A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia idén Kuti Sándorné Kovács Máriának ítélte oda a Szent Erzsébet rózsája díjat. Az üzemorvos doktornő lelkipásztori kisegítőként kapcsolódott be a kiskunhalas-alsóvárosi Szent Péter és Pál Római Katolikus Főplébánia szolgálatába, majd karitászmunkatárs lett. A csoport irányítását huszonnégy évvel ezelőtt, 2001-ben vette át.
– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára? Érték olyan élmények, amelyek megalapozták a szolgáló szeretet iránti elköteleződését?
– Jánoshalmán születtem 1946-ban. Hat hónapos voltam, amikor egy komfort nélküli szoba-konyhás lakásba költöztünk, amihez egy kis föld tartozott. Szegények voltak a szüleim, de nagyon szorgalmasan betelepítették a tanya körüli területet gyümölcsfával, szőlővel. A Rákosi-érában anyukám sokszor már hajnali kettőkor sorba állt a kenyérért, de előfordult, hogy nem volt pénze kifizetni. Később már volt borunk. Ha dél körül jött a finánc, anyukám mindig megkérdezte tőle, elfogadja-e az ebédet. Ugyanígy meghívta a postást is. Vasárnaponként a három kilométerre lévő iskolakápolnába jártunk szentmisére. A szüleim megvették az Új Embert, abból értesültek, ha templomépítéshez gyűjtöttek valahol, ilyenkor mindig küldtek adományt. Jó szomszédi kapcsolatot ápoltak, szívesen adtak mindenkinek, és a szomszédok is segítettek minket, sokszor vigyáztak rám.
Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke jótékonysági est keretében adta át a Szent Erzsébet rózsája díjat november 24-én Budapesten, a Néprajzi Múzeumban.
– Mikor jelentkezett az orvosi hivatása?
– Jó tanuló voltam, de továbbtanulásról nem esett szó, hiszen a szüleim azt tervezték, hogy majd bekapcsolódom a ház körüli munkákba. Hatodikos lehettem, amikor bevezették az erőszakos téeszesítést. A szüleimnek is be kellett lépniük, mert szörnyű következményekkel járt, ha valaki megtagadta az aláírást. Emiatt aztán úgy látták, a tanyán nincs perspektíva számomra, inkább tanuljak tovább. Nyolcadikos koromtól Jánoshalmára jártam iskolába, majd Bajára kerültem, a Tóth Kálmán Gimnáziumba.
Másodjára vettek fel Szegeden az orvosi egyetemre. A felvételin megtapasztaltam a gondviselést. A vizsgabizottságban ott ült az egyetem párttitkára, aki megkérdezte tőlem, járok-e templomba, és elvégezném-e az abortuszt, ha egy anya élete veszélyben forogna. Éreztem, hogy színt kell vallanom. Éppen akkortájt olvastam egy olyan esetről, amikor az édesanya kitartott amellett, hogy az orvosok tanácsa ellenére bármi áron meg akarja szülni a gyermekét, és azóta is boldogan él a kislányával. Elmeséltem a bizottságnak ezt a történetet, mégis felvettek. Ettől kezdve tudtam, nem fognak többet zaklatni amiatt, hogy templomba járok.
– Miért választotta az üzemorvosi pályát?
– 1972. szeptember másodikán házasodtunk össze a férjemmel, és kilencedikén kaptam meg a diplomámat. Éppen egy évvel később a lányunk keresztelőjén álltunk az oltár előtt, tizenhat hónapra rá pedig megszületett a fiunk. Azért mentem üzemorvosnak, mert úgy gondoltam, ez a szakma, bár az orvosi hierarchia alján volt, összeegyeztethető lesz a családi élettel. 1975. október elsején kerültem a kiskunhalasi gyárba, ahol ezernyolcszázan tartoztak hozzám teljes körű betegellátással. Másfajta kapcsolatom alakult ki a pácienseimmel, mint egy háziorvosnak, hiszen az üzemben mindig köztük voltam.
A kilencvenes évek elején benne volt a levegőben, hogy megszüntetik az üzemorvosi ellátást, így 1993-tól intézeti orvos is lettem a kiskunhalasi elmeszociális otthonban, melynek ma Bárka Integrált Szociális Intézmény a neve. A pályámnak különlegesen szép szakasza volt ez a kétéves időszak, még közelebb kerültem a betegekhez. Reggelente a gyárban dolgoztam, majd hat órában az intézetben, ahol értelmi fogyatékosok, demensek, alkoholbetegek, pszichiátriai betegek voltak az ellátottak.
– Még a karitászmunka előtt lelkipásztori kisegítő lett.
