Mindenszentek és halottak napja van. Ilyenkor a temetők megtelnek látogatókkal, emlékező családtagokkal, megtelnek a parkolóhelyek is, fogynak a koszorúk, a krizantémok és a mécsesek. Mindenki a temetőkbe siet, hogy meglátogathassa azokat a szeretteit, akik már nincsenek az élők sorai között.
A temetőkben való séta jó alkalom arra is, hogy az ember a sírköveket olvasva elgondolkodjon néhány olyan folyamaton, amely körülveszi a hétköznapjainkat, mégis oly kevésszer vesszük észre.
A lévai városi temetőben sétálok. Az egyik kezemben krizantém, a másikban, a táskámban, mécsesek. Családommal együtt haladunk. Gyönyörű őszi időnk van. Sok színben pompázó falevelek borítják a járdákat, miközben keressük a sírt.
A temető legrégebbi részein csodás, monarchia kori sírok, régi családnevek és szemet gyönyörködtető sírboltok sorakoznak. Megidézik a régi Lévát, Léva hajdani történelmét és azokat a családokat, akik valaha e város történetét alakították.
Kicsit tovább megyünk. Lépésről lépésre egyre jobban látszik, hogy mind több az új sír. A sírokon a feliratok többsége magyar.
Meg is érkezünk ahhoz a sírhoz, amelyet kerestünk. Nem vagyunk egyedül. A mögöttünk lévő sírnál is áll egy család, és az oldalsó sír mellett is. Csak hallkan beszélünk, szinte már suttogunk, őrizzük a meghitt csendet. Hirtelen odapillantok a mellettünk lévő sírra, és látom, ott is magyar a felirat. A sírra ők is ugyanúgy mint mi, fehér krizantémot hoznak.
Miközben gyújtjuk a gyertyákat, hallom, hogy a szülők egymással szlovák szavakkal vegyítve és érdekes akcentussal, de magyarul beszélnek. A szemre tizenöt-tizenkilenc évesnek tűnő gyermekeik azonban már szlovákul. A két szülő is szlovákul beszél velük.
Teljesen különös érzés fog el.
Ott állnak a nagymama sírja előtt, az anyuka szól nekik: ,,zapál sviečku starkej,,. A két unoka talán nem is fűz túl sok érzelmet ehhez a mai naphoz. Talán csak kötelességből érezték úgy, hogy ma el kell jönniük, és gyertyát kell gyújtaniuk. Lehet, hogy messziről jöttek haza, talán nem is töltöttek túl sok időt a starkával és dedoval. Amikor pedig mégis időt töltöttek náluk, furcsa lehetett, hogy a nagypapa a konyhában egy olyan rádiót hallgatott, amelyből egy kukott sem értettek, fárasztó lehetett számukra az is, hogy a nagymama mindig egy-egy magyar szót próbált megtanítani nekik, úgy, hogy közben nem is értette: az unokák bizony nem fognak megtanulni magyarul, és talán nem is akarnak.
Szürreális kép, ahogyan kiveszik a mécsest, amelyre az van írva: Spomíname.
Pár perc múlva, még mielőtt mi elhagynánk a sírt, ők már továbbmennek. Hallom, ahogy egymás között szlovákul beszélgetnek. Engem tovább visz a gondolat, vajon kik lehettek a nagyszülők? Vajon volt e családban valaki, akit 1947-1949 között kitelepítettek Léváról? A nagymama magyar misére járt e? Hordott e hozzájuk a postás Új Szót vagy Vasárnapot?
Az említett család megáll a nem messze álló, első világháborús nagy kőkeresztnél is. Rajta az áldozatok nevei: magyar és német nevek sorakoznak egymás után. Itt is mécsest gyújtanak.
Talán a családi emlékezetből még megmaradt néhány halvány történet. Talán a nagymama mesélt még a dédszülőkről, esetleg egy dédpapáról, aki az első világháborúban a magyar hazát védte, akár az orosz fronton, akár a Doberdói-fennsíkon.
Az édesanyjuk még úgy érzi, itt is fontos megállni. Amúgy is maradt még egy mécses a táskában, haza már ne vigyük, gyújtsuk meg itt.
Nem is tudom, hogy a két, érettségi előtt vagy talán már érettségi után álló fiatalnak mit jelenthet ez a kőkereszt. Egyáltalán valaki lefordította-e nekik a kereszten lévő feliratot? Mert ha igen, akkor legalább azt tudhatják, hogy a kereszt az első világháború áldozatainak állít emléket. De vajon át tudják-e érezni annak jelentőségét, hogy mindazok, akiknek ez a kereszt emléket állít, egy olyan hazáért haltak meg, amelynek ők, a késői utódok sajnos már nem lesznek hálásak?
Elveszett a nyelv, elveszett a lélekből is valami, és üresebbek lettek a szívek.
Az előttünk sétáló család most már teljesen eltűnik a temetőbe érkezők hosszú sorai között. Én azért még visszapillantok arra a sírra, ahol gyertyát gyújtottak.
Még egyszer megerősödik bennem: jól láttam. A síron minden magyarul van írva – a nagymama és a nagypapa neve, és egy mondat: ,,Emléketek szívünkben örökké él,,.
Hirtelen kételkedni kezdek. Vajon tényleg él az emlékük? Mit érthettek, mit értenek a nagyszülőkből az utódok, ha a lelkük tükréből nem láttak meg semmit?
Sajnos ez a szürreális helyzet nem egyedi, százezrével sétál mellettünk együtt a temetőinkben.
Az unokák nyelvén már nem él a magyar szó, de a sírköveken még magyar a felirat.
A család a sírköveken még magyar, de a jelenben már nem.
A sírköveken (még egy ideig) magyar…
Sál Attila/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
