A Magyar Máltai Szeretetszolgálat november 12-én egy különleges programmal várta az érdeklődőket. Budapesten a Katona József Színházban alakítottak ki „élő könyvtárat”: a különböző szociális területeken dolgozókkal úgy beszélgethettünk, mintha különböző könyvekbe olvasnánk bele.
Budapesten kívül Békéscsabán, Szegeden, Kecskeméten és Debrecenben volt lehetőség a szociális ágazat mintegy százezer dolgozóját képviselő, saját történeteiket a közönséggel megosztó munkatársakkal beszélgetni. Hogy minél szélesebb körben elterjedjen a kezdeményezés híre, a szervezők meghívták ezekre az alkalmakra Erdős Virág írót, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológust, Mihalik Enikő modellt, Sváby András riporter-műsorvezetőt, Vincze Ottó válogatott focistát, Novák Péter előadóművészt, továbbá Rujder Vivient és Tasnádi Bencét, a Katona József Színház színművészeit. A budapesti eseményre ellátogatott Parti Nagy Lajos költő. Ők is „kölcsönöztek a polcon levő könyvekből”, hogy a saját csatornáikon hírét tudják vinni az ágazatban dolgozók sokszínű tevékenységének, hiszen rengeteg követőjük van a közösségi oldalaikon.
Hogy mi az élő könyvtár? Egy olyant műfaj, amit külföldön és Magyarországon is használnak érzékenyítésre, népszerűsítésre – magyarázta Suri Szilvia, a „könyvtáros”, aki tíz éve dolgozik a szeretetszolgálatnál. „Tavaly plakátkiállítással hívtuk fel a figyelmet az ágazatban dolgozók munkájára. Idén személyesebben szerettük volna megmutatni a szociális munka sokszínűségét, hogy az emberek ne csak azt tudják, hogy hajléktalanokat látunk el. Valójában a születéstől a halálig végigkísérjük a rászorulókat.”
Hirtelen nehéz választani a sokféle lehetőség közül. Mányoki Mihály: Tanyán innen, Óperencián túl című „könyvének” fülszövegéből megtudjuk, Misi a Cegléd környéki tanyavilágban élőket segíti, ahol a kutakban levő víz sokszor nem alkalmas fogyasztásra, vízvezetékes hálózat nem épült ki, és előfordul, hogy áram sincs a házaknál. Az ott élők a mindennapi faladataik ellátásához csak rá számíthatnak: ő pótolja a tömegközlekedést, vizet szállít, diákokkal verset tanul a másnapi feleletre készülve – így nélkülözhetetlen az ott élőknek.
A „könyveket” folyamatosan „olvassák” a látogatók, így többek között Szombathelyi Laura: Nevelőszülők – Tiszta szívvel az igaziiig című vagy Frankó Tamás: Elfeledett nemzedékek című kötetéhez sem férek hozzá. Ez utóbbi fülszövege elárulja, milyen érzés abban a családban nevelkednie egy gyermeknek, ahol a szülő alkoholfüggő vagy más szenvedélybetegséggel küzd. „Ott ül a nappali közepén egy nagy és félelmetes dinoszaurusz, de senkinek sem szabad róla tudomást vennie.” Magyarországon 400 ezer gyermek él hasonló atmoszférában. Szégyellik az otthoni körülményeiket, és tehetetlenek a helyzettel szemben. Felnőtt korukra egyharmaduk szenvedélybeteggé válik, de ha nem, a szorongás akkor is végigkísérheti őket.
Szilvásy Zsuzsanna: Mégis kinek a fogyatékossága? kötetének fülszövege nemcsak nekünk szegezi a kellemetlen kérdést, de rejtetten meg is válaszolja: „a fogyatékos ember valójában az őt körülvevő társadalomtól fogyatékos. (…) Nálunk – az elvileg épeknél – van a kulcs, nekünk kell tudni jól segíteni. Meg kell látnunk a fogyatékosság mögött a teljes embert, és meg kell értenünk őt. Amíg ez nem megy, építhetünk akárhány rámpát, és átkísérhetünk akárhány nem látót a zebrán…”
Kurucz Szilárdnéval hamar le tudok ülni beszélgetni, azaz leemelhetem a polcról az ő történetét, az Otthon nélkül gyógyulni címűt. A szerző, bár valaha tűzszerészek mellett szolgált egészségügyi dolgozóként, most a 24 órás rendelő és lábadozóban dolgozik mint főnővér a Batthyány téri székház földszintjén, mely tulajdonképpen egy köztes állomás az utca és a kórház között.
„A hajléktalanokat és a mélyszegénységben élőket látjuk el. Hatszáz betegünk van a praxisban, akiknek gyógyszert adunk és beutalót. Szűréseket biztosítunk, és most természetesen oltást is. A 18 ágyunk borzasztóan kevésnek bizonyul. Az utcai hajléktalanszolgálatot végzők sok rászorulót hoznak be hozzánk. Ők általában nem szívesen jönnek, mert nem akarják otthagyni a megszokott körülményeiket. A kis motyójuk az életük. Azoknak pedig, akiket egy másik szeretetszolgálat irányít hozzánk, azt nehéz elfogadni, hogy hajléktalan közegbe kerültek.