– A kilencvenes évek elejére esett az egyházmegyei határrendezés. Kiskunhalas korábban a Váci Egyházmegyéhez tartozott, majd a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyéhez került. Az akkori plébánosunk, Vangel Imre 1991 szeptemberétől indított az Alsóvárosban egy hároméves teológiai tanfolyamot, amelyre én is jártam. A káplánunk Szekeres Mihály volt, akit később elhelyeztek, a tanfolyamon pedagógiát tanított nekünk. Imre atya tudta, hogy egy ideig nem lesz mellette káplán, és szüksége lesz lelkipásztori kisegítőkre. Akkor négy filiája is volt a plébániának – most három van –, ráadásul a kiskunhalasi kórházban is újraindultak a kórházi szentmisék és istentiszteletek, bőven akadt teendő. Hetente találkoztunk a lelkipásztori kisegítőkkel, hogy megbeszéljük, ki milyen szolgálatot lát el. A csoportunkban volt egy szociális testvér, Keszler Erzsébet, legtöbbször ő járt a kórházba. Majd havonta kétszer mi is végigjártuk a kórtermeket, beszélgettünk a betegekkel, hívtuk őket a szentmisére, a fekvőbetegeket megkérdeztük, hívjunk-e hozzájuk papot, hogy szentségekhez járulhassanak.
A jó példa is vonzott, sokan kérték a szentségek kiszolgáltatását. Eleinte szorongtam, nem tudtam, mit fognak szólni a kollégáim, hogy nem orvosként, hanem lelkigondozóként látnak a betegágy mellett, de nem volt egy rossz szavuk sem.
– Milyen emlékek jutnak eszébe a betegekkel való találkozásokból?
– Az egyik kórteremben egy harminckét éves ápolónő feküdt kiújult daganattal. Volt egy kisfia. A férjével elváltak, de amikor szembesült azzal, hogy nem fog meggyógyulni, rendeződött a férjével a kapcsolata, mert nagyon fontosnak érezte, hogy a gyermeke tartozzon valakihez. Engedélyt kaptam arra, hogy elvigyem az Oltáriszentséget a betegeknek. Egyszer még Bábel Balázs érsek úrral is együtt imádkoztam a kórteremben. Mondta, hogy a papoknak sok a dolguk, hozzam be neki az Oltáriszentséget, és maradjak vele, amíg imádkozik. Ez hatalmas megtiszteltetés volt.
– Daganatos betegekkel is foglalkozni kezdett. Hogyan indult el feléjük?
– Ismertem egy hölgyet a gyárból, szenvedéssel teli élete volt. Négy gyermeke közül az első huszonegy évesen akut leukémiában elhunyt, a második gyermeke lezüllött. A harmadik terhességéből ikrei születtek, de a kislány a szülés alatti oxigénhiány miatt középsúlyos értelmi fogyatékos lett. Egyszer összefutottam az asszonnyal, mondta, hogy emlőrákja van, maga vette észre a csomót a vizsgálattal, amit tanítottam neki. Ettől kezdve odafigyeltem rá, kijártam a családhoz, elvittem az asszonyt vizsgálatokra, végigkísértem az útján.
Sok más daganatos beteget hozott elém a Jóisten, egyiküket sem kerestem. Küldetésnek tekintettem a betegek támogatását. Láttam, hogy sokuknak még ilyenkor sem segít a családjuk. Úgy gondolom, a betegek és a karitász gondozottjai esetében is figyelnünk kell arra, hogy a családi konfliktusoktól távol maradjunk, ne mélyítsük el őket.
– Kiskunhalason, az Alsóvárosban aztán elkezdték megünnepelni a jubiláns házasokat.
– A kilencvenes évek végén úgy éreztem, annyi sok jót kaptam az életemben – a férjemet, akivel jóban-rosszban igazi társak voltunk akkor már huszonöt éve, a sikeres szakvizsgámat –, hogy
Miután jubiláló házasokként Jánoshalmán, a templomban megünnepeltek minket, mondtam Imre atyának, honosítsuk meg ezt a szép szokást Kiskunhalason is. 1999-ben kezdtük el ünnepelni a jubiláns házasokat. Az anyakönyvekből és a gyári ismerősi körből tudtam meg, hogy kinek van kerek házassági évfordulója. Nyakamba vettem a várost, mert fontosnak tartottam a személyes megszólítást. A karitászcsoporttal együtt szerveztük az ünnepélyes szentmisét és az agapét, amit eleinte az iskolában tartottunk, majd a kétezres évektől kezdve az új közösségi házunkban. A templom ajtajában fogadjuk ilyenkor a házasokat, van, aki az esküvője óta nem lépte át ezt a küszöböt, és most újra eljön.
– Felnőttként mi irányította a karitászmunka felé?
