Sorra haltak az emberek Oppenheimer atombombatesztje után, de Amerika ezt máig nem ismerte el

A 13 éves Barbara Kent 1945 nyarán tánctáborban töltött pár napot az új-mexikói Ruidosóban. Tizenegy társával napközben szteppelni és balettozni tanultak, vagy a közeli patakban fürödtek. Az idillt július 16-án hajnalban hatalmas robbanás zavarta meg, ami megrázta a lányok szállását. A lökéshullám ereje olyan nagy volt, hogy az emeletes ágyon alvó Barbara a padlóra zuhant. 2016-ban így emlékezett vissza a Vice-nak:

„A tánctanárunk azt hitte, hogy a bojlerünk robbant fel, ezért kiszaladtunk a házból. Fél hat volt, sötétnek kellett volna lennie – de olyan volt az ég, mintha valaki felkapcsolta volna a napot.”

Már nappal volt, amikor a lányok észrevették, hogy valami szállingózik az égből. Először hónak gondolták, de júliusban ez nehezen lett volna elképzelhető, és a szállingózó finom csapadék szokatlanul meleg volt. A lányok vidáman játszottak a furcsa jelenséggel, kezükre, arcukra dörzsölték a „havat”, nyelvükkel próbálták elkapni a pelyheket.

Kent évekkel később tudta meg, hogy mi esett aznap Ruidosóban: az Egyesült Államok első kísérleti atombomba-robbantásának csapadéka. A Trinity-tesztként ismert kísérlet nagyjából 80 kilométerre történt a tábortól, a szél pedig éppen a lányok felé vitte a robbanás után keletkezett nukleáris felhőt.

A következő években elkezdtek sorra halni az emberek Barbara Kent körül. Meghalt a tánctanárnő és meghalt Barbara édesanyja is, aki 1945-ben elkísérte a táborba a lányát. A tizenkét táborozó lány közül csak ketten érték meg a negyvenedik születésnapjukat, az öregkort pedig csak Barbara. Mindenki daganatos betegségbe halt bele, de Kentet is négyféle rákkal diagnosztizálták élete során.

A ruidosói táborozók a Trinity-teszt leghíresebb downwinderei. Magyarra lehetetlen pontosan lefordítani ezt a szót, ami onnan ered, hogy az említett nukleáris felhő a szél irányában lefelé halad (downwind). Aki ilyenkor érintkezik ezzel a radioaktív közeggel, az downwindernek nevezheti magát – és aggódhat az egészségéért. A nukleáris csapadék sugárzása halálos veszélyt jelent, növeli a rák és egyéb betegségek kockázatát.

A Trinity-teszt közvetve valószínűleg több száz, de inkább több ezer új-mexikói lakos egészségét károsította. A túlélők, illetve leszármazottaik még mindig harcolnak azért, hogy az Egyesült Államok ismerje el ezt – ugyanis ilyesmi nem történt még az elmúlt majdnem nyolcvan év alatt.

Halálos felhő

Az idei Oscar-gála nagy nyertese, a hét díjat besöprő Oppenheimer csúcspontja éppen a Trinity-teszt. A film érzékletesen mutatja be a robbanást megelőző bizonytalanságot, majd a detonáció félelmetes erejét. A mozi miatt is közismert, hogy a pusztítás láttán a bombafejlesztést vezető Robert Oppenheimernek a hinduk szent könyvéből, a Bhagavad-gítából jutottak eszébe mondatok, amik közül az ragadt meg benne leginkább, hogy: „Most én lettem a Halál, világok pusztítója.”

Oppenheimer egy 1965-ös dokumentumfilmben mondta el híressé vált mondatát, ma is hátborzongató visszanézni a felvételt. Mivel az Oppenheimer forgatókönyve más fókuszú, a downwinderekre nem tér ki, és a dokumentumfilm sem foglalkozik velük. Pedig a tesztrobbantás pillanatában a jelenlevő kutatók és döntéshozók közül sokan sejtették, hogy a következmények károsak lehetnek az új-mexikói lakosságra.

A Trinity volt az első nagy atombombateszt, ezért nem lehetett pontosan tudni, mekkorát fog szólni. A kísérleten dolgozó fizikusok fogadásokat is kötöttek: volt, aki úgy vélte, a bomba befuccsol, de olyan is, aki 45 kilotonnás detonációt várt. A Gadget (Kütyü) becenevű bomba végül 21 kilotonnásat robbant, tehát nagyobb volt az ereje, mint a későbbi, 15 kilotonnás hirosimai bombáé.

