be akaratunk ellenére; akiket az sem zavarna, ha a brüsszeli bürokraták még abba is beleszólnának, hogy mennyi húst ehetünk egy nap. Őket nem zavarná, ha ez a harmincéves szabadság kárba veszne. Őket a pillanat érdekli, a saját érdekeik, a saját egyéni szabadságuk, mert nekik ez jár.
Harmincéves a szabadság Magyarországon. És mintha az idő visszafelé forogna: küzdünk a mindennapi szabadságunkat korlátozni akaró és a nemzetünk létét veszélyeztető erőkkel. És vannak, akik alájuk dolgoznak:
Harmincéves a szabadság Magyarországon. És mást jelent azoknak, akik kivívták, mint azoknak, akik beleszülettek. Ha pedig a kor nem érdem, hanem állapot, akkor az a természete, hogy változhat.
Fodor-Horváth Zsófia – www.888.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
