A könyv szerzője 1983-tól a titokban szerveződő és 1996-ban jóváhagyott Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Közösség (SJP) tagja; evolúciókutató, biológus, teológus, pap. Sipos Imre középiskolai tanulmányai után a Szegedi Tudományegyetemen szerzett biológus–ökológus diplomát, majd a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián teológiai doktorátust.
Az SJP tagjai külső-somogyi falvakban, a Koppány-völgyében végeznek lelkipásztori munkát: a Kaposvári Egyházmegyéhez tartozó tizenegy faluban. Monostort építettek, arborétumot telepítettek, helyi újságot szerkesztenek; helytörténeti, biológiai és teológiai témájú könyveket adnak ki. Fontos feladatuknak tekintik a kis falvakban végzett közösségi lelkipásztorkodást: gyerekek hitoktatását, nevelését, családok látogatását, az idősekkel, betegekkel való törődést.
A kötet Galbavy Jenő József SJP prior aranymiséjének tiszteletére jelent meg.
Sipos Imre felidézi: Bakonynána, Jenő atya első önálló plébánosi állomása komoly tanulóhely volt. Alig fejezte be három év hatalmas munkájával és rengeteg családi pénz segítségével az ottani régi plébániaépület felújítását, az Államegyházügyi Hivatal (ÁEH) máris elhelyeztette onnan. „Szerzeteséletünk nem lehet kalandorság, saját ház kell, ahonnan nem rakhatnak könnyen ki. Elhatároztuk, hogy Miklósiban alakítjuk ki a ránk bízott terület lelkipásztori központját.” Sipos Imre még egyetemen tanult, ezért Jenő atya maga vette meg az egyházmegyétől a bontásra ítélt épületet.
1983-ban mindenszentek ünnepén kezdték el a kémény bontását. Vigyázniuk kellett, mert szerzetességről szó sem lehetett, hiszen a hatalom 1950-ben felfüggesztette a rendek működését, és gyanakvó szemmel figyeltek minden szervezkedést, még a legkisebb falvakban is. Ez esetben csak tető alatti újjáépítésről szabad beszélni. Egymás után bontották le a falakat úgy, hogy előtte a tetőt oszlopokkal alátámasztották, majd az alapokat kiásva következett a betonozás, szigetelés, falak visszaépítése. Mivel az 1869-es régi épület vályogtéglákból készült, pincét, istállót vállaltak bontásra, hogy legyen elég téglájuk. Kiderült: figyelik minden tevékenységüket. Nagy óvatosságra intette őket, amikor rádöbbentek, hogy testvéri levelezésüket is ellenőrzik: felbontják, elolvassák egymást erősítő soraikat.
Galbavy Jenő József és Sipos Imre minél több fiatalt szeretett volna megnyerni a szerzeteséletre.
Kezdettől érezték, hogy a papságot közösségivé kell tenni ahhoz, hogy eredményesebben működhessen: a testvérek segítsék, megvédhessék egymást. „Jól tudjuk, hogy a mi dolgunk az alapozás, a lelkipásztori közösség lehetőségi feltételeinek megteremtése Isten kegyelméből.”
Imre atya rengeteg segítséget kapott tanulmányai során a falvak jó szándékú híveitől: mivel szegények voltak, Jenő atya kérte őket, hogy támogassák egy leendő pap tanulmányait, hiszen itt fogja kamatoztatni a tudását. Havonta ki húsz forintot, ki ötvenet, ki százat adott éveken keresztül.
Rengeteg történetet ismerhetünk meg a könyvből, amelyeket néhány fotó és a közösség hittanosainak rajza illusztrál. Kiderül, milyen is az, amikor egyiküket a hittanról sötétedés után hazabotorkáló lovával szarvasnak nézi egy vadász, másikukat nagypapának nevezik a kórházban, miközben egy hatéves gyermek orvosi vizsgálatát intézi, vagy éppen rontásügyi szakértőnek tartják, és ezért olcsóbban adja nekik a vajda a téglát. Egy részegtől elvett konyhakés is lehet az evangelizáció eszköze. Drámai, amikor a mocsárból mentenek ki egy gyermeket.
