Hát, nem jött össze. Túlzás volna azt mondani, hogy hajszálon múlt, de azért nem olyan sokon. Pedig nagyon reméltem, hogy sikerül. Olyan szépen elképzeltem, hogy mikor kijön az exit poll, egy sörrel a kezemben felordítok a gép előtt, hogy „Freeeedooooooom”, aztán max hangerőn vagy háromszor meghallgatom a Paddy and the rats alapművét, ami ugyan az írekről szól, de akkor ez mindegy lett volna. Hát, nem így lett. De ettől a világnak még nincs vége Skóciában, de Székelyföldön se. Sőt, a történet ott csak most kezdődik igazán.
Ennek a népszavazásnak az igazi jelentősége nem a végeredményében van – hanem abban, hogy egyáltalán meg lehetett rendezni. Hogy létezik egy autonóm Skócia, egy szabadon megválasztott kormánnyal, amely referendumot írhatott ki az ország függetlenné válásáról. Hogy létezik egy több nemzetiségű állam, amelynek vezetői nem alkotmányba betonozzák az „egy és oszthatatlan nemzetállam” 19. századi agyrémét, hanem törvényt módosítanak, hogy az ország egyik régiója elszakadhasson, ha akar. Az edinburghi kormányzatnak ugyanis nem lett volna joga felvetni a teljes függetlenség kérdését, erre külön jogszabályt alkotott a brit parlament. Amelynek amúgy minden egyes pártja a konzervatív toryktól a balos Munkáspárton át a liberálisokig határozottan ellenezte a skót függetlenséget. Mégis lehetővé tették, hogy erről maguk a skótok döntsenek.
Bővebben!
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
