A fél millióból van-e még odaát 250 ezernyi magyar, vagy azt is csak mi szeretnénk?
Kétszer kell köszönnöm Józsi bának, mire rám néz, és visszaköszön. Meg is kérdem tőle:
— Mi a gond szomszéd?
— A lehető legnagyobb, édes fiam. Mert az időjárással, a kártevőkkel még csak megküzd az ember, de már napok óta alig alszom, annyira felzaklatott a felvidéki helyzet.
— Azért csak nem dőlt össze a Világ — nyugtatgatom a láthatóan feldúlt öregembert, igaz, nem túlzottan lelkesen.
— Dőlt volna össze, szakadt volna le az ég inkább, minthogy őseim a sírjaikban forogjanak! — reccsen rám úgy, ahogy eddig még soha. — Mindkét felmenői ágon felvidéki is vagyok. Büszke magyarként nincs annál nagyobb szégyenem, bánatom ennél a választási eredménynél. Őseim gyerekei adják fel legbecsesebb értékeiket, kultúrájukat, identitásukat.
— Hogy következik ez egy választásból?
— Ebből a választásból az következik, hogy az 5,5 milliós Tótországban már csak 4,4 százaléknyi, azaz kevesebb mint 250 ezer magyar, pontosabban magyar lelkű ember él. Ennyien vallották be most önmaguknak, hogy magyarok.
— De lehet, hogy van olyan is, aki mégis magyar, de vagy nem ment el szavazni, vagy más pártra szavazott — vetem fel a logikusnak tűnő gondolatot. Nem kellett volna.
Józsi bá’ kihúzza magát, majd csendesen, de nagyon határozottan a következőket mondja:
— Aki nem ment el szavazni, vagy nem a magyar pártra szavazott, és mindegy milyen okból, az, fiam, már nem magyar. Akkor sem, ha ő úgy gondolja, hogy az. A 4,4 százalékon felül, az mind hitvány, az nemzetben gondolkodni nem tud. Magyarnak alkalmatlan! Csak idő, rövid kérdése a gyerektelensége vagy az utódaik tót iskolába járatása, az asszimiláció, azután meg a magyarság megtagadása.
Szótlanul kezet fog velem, majd a megszokottnál is egyenesebb gerinccel indul meg a ház felé. Mondanám én, hogy nincs baj, hogy él még a láng a felvidéken, hogy ne keseredjen el, mert nemzetpolitikánk visszahozhat még eltévelyedett bárányokat, de magamnak sem mondom.
Behódoltak, letérdeltek a felvidékiek azoknak a tótoknak, akik évtizedek óta sanyargatják őket, akiknél a magyar jelzőként a szitokszónál is rosszabb, gyengeelméjűt, bugyutát, a fogyatékost jelenti. Ezekre a tótokra szavazott most az is, aki nem ment el, meg az is, aki ideológiai okból valamelyik szlovák pártban látta meg saját nyomorult szerencséje kovácsát, mint tette azt Ľudovít Ódor, akinek saját weboldalán egy magyar mondat sincs, persze miért is lenne, fontosabb számára, hogy a CEU-n taníthat. Ha választékosan is beszél magyarul, az ilyeneknek ősei kultúrája jellemzően már inkább tehertétel.
U.i.: Az odor.sk Ľudovít Ódor, a magyar származású volt szlovák miniszterelnök saját honlapja, amelyen egy magyar mondat sincs. A Pozsonyi Magyar Felsőfokú Tanulmányi Főiskola (PMSZ) tanulmányi tanácsának is tagja, ami jelenthet jót is, rosszat is. Ha ott netán büszke magyarként tevékenykedik, az jó, ha a CEU kinyújtott karjaként, akkor rosszat…, viszont megsejtehtjük belőle, miért is ott tart a magyar lélek a felvidéken, ahol.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
