Furcsa madár a szabadság. Annyit beszélünk róla. Az egész történelmünket végigkíséri a szabadság eszménye, a vágyakozás iránta. Befolyásolja a döntéseinket, a mindennapjainkat. Ám az emberek többsége valahogy mégsem gondol bele mélyebben, tulajdonképpen mi is az a szabadság, amire vágyik.
A témáról nagyon okos emberek írtak tele nagyon vastag könyveket, és mondtak nagyon lényegre törő beszédeket, mégis, szinte mindig az alapoktól kell újragondolnunk a fogalmat. És ez csak részben köszönhető annak, hogy a szabadság nem egzakt, nincs pontos definíciója, és kifejezetten képlékeny. Másrészt meg azért van ez így, mert gyakran összekeverjük az igényeink teljesülését a szabadság fogalmával.
Ha csak a mostani helyzetünket nézzük: több mint egy éve harcolunk a szabadságunkért. Hogy dacoljunk a halállal. Hogy kimehessünk az utcára, hogy leülhessünk egy sörre. Hogy dolgozhassunk, hogy szabadon lélegezhessünk. A politikusok és döntéshozók hangsúlyozzák a szabadságunk fontosságát – azt, hogy kollektíven fel kell adnunk a szabadságjogaink egy részét, hogy visszaszerezzük, ami volt, és közösségként kell átlendülnünk ezen az egészen. A probléma ott van, hogy a politikusok és döntéshozók nem tudták elérni, hogy erre a nagyon specifikus, nagyon korlátozó problémára, mint a járvány, valóban közösségi választ adjunk, és ne egyénit. Ez pedig bizonyos szempontból nem is az ő hibájuk, hiszen teljesen közösségi válasz nincs, és sosem lesz. Más szempontból viszont az ő hibájuk is: hiszen míg közösségi válaszról és a közösség szabadságáról beszéltek, nem léptek túl ők sem a saját, egyéni szintjükön – sem tetteikben, sem gondolataikban, bárhogy is állították az ellenkezőjét. Ha belegondolunk, erről szólt a kormányválság, erről szól Sulík és Matovič vitája, erről szólt az utóbbi év szinte minden fontosabb belföldi eseménye.
Megoldás pedig úgy tűnik, nincs. Nincs az a probléma, amiért a teljes emberiség feladná a saját, egyéni szabadságeszményeit egy közösségi szabadságeszményért, legyen bármennyire is képlékeny, körbeírhatatlan mindkét fogalom. És ami még látványosabb és paradoxabb, mindenki katarzist vár ennek az állapotnak a végétől: közös, kollektív katarzist. Egy adott időpillanatot, amikor egyszerre sóhajtunk fel. Például a „terasznyitást”, ami miatt az emberek egy jó része félredobta a közösségi szabadságeszményét az egyéni szabadság illúziójáért. Amikor a politikusok a szakértők tanácsai ellenére kockáztattak, és képesek voltak feláldozni a közösségi szabadság felelősségét (amit nekik kellene viselniük) a politikai marketing oltárán.
Igen. Mindenki megérdemel egy pohár sört. Mindenki megérdemli a régi életét, a találkozásokat. De tudatosítanunk kell, hogy ebben a helyzetben egyszerűen nincs katarzis. A világ nem így működik. A közös felszabadulás csupán politikai marketing, egy illúzió, ami abban a pillanatban cáfolódik meg, mikor megtörténik. És a világ már sosem lesz olyan, mint volt – rosszabb lesz, és még nagyobb kihívásokat állít elénk. Ideje elengedni, hogy minden egy csettintésre megváltozik. Hiszen a bűvésztrükköket sem hisszük el.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