A közhiedelemmel ellentétben a hajléktalanok fele soha nem nyúlt alkoholhoz. Sokszor előfordul, hogy valakinek a társadalombiztosítása nem megfelelő, de akkor is bevesszük őt, és megpróbáljuk minél gyorsabban intézni az ügyeit. Ha valaki olyan állapotban van, hogy kórházba kell vinni, mindig kiállítunk egy papírt, hogy a kezelés végeztével a pácienst visszavesszük.”
Kicsit tovább „lapozva”, megtalálom azt a „fejezetet”, mely a halál előtti állapotról szól. „A haldoklók sokszor kétségbeesnek. Van, aki azt érzi, elrontott valamit, mások azt, hogy áldozatok. Igyekszünk méltó körülményeket találni nekik az utolsó időkre is.”
Egy másik asztalnál Halászné Józsa Gabriella, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat házi segítségnyújtást végző munkatársa mesél. Az ő könyvének a címe: Együtt az úton – Idősgondozás otthon.
„A harmadik kerületben működik a szolgálatunk. Jelzőrendszeres házi segítségnyújtást is biztosítunk, ami az otthonukban bajba került időseknek nyújt biztonságot. 65 éves kortól az egyedül élők vehetik igénybe ezt a fajta segítségnyújtást a jogszabály szerint, de pszichiátriai betegek, mozgáskorlátozottak, fogyatékkal élők már korábban is.” Elgondolkodom, ha elesik valaki, nem fog tudni a telefonja után nyúlni, de már meg is kapom a választ: „A jelzőkészüléket, mint egy kis ékszert, folyamatosan a karjukon vagy a nyakukban hordják. A jelzésük generál egy sms-t, ami az ügyeletes gondozóhoz érkezik. Ő először telefonon kapcsolatba lép az ellátottal. Ha ez nem sikerül, akkor biztosan nagy a baj, így kimegy az illető otthonába. Van olyan helyzet, amit maga meg tud oldani, máskor mentőt kell hívnia. Lelki típusú problémákkal is szoktak minket hívni. Például, ha az idős ember úgy érzi, hogy valaki megpiszkálta a bejárati ajtaja zárját, és fél. Olyan is volt, hogy a konnektorból is csöpögött a víz, a tapéta leesett a falról, mert a szomszéd úgy eláztatta a lakást. Áramtalanítottunk, szóltunk a gondnoknak, és a helyreállítás folyamatát is végigkísértük.”
Megtudom, hogy másik területük a rendszeres házi segítségnyújtás, ami alatt a mosdatás, fürdetés, gyógyszerelés, vásárlás, a fürdőszoba kitakarítása, ágyhúzás, mosás, teregetés, rendrakás értendő. Ennek az ellátási formának az a feltétele, hogy az ágyból ki tudjon szállni a beteg vagy idős ember. Az ellátottak először kicsit bizalmatlanok a gondozókkal, nehéz elfogadniuk, hogy egy vadidegen belép a privát életterükbe.
Arról is hallok, hogy néha több évtizedes megromlott kapcsolatokat segítenek helyreállítani. „Volt egy 106 éves néni, aki mindennap imádkozta a Miatyánkot, de csak addig, hogy „bocsásd meg vétkeinket” – feltűnt, hogy valakinek nem tudott megbocsátani. Aztán kimondta, hogy kinek. Másnap harag nélkül meg tudott halni.”
Vodicskáné Ráczkövi Ildikó az esztergomi Zöld Fenyő Időskorúak Otthonának vezetője. Az ő könyvének a címe: Az ősz színei, idősek kísérése. Ha valaki négy órán túli segítségnyújtásra szorul, akkor kérhető az idősotthoni ellátása, de a nyolcvan év felettiek gondozási szükséglet nélkül is bekerülhetnek az otthonokba, illetve az, aki legalább hetven százalékos egészségkárosodott.
Volt egy százéves néni, akinek nem volt senkije, csak mi voltunk neki. Viccelődtem vele, mekkora bulit fogunk csapni a születésnapján. Kitaláltam, hogy kiteszem Facebookon az ismerőseimnek, hogy írjanak neki képeslapot. 4200 képeslap érkezett, még Thaiföldről, Írországból és San Franciscóból is. Iskolások egy táskányi rajzot küldtek, volt, aki mamuszt kötött neki. Nem bírtuk végigolvasni a képeslapokat, mert a néni száz és féléves korában meghalt.”