Mivel a Gadget egy földre tett állványon robbant – nem pedig kb. 500 méterre a levegőben, mint a hirosimai bomba –, több száz tonna talajt küldött Új-Mexikó fölé. A Manhattan-terv tudósai úgy saccolták, hogy a robbanás utáni gombafelhő nagyjából 3,5 kilométer magas lesz, de ennél jóval hatalmasabb, körülbelül 15-20 kilométeres lett. A gomba „törzse” a bomba által felhozott talajból állt, ami természetesen radioaktívvá vált. A Gadget majdnem 6 kiló, erősen sugárzó plutóniumot rejtett, de ebből csak 1,2 kiló semmisült meg, a maradék összekeveredett a felszippantott talajjal és szétterült. A plutóniumból pedig néhány mikronnyi is képes súlyos betegségeket – jellemzően rákot – okozni a szervekben és a csontokban.

Miközben a teszten dolgozó tudósok a hazafelé vezető hosszú autóúton zötykölődtek, a halálos felhő elkezdett aláereszkedni a környéken élőkre. A széljárás miatt egy kis része nyugatra, egy nagyobb hányada keletre, a legnagyobb része pedig északkelet felé terjedt, egészen Santa Féig. A felhő a becslések szerint 400 kilométer hosszú és 320 kilométer széles volt. A radioaktív csapadék meleg pelyhei beleptek mindent, a nukleáris hamu rászállt emberekre, háziállatokra, legelőkre, bejutott kutakba, patakokba, vízgyűjtőkbe, beszállt a házak nyitott ablakain és megült a száradni kitett ruhákon.

Nemzetbiztonság mindenek felett

A teszt helyszínéül részben éppen azért választották az új-mexikói Tularosa-medencében található White Sands kísérleti bázist, mert elszigetelt, ritkán lakott területen volt. Ekkor zajlott még a második világháború, és értelemszerűen az atombomba fejlesztése volt az egyik legfontosabb katonai titok. Ugyanakkor Új-Mexikónak ez a része nem volt teljesen lakatlan. A bázistól 240 kilométeren belül majdnem félmillióan éltek, de 80 kilométeren belül is több mint 13 ezer ember volt (köztük az éppen táborozó lányok), sőt, akadtak, akik kevesebb mint 20 kilométerre laktak a bázistól.

Hírdetés

A Manhattan-terven dolgozó kutatók természetesen tudták, hogy a radioaktív anyagok milyen hatással vannak a szervezetre és azt is, hogy egy kísérleti robbantás veszélyes környezeti utóhatásokkal fog járni. Az atomfizikusok már a terv elindítása előtt, a negyvenes évek elején figyelmeztették a politikusokat erre a következményre és a Trinity-teszt előkészítésekor is többen jelezték, hogy a bázis körüli lakosság egészségét veszélyezteti a kísérlet. Joseph Hirschfelder fizikus például azt közölte Oppenheimerrel, hogy előzetes számításai alapján a robbantás után a nukleáris felhő nyomában nagyjából száz négyzetkilométernyi terület válik lakhatatlanná.

Ezeket a hangokat figyelmen kívül hagyták a Manhattan-terv vezetői, élükön Leslie Groves tábornokkal. Sőt, amikor a projekt egyik radiológusa, James Nolan felhívta a tábornok figyelmét arra, hogy milyen veszély fenyegeti a közelben lakó civileket, Groves dühös lett rá, és azzal vádolta meg, hogy a pánikkeltő sajtó propagandistája. A tábornok kizárólag katonai szempontokat vett figyelembe, és a közbiztonságot a nemzetbiztonság mögé sorolta. Ha hallgatott volna az aggódó tudósokra, a kísérlet előtt több ezer embert kellett volna evakuálni, ami nagy feltűnést keltett volna, a szupertitkos projektnek pedig a feltűnés lett volna a legrosszabb.

De természetesen a július 16-i robbantás olyan fény- és hangjelenséggel járt, hogy azt nem lehetett eltitkolni. A projekt vezetői kiadtak egy sajtóközleményt arról, hogy a detonációt egy raktár felrobbanása okozta, ahol nagy mennyiségű lőszert és pirotechnikai anyagot tároltak. A közleményt lehozta az Associated Press, onnan pedig eljutott a helyi sajtóba. A közelben lakókat személyesen is tájékoztatták, a kísérlet utáni napokban Ruidosóba is elmentek kormánytisztviselők. „Azt mondták, felrobbant egy raktár, de nem kell aggódnunk miatta, minden rendben van” – emlékezett vissza később Barbara Kent. „Néhányan elhitték ezt, de sokan nem tudták elképzelni, hogy egy raktár ekkorát tudna robbanni.”

