Az Egyesült Államokban 1920-tól 1933-ig tilos volt az alkoholos italok előállítása, importálása, szállítása és eladása. Az 1929-ben kezdődő világgazdasági válság súlyosbodásával Franklin Roosevelt elnök egyik első intézkedése volt ennek visszavonása. Hogyan vezették vissza az alkoholt az amerikai társadalom nyilvános helyeire, és milyen volt az első nap, amikor sört már lehetett inni?
Mint megannyi kollégája a vendéglátóiparban, Paul Lake, a baltimore-i Rennert Hotel menedzsere 1933 márciusának elején sok időt töltött a legközelebbi újságárus standjánál, a szalagcímeket olvasva. Az addigi hónapok folyamán a Washingtonból érkező hírek arra utaltak, a politikusok a tizennyolcadik alkotmánykiegészítés, azaz a szesztilalom visszavonásának gondolatával kacérkodtak. Míg az intézkedés teljes visszavonása hónapokba, talán évekbe is telt volna, mire átmegy a kongresszuson, a híresztelések arról szóltak, hogy a honatyák egy olyan törvényt mérlegeltek, amely bizonyos söröket és borokat újra legalizálna. Lake csak álmodozhatott, mennyire megnövelné egy ilyen lépés a szálloda éttermének forgalmát.
1933. március 22-én a törvényt elfogadták. A Cullen-Harrison törvény néven ismert rendelkezés csak a súly szerinti 3,2%-nál alacsonyabb alkoholtartalmú italokat engedélyezte, de ez nem vont le a lelkesedésből. A törvény hatályba lépésének idejét, április 7. éjfél után egy perccel, nem hivatalosan elnevezték „New Beer’s Eve”-nek (magyarra talán „Sörveszter” néven fordíthatjuk, az újévi ünnepre utalva): tizenhárom hosszú év után Lake szállodájában is szabadon folyhatott a szesz.
A menedzser nem spórolt a díszletekkel és a pompával. Újra felvette dolgozni azt a két csapost, aki utoljára dolgozott a hotelben a szesztilalom előtt. Új bárpultot szereltetett be, és az újságírók figyelmét felkeltendő, meghívta a város leghíresebb élő íróját, H.L. Menckent is. Mencken a puritán Amerikával szembeni szókimondása miatt volt híres és közkedvelt, ráadásul hírhedt sörkedvelő is volt. „Semmit sem szeretnék jobban, mint személyesen átnyújtani neked az első pohár sört az újranyitáskor” – írta Lake Menckennek március 31-én. Mencker azt válaszolta: „Mondanom sem kell, hogy nagy örömömre fog szolgálni.”
Amikor végre megérkezett április 6-a, Lake biztosította, hogy emberei az elsők között álljanak sorba a Baltimore-i Sörfőzdénél, amely arra tett ígéretet, hogy éjfélkor kigurítják a hordókat. 7-én éjfél után nem sokkal egyikőjük beállított a szállodába egy hordóval, Lake pedig kiadta a két visszavett alkalmazottnak, hogy csapolják meg. Az étteremben összegyűlt sűrű tömeg eleinte felmordult, amikor csak koszosnak tűnő víz kezdett folyni belőle, „de aztán azonnal” – ömlengett a Baltimore Sun című lap, „a tejszerű főzet előtört, lelkesen bugyborékolva, habozva és fröcskölve izgalmában.”
12:29-kor a csaposok az első jól sikerült pohár sört átadták Lake-nek, aki továbbadta Menckennek. Az író mosolyogva elfogadta, kitette oldalra a poharat tartó karja könyökét, és drámai pózt vett fel. „Akkor hát lássuk!” mondta. Miközben Mencken két hosszú korttyal kiitta a poharat, a közönség csendben várta értékelését. „Egész jó,” – mondta, még mindig mosolyogva. „Egyáltalán nem rossz.”
Mint kiderült, Mencken hazudott. A sör valójában „gyászos moslék” volt, ahogy később elismerte. Ennek ellenére neki, és a többi szesztilalom-ellenes közéleti botrányhős számára a főzet minősége nem bírt jelentőséggel. Ami igazán fontos volt, az az volt, hogy a közízlés végre az ő irányukba mozdult el. „Amerika nagyrészt sörivó nemzetté vált 1920-ra, amikor a tizennyolcadik alkotmánykiegészítés és az azt alkalmazó úgynevezett Volstead törvény hatályba léptek” – mondta William Rorabough történész. „Ami a legtöbb amerikait illette, a legális sör a szesztilalom végét jelentette.”
A szövetségi kormányzat sok törvényalkotója is így gondolta. A Franklin Roosevelt elnök által 1933. március 22-én aláírt Cullen-Harrison törvény a nagy gazdasági világválság tetőpontján érkezett. A Roosevelt-kormány, amely a tizennyolcadik alkotmánykiegészítést a gazdasági helyreállás egyik akadályának tekintette, már hetekkel korábban elindította a visszavonására irányuló kampányt. Addig is, gondolták, az alacsony szesztartalmú sör legalizálása jó próbakör lesz Amerika nyilvános alkoholfogyasztáshoz való visszaszokása keretében.
A kortárs újságok írásai alapján a polgárok abban a tizenkilenc szövetségi államban, amely beleegyezett a Cullen-Harrison törvény alkalmazásába, igen lelkesen vettek részt a kísérletben az április 7-ei hétvégén. A ma „országos sörnap” néven ünnepelt dátumon tömegek gyűltek össze a sörfőzdéknél éjfélre. A New York Times szerint az ünneplők országszerte a sörgyárakhoz olyan járdákon mentek, amelyek már tele voltak az újonnan jogosítványt szerzett vendéglátóipari képviselőkkel „megnézni a teherautók sorait, amelyek több háztömbnyire nyúltak, amint beállnak a gyárhoz, telepakolják őket hordókkal a rakodóhelyeken, majd elhajtanak valamely közeli étterembe vagy kávézóba, ahol lecsapolnak belőlük néhány pohárral ugyanazon főzde termékéből, amelyet az ember az imént meglátogatott.
