Slavka Liptáková: Anyák földje Lovas Emőke2026. 08. 23., v – 15:05
32. rész
23. Ó!
Folytatás
– Hol van? – kiáltotta Edita, míg Lena benézett, hogy meggyőződjön róla, hogy a lánya valóban nincs ott.
– Fogalmam sincs. Valószínűleg elindult gyalog.
– Hova?
– Már megmondtam. Hozzád! – Lena bepattant a kocsiba.
– Ülj be – parancsolta az anyjának, aki azonnal beugrott.
– Nem fogja megtalálni! Nem emlékszik, hol lakom!
– De neki mindegy – magyarázta Lena keményen, csak a lánya kivételességét védve.
(…)
Lena lassan körbehajtott a buszmegálló körül. Editával együtt a nyakukat nyújtogatták, hogy megpillanthassák Julka apró alakját a várakozók között. De nem volt sok ember a megállóban, ha ott lett volna, azonnal kiszúrják. De nem látták.
– Most mi lesz? – suttogta Edita ijedten.
Lena sem tudta, mit tegyen, melyik irányba fordítsa a kormányt. De Julka a nagymamájához tartott, vagyis a lakótelepi lakásához, így ő is oda indult. Csendben bámult ki a szélvédőn keresztül. Edita idegesen nézelődött.
– Nem értem. Miért, az isten szerelmére…
– Fogd be! – parancsolta Lena, és hangja könyörtelenül határozott volt.
Edita felhúzta az orrát. Nem akart szemrehányást tenni, de nem tudta, mit tegyen. Még nem történt semmi szerencsétlenség, csak egy rossz előérzet, de valakinek biztosan felelőssége volt ebben. Hagyni egy kisgyereket a saját makacsságának kiszolgáltatva… Hogyan is végződhetett volna másképp?
A lakóház előtt és a közeli játszótéren sem találtak senkit. Edita felhívta Jarót, hogy megkérdezze, nem kereste-e valaki. Nem kereste. Kellene? Nem, csitította, és Jaro nem faggatta tovább. Nem érdekelte. Lena az ujjaival masszírozta a homlokát.
– Micsoda barom vagyok! Miért jöttünk ide? Hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem tud idejönni! Egy ötéves gyerek! Most pedig valahol ott toporog, és az ostoba anyja nincs ott, mert elhitte, hogy egy zseni él a házában, vagy mi!
Sebességet váltott.
– Mész vagy kiszállsz? – pillantott az anyjára. Editának nem is kellett válaszolnia, a választása egyértelmű volt.
(…)
Úgy tűnt, mindennek vége. Julka kabátja nem világított a parkolóban, Lena tehetetlenül káromkodott. Aztán megrántotta a kormányt, és háromszor rácsapott a tenyerével. Egy pillanatnyi csend után a rémülettől merev Editához fordult.
– Szóval te nyertél… Örülsz? Én egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyű anya, aki nem tud gondoskodni a saját gyerekéről! Egy igazi szörnyeteg! És neked volt igazad. Szóval… élvezd ki! Nem vagyok olyan tökéletes, mint te… egy tökéletes nagymama, aki százszor jobban tudna gondoskodni róla!
Edita megpróbálta megérinteni, de Lena elhúzódott. És az alkalmat megragadva belecsípett az anyjába. Nem erősen, csak kétségbeesésből. De a mozdulat mintha megbabonázta volna, újra megütötte, majd kiadta magából az összes ütést. Gyermeki, ügyetlen, ártalmatlan, vigasztalásra vágyó ütések voltak. Edita meg se mozdult. Elmerülten bámult maga elé, és látta, amit Lena nem láthatott. Julkát, ahogy kiszáll egy furgonból, ami kutyakaját szállít, és várja a sofőrt, egy sovány fiút, aki a kapucniját a homlokára húzta, és egy lánc lóg a hanyagul felhúzott nadrágján. Nyilván ő sem vette észre, hogy a punk már elment. Megfogta a kezét, és örömmel ugrált mellette, mint egy kecske.
– Szia. Nem tudtam, mit tegyek vele, úgyhogy magamhoz vettem. Addig, amíg valaki nem jön. Elég hideg van.