Azt is megtudom, hogy a professzionális segítségnyújtáshoz pszichológiai, pedagógiai és jogi ismeretek is kellenek, az emberek a szociális munkásokról mégsem gondolják, hogy diplomával rendelkeznek, és nem egyenlők a közmunkásokkal. A médiában is általában a negatív hírek szerepelnek, például hogy a járvány alatt hányan haltak meg az idősotthonokban. Nem tudom „átlapozni” a megbecsülés hiányának „fejezetét”. Vajon hogyan lehet elviselni, hogy egy szociális gondozó ápoló 18 felnőtt embert pelenkáz naponta 12 órás váltásban minimálbérért? Főleg úgy, hogy ápolóként a kórházakban sokkal többet kereshetne, mint az idősotthonokban. „A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kompenzál, ahogy tud: megköszöni a munkánkat, támogat minket. A járvány elején a védőeszközöket azonnal a rendelkezésükre bocsátotta. A főnökség személyesen is sokszor kérdezi, miben tud segíteni.
A Covid jelentkezésekor például már előre megnyugtattak minket, hogy ha mindent megteszünk, és az intézménybe mégis bekerül a fertőzés, arról nem tehetünk.” Nem könnyű az utánpótlás kérdése sem. „A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen voltam gyakorlatvezető koordinátor. 126 tanulónk is volt, most 31–41 fővel mennek a képzések, de olyan is akad, amire csak nyolcan járnak.”
Deákné Juhász Katalin Telepi történetek című könyve a szeretetszolgálat monori Jelenlét programjáról szól. „Szegregátumban dolgozunk Monoron, többségében roma lakossággal. Van egy gyerekházunk, ahol 0–3 éves korú gyerekekkel és a szüleikkel foglalkozunk, a tanodában pedig általános és középiskolásokkal. A szociális szövetkezetben a helyi asszonyokkal értékesíthető dolgokat készítünk: zserbót, kókuszgolyót, linzert, kekszeket. Ezeket csomagolásmentes boltokba, a Máltai Manufaktúrába és rendezvényekre szállítjuk. Nem akartunk ráerőltetni az asszonyokra olyan feladatot, ami nem érdekli őket. Az étkezés azonban a figyelmük középpontjában volt: ha van élelmiszer, ezért; ha nincs, akkor azért. Féltünk először, ki fogja megvenni a termékeket, de áttört a fal: az asszonyok láthatják, hogy amit készítenek, annak értéke van.”
Saját életének azt a történetét, maga hogyan került a cigánysághoz közel, így foglalja össze Katalin: „Utólag tudtam meg, hogy a telep körzeti óvodájába jártam, ahol természetes volt a cigányok és nem cigányok együttléte. Általános iskolában volt egy osztálytársam, aki hagyományőrző roma családból származott, őt kiközösítették a többiek.
Középiskolás koromban táboroztattam romákat, ami aztán elvezetett a hivatásomhoz.”
A szegregátumokban lévő tevékenység rugalmasságot követel. A romák befogadják a segítőket az életterükbe, megosztják velük a legbizalmasabb dolgaikat, a problémáikra együtt próbálnak megoldásokat találni. Ha önkéntesek jönnek, másodjára már nyitnak feléjük. Kíváncsiak a kívülről jövő ingerekre, szeretik, ha érdeklődnek irántuk akár a tanáraik is. Egy tanító néninek nem tetszett egy itteni diákja füzete. Amikor meglátogatta a tanuló családját, rádöbbent, hogy azt is értékelni kell, ha a gyereknek egyáltalán van füzete.
Ez a monori cigánytelep könnyen megközelíthető, mert tulajdonképpen egy utcakereszteződés a város belterületén, ahol 520 fő él 120–130 családban, köztük 250 fiatalkorú. Illegális felépítményekből áll a telep nagy része, így nehéz a vizet vagy a közműveket bevezetni. Viszont egyre többen dolgoznak, és teszik rendbe a házaikat. Az ember nem is gondolná, hogy a romos épületek belülről rendezettek, szépen ki vannak takarítva.
Sok szülő fiatalkorú, akiknek meg kell tanítani, hogyan foglalkozzanak a gyerekükkel. „Fürdési, mosási lehetőséget biztosítunk, kapcsolatot tartunk a fejlesztőpedagógusokkal. Próbálunk minél több telepen kívüli programot szervezni, hogy a romák lássák a külvilágot is, kirándulunk, színházba megyünk. Sok önkéntesünk van, így találkozhatnak olyan fiatalokkal, akik tanulnak, és nincs gyerekük húsz évesen. Az ő életüket látva a romák is kevesebb gyermeket vállalnak, és nem annyira korán, így el tudnak helyezkedni.
Ahogy megismerek egyre több szociális ágazatban dolgozót, az az érzésem, hogy nemcsak az előbb említett sztereotípiáknak kell leépülniük, hanem azoknak is, amelyek ezt a szférát érintik. Nem érdemes megvárni, hogy akkor lássuk be, mekkora szükség van szociális munkásokra, amikor már nem lesz gondozója a szüleinknek, netán magunknak.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
