Sok év után újranéztem Kurt Russell 1998-as sci-fi akciófilmjét, a Soldiert. Annak idején egy érzelmek nélküli katona emberré válásának történetét láttam benne. Most ennél jóval többet.
Todd őrmestert gyermekkorától katonának nevelték. Arra tanították, hogy engedelmeskedjen, harcoljon, öljön, és ha kell, meghaljon. Értékét kizárólag a teljesítménye határozta meg. Nem az számított, kicsoda ő, hanem az, hogy mire képes.
Aztán megjelentek az új generáció katonái. Erősebbek, gyorsabbak, korszerűbbek. Todd és társai egyik pillanatról a másikra elavulttá váltak. A rendszer, amelynek egész életüket adták, egyszerűen leselejtezte őket.
Ismerős történet?
A teljesítményorientált társadalomban, különösen bizonyos, hagyományosan férfiak által betöltött munkakörökben, ma is sokan élnek hasonló elvárások között. Dolgozz, keress, teljesíts, gondoskodj, oldd meg a problémákat! Légy erős, megbízható, nélkülözhetetlen!
De mi történik, ha egyszer már nem vagy nélkülözhetetlen?
Warren Farrell amerikai szerző szerint a férfiakat hajlamosak vagyunk sikereik, társadalmi helyzetük és teljesítményük alapján megítélni. Ez a szemlélet a párválasztásban is megjelenhet. Nem feltétlenül rosszindulatból: társadalmi beidegződések, megszokások és a biztonság iránti természetes igény is szerepet játszhat benne.
Csakhogy a férfi is ember. Nem pusztán a családja eltartója, a munkahelye termelőegysége vagy a társadalom problémamegoldó eszköze.
Todd története éppen itt válik igazán érdekessé.
Egy távoli bolygó hulladéktelepére kerül, ahol egy maroknyi civil él. Ezek az emberek nem katonát keresnek, hanem egyszerűen megpróbálnak együtt élni vele. Eleinte tartanak tőle, nem is mindig értik, később azonban lassan helyet kap közöttük.
Todd pedig elkezd változni.
De szerencsére nem túlságosan.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem csinál belőle néhány kedves gesztus hatására beszédes, mosolygós, érzelmileg tökéletes férfit. Todd mindvégig kissé gépies marad. Szűkszavú, merev, nehezen értelmezi a társas helyzeteket. A múltját nem lehet néhány hét alatt kitörölni.
Mégis, apró gesztusokban egy egészen más ember mutatkozik meg.
Amikor a közösség elutasítja, sírni látjuk. Furcsán, visszafogottan, olyan Toddosan. Nem tudja elmondani, mi fáj neki. Talán sohasem tanulta meg, hogyan kell.
Egy másik jelenetben bevallja egy asszonynak, hogy fél. A nő nem neveti ki, nem szégyeníti meg, és nem vár tőle újabb vallomásokat. Egyszerűen megöleli.
Milyen kevés, és milyen sok!
Talán így lehet szóra bírni egy hallgatag férfit. Nem követelni tőle, hogy nyíljon meg, hanem olyan környezetet teremteni számára, amelyben biztonságban megteheti. Ahol a sebezhetősége nem csökkenti az értékét.
Todd azonban nemcsak kap ettől a közösségtől, hanem ad is neki.
Egy kisfiút megtanít arra, hogyan védje meg magát. A gyermek később éppen ezzel a tudással segít megmenteni a családját.
Milyen szép fordulat! A katonát, akit gyermekként elszakítottak a családjától, most az teszi igazán értékessé, hogy segít egy másik gyermeknek megőrizni a sajátját.
És itt megjelenik a film másik fontos gondolata: a generációk viszonya.
Az új katonák fizikailag felülmúlják Toddot, de a tapasztalatát, a megszerzett rutinját és helyzetfelismerő képességét nem tudják egyszerűen pótolni. A régi generáció nem feltétlenül értéktelen attól, hogy az új gyorsabb és erősebb.
A történet végén pedig már nem a generációk egymás elleni küzdelmét látjuk, hanem a tudás továbbadását. Todd tanít, a gyermek tanul, és mindketten gazdagodnak általa.
A film zárójelenete különösen megható. Todd, aki korábban parancsra még a fedezékként használt civileket is megölte, most gyengéden felemeli a kisfiút.
Nem vált más emberré. Inkább végre megmutathatott valamit abból, ami mindig is benne volt.
A film finoman azt is sejteti, hogy a kisfiú édesanyjának talán nem közömbös ez a hallgatag, különös férfi. Szerencsére nem erőltetnek rájuk romantikus befejezést. Elég annak lehetősége, hogy Todd egyszer majd nemcsak védelmezője, hanem társa is lehet valakinek.
És a régi bajtársak? Ők is meglepetten, de nyitottan fogadják a megváltozott Toddot. Mintha számukra is felvillanna egy másfajta élet lehetősége.
A film után azon gondolkodtam, mennyire fontos volna megváltoztatnunk a férfiakról alkotott képünket.
Nem kell lemondanunk az erőről, a kitartásról, a munkáról, a teljesítményről. Ezek értékek. De nem ezek adják az emberi méltóságunkat.
Egyre több férfit érdekel az önismeret, az érzelmi fejlődés, a meditáció, vagy egyszerűen a semmittevés öröme. Hogy néha ne kelljen bizonyítani, termelni, megoldani, győzni. Csak létezni.
Ehhez azonban nem elegendő a férfiak szemléletváltása. A környezetünknek is segítenie kell. A családnak, a munkahelynek, a párkapcsolatoknak, végső soron az egész társadalomnak.
Mert hiába tanulja meg egy férfi, hogy a teljesítményétől függetlenül is értékes, ha minden fontos kapcsolatában újra és újra az ellenkezőjét tapasztalja.
Todd szerencsés volt. Olyan emberek közé került, akik lassan megtanulták elfogadni őt. És ő is megtanulta elfogadni őket.
Nem gyógyult meg egy csapásra. Nem lett tökéletes. Egy hosszú út elején állt, de immár voltak társai az úton.
Talán ez a Soldier legszebb üzenete.
Nem az a férfi felszabadulása, ha többé nem kell erősnek lennie, hanem ha akkor is szerethetőnek tudhatja magát, amikor nem erős.
És talán nem is az a legnagyobb változás, amikor egy férfi megtanul szeretni.
Hanem amikor végre olyan világba kerül, ahol szabad szeretnie.
Állok, védek, szeretek.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