Lena kiszállt az autóból, és rohant a lánya felé.
– Jula! Hol voltál… Hova mentél?
– Majd néha csináljunk bundás kiflit cukrosan, anya – jelentette Julka gondtalanul. – Hidegen is finom.
– Éhes volt, és nekem volt egy felesleges, úgyhogy… – magyarázta a fiú, mintha az abban a pillanatban fontos lenne.
Edita megfogta a kezét, és mire Lena magához tért, helyette is megköszönte. Aztán leült az unokája mellé, és átkarolta a vállát.
– Kiscsibém! Nagyon megijesztettél bennünket!
– Miért? – kérdezte Julka értetlenül.
– Hogy miért? Mindenhol kerestünk!
– Nem mentem sehova. Akartam, de aztán nem mentem.
– Akkor hova tűntél?
– Oda – mutatott a fák közé.
– És mit csináltál ott? – kérdezte Lena.
– Új anyukát keresett – mondta gúnyosan a fiú, de amikor meglátta Lena arcát, elhallgatott. Aztán mégis elszólta magát. – Hát, én mondom nektek, ez a kicsi nem semmi… Azok a szavak, amiket használ, asztakurva… én sem ismerem a felét sem.
– Milyeneket? – kérdezte Lena valódi érdeklődés nélkül, miközben megérintette a lányát, mintha valami rejtett sérülést keresne.
– Például azt mondta… – a fiú elakadt, és kissé feszült arckifejezése egy láthatatlan akadályba ütközött. Ezzel felkeltette a nők figyelmét. Úgy tűnt, hogy Julka is érdeklődve hallgatja. – Nos, azt mondta – folytatta mereven –, hogy én vagyok a kegyelem. A kegyelem, értitek? Ezt még senki sem mondta nekem!
Julka a fiú oldalán lógó lánccal játszott, és egy szót sem szólt erre. Mintha életében először hallotta volna. Senki sem tudta, mit mondjon erre, így csendben elengedték a témát.
Fél óra múlva a fiú tovább szállította a kutyakaját, Lena és Edita pedig a Keselyű konyhájában ültek, aki mindenhol volt, csak éppen nem ott, ahol az ember kereste volna. Julka a tévé előtt hevert, és mesét nézett.
(…)
– Szép itt, olyan… hangulatos – használta azt a szót, ami akkor eszébe jutott. Általában nem szokott ilyet mondani.
Lena abbahagyta a szüntelen rohangálást, és az anyjára nézett. Megpróbálta kitalálni, hogy bízhat-e benne. Úgy tűnt, hogy Edita szavai nem tartalmaznak rejtett bírálatot, ami elítélő lenne rá nézve.
– Köszönöm. Még pár apróság hiányzik, de igyekszem.
(…)
Majdnem egyszerre mosolyogtak. Lena zavarba jött ettől az óvatos összhangtól. Nem volt hozzászokva, az ő területe a feszültség volt, abban volt otthon, pontosan tudta, mikor kell behúzni a fülét-farkát, mikor kell megmerevednie, de hogy kéz a kézben táncoljon az anyjával, az új volt számára. A tenyerével dörzsölte a derekát, mintha szárazra akarná törölni.
– Jól van, akkor én megyek zuhanyozni. Megvan mindened?
Edita körülnézett a szobában, és a tekintete Julkán állapodott meg, aki unottan forgolódott a képernyő előtt. Természetellenes pózban feküdt, amit nyilvánvalóan élvezett.
– Ne is figyelj rá – jegyezte meg Lena –, mindig táncolnia kell.
– Mindig? – hallgatólagosan reagált a lánya megjegyzésére, és visszatért a kérdésére.
– Valójában jobb, mint reméltem.
Lena bólintott, és zavartan elsétált. Istenem, mi történik? Miért lett hirtelen ilyen elérhető? Az a turbinamotor, ami egész életében hajtotta az anyját, hirtelen leállt. Hiszen nemcsak őket hajtotta, hanem magát is! Hirtelen megértette, éppen abban a pillanatban, amikor kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. És most feladta. Lemondott az életről és a halálról, és végre felsóhajtott. Vége, nincs több képzelgés arról, hogy mi lehetett volna, és mi nem… Ó, micsoda megkönnyebbülés! Micsoda felszabadulás!