Az egyik leghumorosabb, egyben a korszakot jól jellemző történet szerint a szocializmus éveiben a falu leleményes lakója elhatározta, hogy a szociális önsegélyezés új formáját próbálja ki. „A plébános úréknak gyűjtök tojást” – kopogott be egymás után a házakba. Gyorsan gyűlt az adomány; akinek nem volt tojása, pénzt adott a férfinak. Ő eladta a tojásokat, a pénzt pedig, hogy el ne vesszen, borra, sörre váltotta át. Végre egy templomba járó idős asszony, aki vasárnaponként főzött a szerzeteseknek, gyanút fogott: „Nem létezik, hogy magát az atyák felkérték tojásgyűjtésre!” A kéregető személy nem rendült meg a leleplezéstől, kihagyva néhány házat, továbbfolytatta a gyűjtést. A hír azonban eljutott a tanácsházára. Behívták, és felelősségre vonták: „Hogyan jutott eszébe a plébános úr nevében tojást gyűjteni?” Ő pedig így válaszolt: „Miért, mit gondolnak, ha a párttitkár nevében kérem, összeadtak volna ennyit?”
Sipos Imre kiemeli: 2026. június 27-e volt Jenő atya aranymiséjének a napja. Ötven éve, 1976. június 23-án szentelte pappá a veszprémi székesegyházban Kádár László püspök; az újmisét június 27-én mutatta be. Már papnövendékként megfogalmazódott benne:
„Sokszorosan megtapasztaltuk, hogy egy meg egy meg egy az több, mint három, ha közös célra tekintve összefognak az emberek, erejüket meghaladó dolgokra lesznek képesek. Szerzetesként ez különösen igaz, ha az emberi összetevőkön, személyes elköteleződéseken túl próbálunk a Legfontosabb Erőforrás közelében maradni.” Sipos Imre tényként szögezi le: már mindketten megették kenyerük javát, és néha belefáradnak „a kiáltozásba”. Egyre inkább azonosulnak azzal az idős emberrel, aki visszatekintve életére, három szakaszt különített el: fiatalon tele lelkesedéssel, jobbá akarta tenni az egész világot; érett fejjel rájött, hogy ez neki nem sikerülhet, és arra kérte Istent, hogy legalább a szűkebb értelemben rábízottakat, a családtagjait vezethesse jobb irányba; megöregedve, saját gyarlóságaival szüntelenül szembesülve pedig már így imádkozik: „Uram, segíts, hogy egy kicsit jobb lehessek!”
Imre atya felidézi, hogy 2025. március 2-án komoly figyelmeztetést kapott: súlyos autóbaleset érte, eszméletlen állapotban mentőhelikopter szállította a kaposvári kórházba, három órás műtéten esett át, katéterezték, infúzióra kötötték, mozdulni sem tudott. Tehetetlen állapotában megpróbálta átgondolni, értelmezni a vele történteket. Egyszer csak járókerettel odavánszorgott az ágyához egy combnyaktöréssel műtött, nyolcvanéves asszony. Amikor megtudta, hogy pap, azt mondta: „De jó, hogy idekerült!” Leült az ágya melletti hokedlire, és kiöntötte a lelkét, elsírta a baját. „Az összecsavarozott szerzetes alig jutott szóhoz. De mielőtt elment, nagyon megköszönte az asszony azt a néhány mondatot, amit mondtam neki. Ahogy a nyolchetes kórházi tartózkodásom és rehabilitálásom során többen is, akiket a kórházkápolnai mise előtt tolószékemből meggyóntattam, segítettem a sokszor több évtized után kibékülni Istennel.”
Sipos Imre azt is megemlíti, hogy a közelmúltban egy haláleset kapcsán megkérdezte valaki: pappal temetik-e az elhunytat, vagy sem. Megnyugtatta, hogy a nagy paphiány miatt mindent el fog követni, hogy „a sírgödör szélén maradhassak, hátha szüksége van rám még az Úrnak”.
Imre atya napi fohásza így szól Istenhez:
„Istenem, ahová tettél, ott szolgállak.
Ahol megsejtelek, megcsodállak!
Amim van, azért magasztallak.
Amim nincs, azért nem zaklatlak.
Ami a munkám, azt csinálom.
A jó szót érte sose várom.
Ha nem sikerül, nem kesergek,
Jézus nevében mindjárt mindent újra kezdek.
Csak egyet kérek Tőled mindenáron:
Jöjj el értem, ha jön halálom,
Atyám, Megváltóm, Királyom! Ámen.”
Sipos Imre SJP: Hittel és humorral – Szerzetesélet a Koppány-völgyében
Kiadják a Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Szerzetesek, 2026
Fotó: Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája; Püski Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