Öt nappal a robbanás után a projekt tisztifőorvosa, Stafford Warren jelentette Grovesnak, hogy még mindig óriási mennyiségű radioaktív por lebeg a levegőben, és hozzátette, hogy nagyon jelentős sugárzási veszély áll fenn a teszt szél felőli oldalán, 7000 négyzetkilométeres körzetben. Groves még ezután sem rendelte el a lakosság kitelepítését vagy tájékoztatását.

A Manhattan-terv egészségügyi igazgatója, Louis Hempelmann egy 1986-os interjúban azt mondta, nem voltak teljesen tisztában az egészségügyi kockázatokkal, és „csak reménykedtünk, hogy a helyzet nem fog borzasztóan eldurvulni”. Hempelmann szerint a projekt vezetői tudták, hogy a közeli civilek valószínűleg az egészségre veszélyes sugárdózist kaptak. „De ők ezt nem tudták bizonyítani és mi sem tudtuk bizonyítani. Így azt feltételeztük, hogy megúszhatjuk a dolgot” – fogalmazott Hempelmann.

Akiket a bomba füstje megcsapott

Hogy mennyi ember egészségét károsította a Trinity-teszt, azt lehetetlen utólag megállapítani. A kísérlet titkossága és úttörő jellege miatt nagyon hiányosak az adatok, a környezeti vizsgálatokat például csak napokkal a teszt után kezdték el végezni és akkor sem elég átfogóan. Visszamenőleg nagyon nehéz kinyomozni, hogy hányan érintkeztek a felhővel, de voltak erre irányuló próbálkozások.

Az egyik legjelentősebb ilyen kutatás az amerikai betegségmegelőzési központ, a CDC 2010-ben publikált tanulmánya. Eszerint a radioaktív felhő legveszélyesebb része körülbelül 50 kilométer széles és 160 kilométer hosszú volt. Ezen a területen 78 település volt akkor a térképen, továbbá több tucat farm és őslakos közösség. A jelentés szerint voltak olyan pontok, ahol a sugárzás az egészségügyi határérték tízezerszeresét is elérhette, a térség vízkészlete pedig emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált.

Ugyanakkor az idő múlásával egyre nehezebb utólag összekötni a betegségeket a Trinity-teszttel. A jelentés egyik készítője, Joseph Shonka a National Geographicnak elmondta, hogy az összes amerikai állam közül az új-mexikói lakosok plutóniumszintje a legmagasabb, de ez önmagában nem bizonyíték. Például azért sem, mert a környéken voltak később más atomkísérletek is.

Miután Amerika ledobta a bombát Hirosimára, nem kellett tovább titkolózni. A sajtóban megjelentek részletek a Manhattan-tervről, és a White Sands bázis körül élők ekkor rakták össze, hogy mi volt valójában az a hatalmas durranás azon a júliusi hajnalon. De még ekkor sem aggódtak, hiszen a kormány továbbra sem tájékoztatta őket a lehetséges következményekről. Sőt, az állapotukat sem monitorozta. Még abban az évben megalakult az Atomic Bomb Casualty Commission – egy bizottság, ami Japánban figyelte meg, milyen hosszú távú hatásokkal van a sugárterhelés a túlélőkre. Hasonló figyelem nem irányult az USA saját polgáraira.

Az új-mexikói orvosoknak először az tűnt fel, hogy megugrott a halvaszületések száma. 1947 októberében egy roswelli doktor levelet írt a már említett Stafford Warrennek, amiben jelezte, hogy 1945 augusztusában, tehát a kísérletet követő hónapban 35 csecsemőhalál volt a városban, ami szokatlanul sok, és a bázishoz közelebbi Alamogordóban még rosszabb a helyzet. Warren asszisztense válaszolt, közölte, hogy semmi összefüggés nem lehet a csecsemőhalálok és a tesztrobbantás között. Évtizedekkel később vált nyilvánossá, hogy Roswellben 1945-ben 52 százalékkal megugrott a csecsemőhalálok száma, majd 1946-ban 56 százalékkal visszaesett. A bázis környékén más településeken is voltak kiugrások, olyan mértékben, hogy az egész Új-Mexikó statisztikájában is meglátszott.

A következő években a régióban megnőtt a daganatos betegségek száma. A Tularosa-medencében népbetegséggé vált a pajzsmirigy-, a máj- és a tüdőrák, sok gyerek pedig leukémiában halt meg. A downwinderek leszármazottai közül is sokan örököltek hajlamot a rákbetegségekre. Az érintett családok nem tudtak sokat tenni. A térséget főleg spanyolajkúak, amerikai őslakosok és alacsony jövedelmű fehér farmerek lakják, az érdekérvényesítő képességük csekély, legtöbben rendes egészségügyi ellátást sem tudnak fizetni maguknak, nem hogy jogászokat.