Edita odafordult Julkához, aki nem is vette a fáradtságot, hogy leengedje a feje fölé emelt lábait, amelyeket teljesen természetesen tartott jógapózban.
– Mit nézel?
– Reklámokat.
– Most, de utána?
– Nem tudom. Valami emberkék vannak benne.
– Aha, és érdekes?
– Hm – morogta Julka habozva.
– Anya azt mondta, hogy rajzoltál nekem valamit.
– Igen, de már nincs meg.
– Hogyan? Hova tetted?
– Az autós bácsinak adtam.
– Annak, akinek azt mondtad, hogy ő a kegyelem?
– Hm – válaszolta Julka elgondolkodva, tekintetét a villódzó képekre szegezve.
Edita egy pillanatra kíváncsian belekukkantott.
– És miért mondtad neki? Hiszen ő… Hogy jutott ez eszedbe?
Bár Edita nem nézett rá, Julka érezte, hogy ez nem csak egy mellékesen feltett kérdés, és összpontosítva visszaült a helyére.
– Ha nem lett volna ott, mit csináltam volna? Segített nekem, nem gondolod? – magyarázta komolyan, és csodálkozva, hogy valaki nem érti ezt a magától értetődő dolgot.
– Igen. Szóval ezért adtad neki a képet?
– Nem, nem azért. De már nem volt rá szükségem.
– Kár. Mert én örültem volna, ha kapok tőled egy képet.
A reklámok véget értek, és folytatódott az animációs mesét. A figurák nem voltak túl művésziek, az egész látványvilág meglehetősen felületes volt. Julka odahajolt Editához, és megsimogatta a haját.
– Ne aggódj, úgyis elrontottam. Még radírozni is kellett, és ott maradtak a foltok.
– De rólunk szólt, a családunkról, nem?
Julka vállat vont, mintha ez nem jelentene semmit, ami miatt érdemes lenne izgatni magukat.
– Na és? A madarak is kifejlődtek.
– Hogy érted, hogy kifejlődtek?
Julka ismét fürgén felállt, és egyik lábát a feneke alá húzta.
– Anya azt mondta, hogy régen, nagyon-nagyon régen, amikor én még meg sem születtem, és te sem, a madarak a halakból fejlődtek ki.
– Ez igaz. Legalábbis ezt állítják a tudósok, akik ezzel foglalkoznak. Szóval valószínűleg így van.
– Na látod. Akkor én is így fejlődtem. Belőletek – jelentette ki Julka, és ismét megváltoztatta a testhelyzetét. A mese nyilvánvalóan nem érdekelte. Editában valami megtört. Valami, amiről nem is tudta, hogy egyáltalán a része. Valami láthatatlan húr, ami egész idő alatt visszatartotta.
A családfából kiinduló vonal, amely az ő nevéből vezetett minden elődjéhez és minden utódjához. A kötelék, ami szorító erővel hatott rá.
Pedig olyan kevés kellett volna ahhoz, hogy fejlődjön. A képernyőn látható kis figura valamit próbálgatott, a létrát a falhoz támasztotta, és megpróbált felmászni a holdra.
Szegényke, valószínűleg soha nem hallott a repülésről. Edita sírni kezdett. Julka elszaladt az üdítőért, amit a hűtő ajtajában rejtegetett. De mielőtt megitta, a tenyerével felmelegítette a palackot.
Lena a zuhany alatt nem tudta megkülönböztetni a könnyeket a fejére csurgó víztől. Valami homályos dolog mosolygásra, sőt nevetésre késztette. Leült a földre, és hátát a plexiüvegnek támasztotta. A lába magától megroggyant, mert már nem kellett többé megtartania. Hirtelen boldogság árasztotta el. Vagy talán csak a folyamatos idegesség múlt el, és ő teljesen normális megnyugvást érzett. Ilyen boldogságról még álmodni sem mert.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
