Stefanie Sargnagel (a „Sar…” kiejtésénél kérem vigyázni!) osztrák írónő és társa, Aron Rosenfeld az elkövetkező nyolc napban Ausztriában túráznak. Autóstoppal.
(Hát nem fantasztikus sztorit talált az osztrák balliberális lap?)
„Vajon honfitársai hasonló szívélyességgel fogadják, mint legutóbb Albániában?”
/Ismerve a hazai balliberális médiát, Önök szerint mi lesz a cikk válasza a kérdésre? Az bizony!/
Sargnagel meséli: Aronnal 16 éve barátok és stoppal utaznak. Együtt voltak így Marokkóban, Ukrajnában, Nagy-Britanniában, a Balkánon és Albániában.
Kevés ruhát visznek magukkal. Visznek hálózsákot, meg egy sátrat és ezt ők nagyon „dögösnek” találják.
Második bekezdés vége: „Most először akarjuk saját hazánkat, náciföldet beutazni”. /Egyébként a logika nehezen érthető, de mindegy./
A nő azután bevallja saját sátráról, hogy az büdös.
„Tehát Ausztriában akarunk utazgatni, a sovén, krónikusan tömzsi, madárorrú parasztok között.” (A szöveg nem ismerteti, hogy Aronkának milyen állatra hasonlító nózikája van.)
„Vajon honfitársaink hasonlóan szívélyesek lesznek velünk, mint korábban az albánok? Távol tartanak a sátrunktól és helyette vendégágyat kínálnak fel, mint a barátságos moldovaiak?”
Majd elmondják, Lengyelországon és Csehországon át utaznak. /Az osztrákokhoz képest úgy dicsérik őket, mintha klubrádiósok hasonlítgatnának más népeket „a magyarokhoz”./
Majd Sankt Pölten felé veszik útjukat.
Megszólal Aron Rosenfeld. Emlékezik (persze). Amikor a kétfejű sas körözött Közép-Európa fölött, szárnyai árnyéka rávetődtek…”
Na jó, ebből elég volt…
Forrás:lovasistvan.hu
Tovább a cikkre »