Manhattan Upper East Side negyedének egy meg nem nevezett sörfőzdéjében a Times egyik újságírója arról számolt be, hogy emberek „magángépjárművekkel, taxikkal, de még babakocsikkal is szállították el a sört. Nem akarván kimaradni a színjátékból, egy hosszú bajszú idős úriember mindkét kezében egy-egy ónvödör sörrel jött ki a gyárból és indult el egy közeli bérház irányába, a tömeg hangos éljenzésétől kísérve.” Hasonló jelenetek játszódtak le Los Angelesben, Chicagóban, Milwaukee-ban és St. Louisban. Utóbbi városban a lelkes tömeg április 6-án délben elkezdett gyülekezni az Anheuser-Busch épülete előtt. Éjfél után ugyanez a tömeg éttermek és szállodák felé vette az irányt, ahol élő komolyzenei előadások mellett ünnepelték több mint egy évtized után első nyilvános helyen elfogyasztott italukat. A St. Louis Post-Dispatch lap szerint az ünneplés jóval napfelkelte után is tartott. Az éttermek megteltek délben vendégekkel, akik egy jéghideg sört is kértek a szendvicsük mellé. Ahogy hömpölygött a tömeg, az étteremtulajok felismerték a bajt: kiszolgálószemélyzetük nagy része még túl fiatal volt dolgozni a szesztilalom előtt. „A pincérnők bajlódtak az üvegek kinyitásának tudományával” – írta a Post-Dispatch, „és a férfi felszolgálók is ügyetlenek voltak a sör felszolgálásában.”
A zavarodottság még nagyobb volt az oregoni Salemben. Bár Oregon egyike volt az április 7-ei eseményekbe beleegyező államoknak, a helyi sörfőzdék és éttermek nem voltak biztosak benne, hogy a helyi kormányzat tényleg ratifikálta-e a törvényt éjfélig. Ennek ellenére megkezdték az árusítást. A salemi Daily Capital Journal című lap szerint „Délig nem került beadásra panasz a hatóságokhoz egyik helyi árusító ellen sem, és mivel igen gyorsan tűnt el a száraz torkokban az ital, gyakorlatilag biztos volt, hogy bizonyíték már úgysem marad, mire azok elkezdenének intézkedni.
Ahogy a Harrisburg Gazette leírta másnap, „annyi sör gurult le a torkokon tegnap, amennyiben egy csatahajót is lehetne úsztatni.” Délre azonban a teljesítményre való büszkeség múlni kezdett, mivel a vendéglátóipari egységek hamar kifogytak a bevásárolt készletből. A Times azt írta másnap délelőtt, hogy az éttermek, sörkertek, italgépek és más árusítók „több tucat városban arról számoltak be, hogy kora délutánra készleteik teljesen kiürültek”. A hírt a Post-Dispatch is megerősítette mára klasszikussá vált szalagcímével, miszerint „St. Louis kevesebb mint 24 óra alatt szárazra itta a sörfőzdéket”.
Az április 7-i söreladások első becslései az elképesztő egymillió és másfél millió hordó sör között voltak. A Times szerint csak a pénteki eladások tízmillió dollárnyi adóbevételt hoztak a szövetségi, állami és helyi kormányzati kasszákba (ma ez körülbelül 191 millió dollárt jelentene). A témával foglalkozó író, Daniel Okrent szerint nem lehet túlbecsülni e bevétel fontosságát. „A nagy válság kezdete és a szövetségi bevételek zuhanásszerű összeomlása azt jelentette, helyettes forrást kellett találni” – mondta Okrent. „A legalizált alkoholra kivetett adó volt a legnyilvánvalóbb.” A politikusok számára talán még ennél is fontosabb volt, hogy a Cullen-Harrison törvény több ezer munkahelyet teremtett. A New York-i sörfőzdék csak március utolsó két hetében több mint kétezer embert vettek alkalmazásba. St. Louisban August Busch Jr. elmondta a Post-Dispatchnek, hogy ezerhétszáz munkahellyel tervezte bővíteni főzdéjét – mindezt egy olyan időszakban, amikor a munkanélküliség országosan a húsz százalékot is meghaladta. „Az alkohol visszahozása egy munkahelyteremtő program volt” – mondta Okrent. „A sörfőzőknek, lepárlóknak, üveggyártóknak, teherautósoknak, kocsmáknak, italboltoknak mind új alkalmazottakra volt szükségük. A szesztilalom előtt, a kiegészítő iparágakat is beleértve, ez volt a hatodik legtöbb embert foglalkoztató ágazata a gazdaságnak az Egyesült Államokban.”
Mindennek fontossága nem kerülte el Mencken és a zsibongó tömeg figyelmét a Rennert Hotelben április 7-ének hajnali óráiban. Ahogy az író régi barátaival mulatott a szesztilalmi törvény nyomasztása nélkül, rájött, hogy az este új értelmet is nyert. Kellemetlenségnél sokkal inkább a személyes szabadság megsértését látta a tilalomban. Ily módon, mondta később a Boston American című lapnak, április 7-e több volt, mint gyors segítség egy erőlködő gazdaságnak, vagy mint egy jó este a városban a régi iszákosoknak: „korszakos esemény volt az emberiség előre történő menetelésében – talán az első alkalom a történelemben, hogy az ember valamelyik alapvető szabadságjogát nagy tételben történő vérontás nélkül megszerezte.”
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