– Még az intézetben dolgoztam, amikor megtudtam, hogy Iszkaszentgyörgyön van egy lelkigyakorlatos ház. A lelkigyakorlatokat Hollai Antal atya tartotta, az ő hatására fordultam a karitásztevékenység felé. Meghívta az egyedül maradt időseket karácsonyra, és elmondta, hogy amikor kezet fogott a börtönben egy fogvatartottal, az sírva fakadt, mert vele soha senki nem fogott még kezet. Az iszkaszentgyörgyi lelkigyakorlaton ismertem meg Munkácsi Lajosnét is, a mélykúti karitász vezetőjét, aki országos szinten is mintának tekintett karitászt vezetett. Példa volt számomra a későbbiekben is.
– A karitászcsoport tagjain kívül van más segítségük a szolgálatban?
– 2001-ben bérmálkozó középiskolásokat küldött hozzám karitatív szolgálatra a felkészítő papjuk. Úgy gondoltam, jó lesz, ha az idősek otthonában betegeket látogatnak. A lakásunkon készítettem fel őket erre. Az idősek nagyon örültek nekik. Aztán Miskolc környékéről idekerült egy kerekesszékes nő, Tünde, akit a Református Egyház támogatott. Szóltak, hogy segítségre lenne szüksége, így őt is látogatták az önkéntesek. A karitászmunka miatt az ember sokszor dilemmába kerül, hogy mi a fontosabb: a karitász, a munka vagy a család. Főként karácsonykor… Nagyon szép ünnepünk volt, amikor a gyerekeim felajánlották, hogy eljönnek velem Tündéhez, és még ajándékot is készítettek neki.
– Milyen tevékenységeket folytatott a kiskunhalasi karitász az elmúlt majdnem harmincöt évben?
– 1991-től működik a karitászcsoport Kiskunhalason, 2001-ben vettem át a vezetését. Keszthelyi Mátyásné Ilonka néni volt az elődöm, nagyon tiszteltem. Felvette a kapcsolatot Lázár Ilona Caritas Socialis nővérrel, aki segítette a Katolikus Karitász újraindulását Magyarországon. Az egyházmegyében legelőször a mi karitászcsoportunk jött létre, de országos szinten is korainak számít a megalakulásunk.
A karitászcsoportban általában tízen vagyunk, bekapcsolódunk az egyházközség életébe. Kéthetente klubot szerveztünk az időseknek, karácsonykor hajléktalanszállóba vittünk ajándékot, műsorral is készültünk, a végén mindenkivel kezet fogtunk. A rendkívüli esetekre is odafigyeltünk, például álltuk a temetési költségeket, amikor egy nagymama elveszítette a lányát, és rá maradt az unoka. A Szent Erzsébet-napi kenyérosztásra készülünk most is. A zsemlét vasárnap hajnalban sütik, hogy friss legyen, amikor a szentmiséken kiosztjuk. Abroszokkal szépen kibélelt vesszőkosarakba tesszük őket egy-egy szál piros rózsával. Ezen a napon minden szentmise végén beszámolok a karitászmunkáról, elmondom, mire fordítjuk az adományokat. Úgy látom, ez meghozza az adakozókedvet. Már az ötödik plébános szolgál azóta, hogy én vezetem a karitászcsoportot, örülök, hogy mindegyikükkel sikerült jó kapcsolatot kialakítani. A mostani plébánosunk, Seffer Attila, mindenben segíti a munkánkat.
2008 és 2018 között az ünnepek előtt az Élelmiszerbank szervezésében adományokat gyűjtöttünk a Tescóban. A felajánlott termékeket mi oszthattuk ki a rászorulóknak, de dekára pontosan el kellett számolni mindennel. Nagyon szép összefogás alakult ki a nevelési tanácsadóval, a családsegítővel, a gyermekjóléti munkatársakkal, a családok átmeneti otthonával, a tanyaszolgálattal. Kishalas körül rengeteg a tanya, egyes helyeken még villany sincs, vagy nincs bevezetve a víz, sok a szegény ember. Kammerer József tanyagondnok a kötelességénél sokszorosan többet tesz értük. A gyűjtésekbe bekapcsolódtak a szociális intézmények munkatársai, a tanyagondnokok szállították ki az élelmiszert, volt, hogy egy évben egy tonnányit. Vittünk az intézményeknek is csomagot, hogy ők is tudjanak adni a klienseiknek. Amikor az egyházmegye átvette a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium és Technikumot, az iskolalelkész közvetítésével a diákok is bekapcsolódtak a gyűjtésbe. 2018-tól az iskolában tartós élelmiszert gyűjtenek a rászorulóknak, amit a gyermekvédelmi felelősök segítségével osztunk ki.
– Hogy látja, mi a karitászmunka lényege?
– Rendszeres
Az anyagi segítségen túl majdnem minden esetben lelki segítségre is szükség van.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 30-i számában jelenik meg (nyomdába adva november 24-én).
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
