Pénteken mutatják be Oliver Stone új filmjét, amely Snowden életét mutatja be onnantól kezdve, hogy az Egyesült Államok hadseregének kiképzésén vesz részt, egészen napjainkig, amikor is Oroszországban várja, hogy visszatérhessen hazájába. Nem dokumentumfilm, de pont annyira adagolja a filmes megoldásokat, mint amennyire kellett például nekünk, magyaroknak a Rubik-kocka a film kulcsjelenetébe. A premier előtti vetítésen jártunk.
Edward Snowden nevét és történetét az egész világ megismerte, amikor az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) és a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) volt alkalmazottja 2013-ban a The Guardian hasábjain megjelentette az első információit arról, hogy hogyan hallgatják le az amerikai titkosszolgálatok szinte az egész világot. A közvéleményt megosztja az éppen oroszországi menekültstátuszban Obamától kegyelmet remélő Snowden cselekedete, és megítélése a hőstől kezdve egészen a hazaárulóig tart.
Elemzők és biztonsági szakértők vádolják a 33 éves leleplezőt azzal, hogy jelentősen megnehezítette a terrorizmus elleni védekezést, és közvetve a terroristáknak nyújtott információkat arról, hogy hogyan hallgatják le őket. Ő ezt elutasítja, mondván, a terroristák mindig igyekeznek előrébb járni a hatóságoknál, és példaként említi, hogy Osama bin Ladenék már 1998 óta nem használtak mobiltelefont. Azt azonban ma már senki nem vitatja, hogy az amerikaiak túl messzire mentek azzal, hogy szinte minden jellegű kommunikációnkba (kezdve az emailezéstől, a telefonhívásokon át a Facebook-üzeneteken keresztül még a kikapcsolt laptopunk webkamerájának képébe is) beleláthattak, függetlenül attól, hogy potenciális terroristáról, egyszerű hétköznapi emberről, vagy egy másik ország vezetőjéről van szó.
A két nap múlva a magyar mozikban is látható film főbb szerepeit olyan színészek játsszák, mint Joseph Gordon-Levitt, Scott Eastwood, Nicolas Cage, Timothy Olyphant és Shailene Woodley. És azt kell, hogy mondjuk, hogy semmi probléma nincs a szereposztással. A zseniként, nagy reménységgel induló, de aztán az igazságérzete miatt rettenetes dilemmába kerülő Snowden vívódása hiteles, és még azért is hálásak lehetünk, hogy a rúdtáncos barátnőjének bőrébe egy kifejezetten szerethető színésznő bújt.
Ez utóbbi egyébként a film egy fontos dilemmájának érzékeltetése szempontjából is fontos. A titkok és bizalom kérdése ugyanis nemcsak globális, de annál sokkal közelebbi, párkapcsolati téren is megjelenik. Hogyan képes egy mély emberi kapcsolat kibírni az állandó stressz és túlterheltség mellett azt is, hogy ha az egyik fél egyáltalán nem beszélhet sem a munkájáról, sem arról, ha a legnyomasztóbb dilemmába kerül, és pontosan a munkájának mocskos titkait szeretné felfedni a külvilág előtt, de nem akarja a másik fél biztonságát kockáztatni?
A cselekmény egyik feszültségforrása tehát pontosan az, ahogy az egyre súlyosabb titkok és terhek alatt roskadozó magányos férfi, illetve a bizalmát, a szabadságszeretetét, a gondtalanságát megőrizni igyekvő nő kapcsolata próbálja kiállni a viharokat.
Miközben a film főként olyan központi kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy meddig terjeszkedhet túl a hatalom; a megelőző támadások mikor fordulnak át önvédelemből öncélú befolyásnöveléssé; hol húzódik a közösségi érdek és a személyes szabadság határa; mi mondható még humánusnak egy háborúban.
Bár a történet közismert, és a tavalyi esztendőben egy Oscar-díjas dokumentumfilm is feldolgozta, annyit spoilerezés nélkül is elárulhatunk, hogy a több, mint kétórás film során ne számítsunk heves akciójelenetekre, vérre és túltolt feszültségkeltésre. Már csak azért sem, mert ahogy az sok más filmmel egyetemben ebben a filmben is hangsúlyosan megjelenik: ha a harmadik világháború elkezdődött, akkor az a kibertérben zajlik. És akkor a csodafegyvereket hackerek koptatják, a lövészárkokat tűzfalak cserélik fel, a lopakodást az olyan programok biztosítják, mint a Tor, a Telegram vagy éppen a Signal, de még a fizikai likvidálást is szoftverek végzik. Az ellenség pedig egyáltalán nem nyílt sisakkal sorakozik fel előttünk a harcmezőn, és sokkal kevésbé tudjuk, hogy ki is ő valójában.
A film folyamatosan egy témakört jár körbe és körbe, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy egyértelműen fekete-fehérre leegyszerűsített választ adna a felmerülő kérdésekre. Bár kétségkívül rokonszenvessé teszi Snowdent, de ahogyan a valóságban is, most sem kapunk szépen tálalt választ azokra, amelyekre George Orwell 1984-e (talán nem véletlen a képi utalás sem) óta keressük a választ, vagy még régebb óta.
A fő kérdés pedig nem az, hogy filmnézés közben kitegyük-e a helyzetjelentést róla a Facebookra, vagy hazatérve betegyük-e a (szigorúan azért kikapcsolt) mikróba a telefonunkat. De nem is az, amit Snowden barátnője is feltesz, hogy ha nincs rejtegetnivalónk, akkor miért zavar, ha a terroristák megfékezése érdekében nyitott könyv a hatalom számára az életünk.
A legkínzóbb kérdés inkább az, hogy a szabadság és biztonság bokszmeccsén lehet-e két győztest kikiáltani. A szeptember 16-án mozikba kerülő Snowden pedig nem tetszeleg a mérkőzést vezető bíró szerepében. De egy pillanatra azért megmutatja nekünk, hogy érdemes egyaránt fenntartásokkal kezelni a hatalom állításait és a liberális sajtó szólamait.
A moziteremből kijövet úgy érezzük, hogy a XXI. század elején nem lehet az az út, hogy a képzelt biztonságért feláldozzuk áhított szabadságunkat, és az sem, hogy a remélt szabadságért feláldozzuk féltett biztonságunkat. Mindkét szélsőség végzetes lehet. A reménynek ott kell lennie, ahol a hatalomgyakorlók képesek önmérsékletet tanúsítani. Vagy hogy egy másik filmre is utaljunk: reméljük, lesznek olyan Sötét Lovagok, akiknek ott lesz a kezükben a hatalom, amivel megóvhatnak, de lesz bennük annyi tartás, hogy nem élnek vele vissza.
Ha így lesz, akkor nem lesz szükségünk egyetlen Snowdenre sem.