Kárpótlás nélkül

Az új-mexikói downwinderek panaszai évtizedekig nem jutottak el felsőbb szintekre, majd a semmibe vétel után az elutasítás volt az osztályrészük. Az Egyesült Államok 1990-ben léptette életbe a Radiation Exposure Compensation Act (RECA) nevű törvénycsomagot. Akkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy az atomkísérletek milyen egészségügyi hatásokkal jártak és a törvény az érintetteknek vagy a családjainak nyújtandó kárpótlást határozta meg. A RECA három kategóriát rögzített: az uránbányászok 100 ezer dolláros kártérítésre számíthattak, a kísérleti robbantásokon dolgozó személyzet tagjai 75 ezret, a downwinderek pedig 50 ezret kaptak.

Az utóbbi kategóriában a RECA kezdetben csak a nevadai downwinderekre terjedt ki, majd a törvényt kibővítették 2000-ben, de Új-Mexikó akkor sem került bele. A Trinity-tesztet követő arizonai, nevadai és utah-i kísérletek egészségügyi szempontból jobban dokumentáltak, így biztosabban megállapítható, ki és miért jogosult kártérítésre. A RECA bevezetése óta a kormány több mint 40 ezer érintettnek fizetett ki összesen több mint 2,5 milliárd dollárt. Az új-mexikóiakat viszont egyszerűen kihagyták a törvényből. Sőt, az amerikai kormány hivatalosan még mindig sem ismerte el, hogy az első kísérleti robbantásnak köze lehet a tularosai downwinderek betegségeihez.

A fordulópontot talán egy civil összefogás hozza el. 2005-ben két downwinder, Tina Cordova és Fred Tyler megelégelte, hogy hazájuk hátat fordít nekik, és megalapították a Tularosa Basin Downwinders Consortiumot. A szervezet elkezdett bizonyítékokat halmozni: a TBDC aktivistái rengeteg adatot gyűjtöttek levéltárakból, régi és új nyilvántartásokból, downwinderek vallomásait rögzítették. Emellett demonstrációkat szerveztek és megismertették a világgal olyan túlélők történeteit, mint Barbara Kent vagy Gloria Herrera, aki 285 családtagját és barátját vesztette el a rák miatt. És persze hivatalos úton is küzdöttek, hogy a kormány rájuk is kiterjessze a RECA-t – ami természetesen egyben felérne egy beismeréssel.

Fred Tyler 2014-ben meghalt, de Tina Cordova a mai napig harcol a tularosai downwinderek igazáért. Ő maga is érintett: apja, aki négyéves korában 64 kilométerre volt a robbanástól, felnőttként nyolc évig szenvedett három különböző fajta ráktól, mielőtt meghalt. Cordova pedig ráktúlélő: 38 éves volt, amikor pajzsmirigydaganatot diagnosztizáltak nála.

Cordova az elmúlt években többször tett vallomást hivatalos kongresszusi meghallgatásokon, többnyire eredménytelenül. A 2020-as években aztán pozitív fejlemények jöttek, és talán még az Oppenheimer-film hatása is segített. A RECA 2022 júliusában lejárt volna, de Joe Biden elnök két évvel meghosszabbította. Tavaly júliusban aztán a szenátus megszavazta a RECA kiterjesztését Új-Mexikóra, ami biztató jel, de ezzel még nincs vége a 2005 óta tartó harcnak.

A módosítást ugyanis a képviselőháznak még jóvá kell hagynia, de ez a kiegészítés egy nagyobb nemzetvédelmi törvényjavaslat része, aminek a végső szavazása még jó darabig eltarthat. Ha a képviselőház is megszavazza, a RECA-ba Új-Mexikó mellett még belekerül Missouri, Idaho, Montana, Guam, Colorado, Tennessee, Kentucky és Alaszka is. A hírek szerint Biden támogatja a törvénycsomag kiterjesztését, ugyanakkor a javaslatnak vannak kritikusai is, akik szerint a kiterjesztés jelentősen növelné az amerikai államadósságot.

A törvény 2024 júliusában további intézkedés nélkül lejár, a tularosai downwinderek újabb hosszabbításban reménykednek. És persze abban, hogy majdnem nyolcvan év elteltével hivatalosan is elismerik szenvedéseik okát – ehhez még soha nem voltak ennyire közel. Barbara Kent most 92 éves, talán még megéri, hogy elégtételt kap azért, ami azon a végzetes nyári napon kezdődött a tánctáborban.

(Telex – Észkombájn)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »