Megszaporodtak az utóbbi időben a szocializmus évtizedeit utólag fekete-fehér skatulyába szorító írások. Közös jellemzőjük, hogy kivétel nélkül húsz-harminc éves emberek írják, olyanok, akik egyetlen percet sem töltöttek el abban a rendszerben.
Nekem húsz év jutott, láttam és átéltem a lényeget, nem szükséges utólag moralizálnom, megsaccolnom, mi, hogyan történhetett. A Kádár-rendszer és annak valamennyi kelet-európai rokona pállott és undorító volt. A tiltás és a tűrés intézményesült; senki nem ágálhatott; ha messze merészkedtél, még a peresztrojka időszakában is az orrodra koppintottak. Mondjuk, kirúgtak a munkahelyedről, kizártak a középiskolából, egyetemről, rendőri megfigyelés alá helyeztek. Esetleg megvertek, mint a lovat. Hiszen a rendszer gyilkosságokban fogant, gyilkosok is vezették egészen az utolsó pillanatig.
És mégis: szükséges árnyalni a képet, mert nem borult huszonnégy órás sötétség az országra, akkor is emberek, magyarok éltek itt, akiknek valamiképpen élniük kellett az életüket. Abba most nem érdemes belemenni, hogy a bezártságból fakadó hátrányok mellett a mi nemzedékünk előnyöket is élvezett a maiakkal szemben (tényleg csak kutyafuttában utaljunk az emberek közötti jobb kapcsolatra, az általános műveltségre, a kiszámíthatóságra és így tovább). Amiről írni szeretnék, az a rendszerrel való kollaboráció vádja. Hogy tudniillik – így az ifjú kollégák – voltak, éltek árulók és hősök, köztük meg a nagy büdös semmi. Vagy bűnös voltál, vagy áldozat. Hogy mindenképpen definiálnod kellett a hatalomhoz fűződő viszonyodat, így 2019-ből meg fogunk ítélni téged, hogy ki voltál, mit tettél, mennyit ért az életed.
Hát, nem. Fiúk, ez egyáltalán nem így működik!
A szocializmus évtizedeiről először is senki nem tudta akkoriban, hogy nem húzódnak el mondjuk több évszázadig. A lassú olvadás, Gorbacsov fellépése egészen 1988-ig csak belső átrendeződésnek tűnt, afféle hruscsovi engedménynek, hogy ha fordul a kocka, adandó alkalommal a rezsim ismét kemény kézzel bánjon majd alattvalóival. Valójában fogalmunk sem volt arról, hogy pár esztendő múltán már nem lesz Szovjetunió. És ha a helyzet így állt – már pedig így állt –, akkor vagy elhúztál az országból, vagy maradtál és együtt éltél a realitásokkal. Az én családomban mindkettőre akadt példa. Nem tudom, az eltávozott rokon vagy itthon maradt szüleim élete alakult boldogabban, de az a legvalószínűbb, hogy önmagában a távozás vagy a maradás nem garantált semmit.
A családomban mindenki szívből utálta a kommunistákat, párttag mutatóba sem akadt. Mégsem láttam őket öntudatos ellenállóknak, inkább a közügyekbe belefásult, magánéletbe, munkába temetkező embereknek. A valódi ellenállók vagy disszidáltak, vagy tőlünk távol éltek – tudom, hogy az ifjú bírálónak hihetetlen, de nem ismertük őket. Néhány rendszerkritikust igen, tőlük még szamizdatot is kaptunk, amelyeket fellapozva már tizenhat évesen láttam, hogy nagyjából ugyanolyan idióták szerkesztik, mint a Magyar Népköztársaság hivatalos kiadványait. Egyébként úgy voltunk mi az ellenállással, hogy dupla illúzióvesztés után kellett volna kicsiholni valamit az akkori helyzetből. Az 1956-os nemzetőr apám ugyanis világosan elmondta nekem, hogy a forradalom sírásói nemcsak Kádár, a pufajkások és az oroszok, hanem a magyar fiatalokat az utolsó utáni pillanatig harcba ordítozó Szabad Európa és az Amerika Hangja is. A saját pecsenyéjüket sütögették 1956-ban, és most is, de azért hallgasd meg őket, fiam, aztán nézd meg a híradót is, a két hazugság között majd valahol megtalálod az igazadat – mondta apám. Milliók lélekállapota volt ez a nyolcvanas években, és hát a különféle impériumok mai szorítására gondolva nehéz volna utólagos ellenérveket támasztani.
A tudatlan ifjaknak, az utólagos hősöknek, akik ma már nem emlékeznek, hogy ők is a közösből legelésztek, továbbá azoknak, akik fekete, valamint fehér színből igyekeznek kirakni a maguk színes világát, szeretettel ajánlom Sütő András naplórészletét. Azé a Sütő Andrásét, aki dogmatikus kommunista éveit, évtizedeit maga mögött hagyva, ekkora, 1986-ra már a Securitate szoros felügyelete alatt élt, és akit nyilvánvalóan csakis Herder-díja és nemzetközi ismertsége miatt nem vertek agyon Ceausescu pribékjei.
„Május 9.
Vendégünk Balogh Edgár és felesége, Rebi. Elmesélik többek közt, hogy kik s miként gyaláznak engem, mert az Új Életben ilyen-amolyan hivatalos szöveg jelent meg ugyanúgy, mint az összes többi romániai magyar lapban. Kötelező pártállami közlemények és valóban gyalázatosak. Ám az általános törvény alól, a laptulajdonos kötelékeiből mi sem vonhatjuk ki ezt a szerencsétlen lapot. Sovány örömünk, hogy folyamatosan szabotáljuk a magunk személyes, kötelező lelkesedését, legfőbb szerkesztői gondunk pedig, hogy miként lophatunk be a lapba minél több olyan írást, amely nyelvében, nemzeti hagyományaiban, létküzdelmében erősítheti olvasóink táborát. Magam persze bármikor kiléphetnék ebből a játékból, hisz nem anyagi kényszerűség tart itten, hanem az említetteken kívül annak bizonyossága, hogy a megyénél és a pártközpontban alig várják a fölmondásomat. Nem egy főszerkesztőjelölt várja már, hogy a Ceausescu-kultusz példás publicisztikai gazdagításával példásan hűséges pártlappá »züllessze föl« az Új Életet. A káderosztályok szemében régóta gyanús, börtönviselt ötvenhatosokat és pártonkívüli munkatársaimat pedig azonnal kirúgnák a szerkesztőségből. Ha kilépek, legalább öt család marad kenyér nélkül. Azt mondom tehát Edgárnak: az vesse ránk az első követ, aki minden kényszerű engedményből kivonhatta magát. El is mehetnék innen, hisz nekem elmenni könnyebb lenne, mint maradni. De a sors számomra kiutalt – Mikes-látta – kenyereket még nem fogyasztottam el. A keserűséget sem, amelyet sorstársaimmal együtt kell lenyelnem. A tetteinket kifogásolók pedig két csoportra oszthatók. Egyikben találjuk azokat, akik kisebbségi ügyeinkben mindennapi kockázatot vállalnak, és tudják, melyik az a helyzet, amikor elkerülhetetlen az agyonveretés. Másikban ugrabugrálnak a finnyás, ám pipiskedő, »titkos ellenzékiek«, akik minden áldozatot elvárnak mástól, ám ők maguk semmit sem vállalnak, amivel a diktatúra pribékjeit magukra haragítanák. Ezért valójában ők a rendszer kedvencei. Sem cenzornak, sem a szekunak semmi gondja velük. Mert ők »nem politizálnak«.”
Ilyen bonyolult volt az élet a kommunizmusban, fiúk és lányok! És nemcsak Romániában, Magyarországon is. Mindent a helyi értéke, helyi értelme és helyi jelentése szerint kell megítélni, és akkor talán nem építkeztek tovább fekete-fehér kockákból. A valóságos élet ugyanis leginkább az erkölcsi csapdahelyzetekben ismerhető fel és érhető tetten. A kihívásokra helyes választ adni azonban önmagában még nem hősiesség, mint ahogyan látszólag kiegyezni sem árulás. Mindenkinek megvan a maga története, és azokat a történeteket egyenként kell meghallgatni, megbírálni. Feltéve, ha nem akarunk 21. századi csapdahelyzetekbe jutni, felvázolni egy olyan múltat, amely soha nem esett meg velünk, vagy nem úgy, nem akkor és nem azért.
Sütő András pedig él tovább. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, az Anyám könnyű álmot ígér című művekben. Mondjuk meg őszintén: semmi más nem számít. Ezek a remekművek egyszerre hordozzák a magyar és egyetemes sorsot, a nemzeti és emberi elnyomatás stációiról, súlyos lelkiismereti kérdésekről tudósítanak. Bemerészkednek abban a lelki tartományba, ahol a naplójegyzet és az élőszó véget ér, s ahol választ, útmutatást kapunk a legkínzóbb kérdésekre is.
A szépirodalom nem felejt. Az emberek igen.
Ez már csak így van.
Szentesi Zöldi László – www.888.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
