Focivébé alatt néptáncbemutatót tartani merész vállalkozás – mondanák sokan, de csak olyanok, akik még nem láttak a dunaszerdahelyi kultúrházban Csallóközi-bemutatót. Nyilván sokan rágták a körmüket a tévé előtt, hogy jut-e európai csapat a legjobb négy közé, de egy kultúrháznyi ember (ülőhely megint nem maradt üresen) inkább a néptáncot választotta.
És nagyon jól tették. A trilógia második része is fergeteges.
Hogy miért Kép? Mert Oláh Attilának, a Csallóközi Táncegyüttes vezetőjének olyan képzőművész barátai vannak, akik azzal is igazolták – a nagyközönség előtt – a jó kapcsolatot, hogy amíg a táncosok viseletet váltottak, szusszantak kicsit a pörgős előadás során, a nézőtéren ülők Szkukálek Lajos, Lipcsey György és Szabó Ottó alkotásait élvezhették, amelyek közül sok a csallóközi tájat, a csallóközi mondavilágot, a Csallóköz szellemiségét idézi. Képpel indul az előadás is, mintha megállt volna az idő, a mozdulatok kimerevedtek. Talán vannak, akik emlékeznek még a játékra, melyben egymást forgatták, pörgették a gyerekek, aztán a forgató váratlanul megállt, annak pedig, akit forgattak, szoborrá kellett merevednie. A színpadi kép is ezt sugallja, táncos mozdulatból születtek a szobrok, így válhat időtlenné, örök érvényűvé a néptánc.
Miért tánc? Ezt a kérdést önmagában nem is kell feltenni, hiszen az egész fergeteges műsor a táncra épül. Hogy is lehetne másként egy olyan előadáson, amely nem egyszerű, táncot tánc követő összeállítás, hanem hatalmas, egész Dél-Szlovákia tánc-, zenekultúráját bemutató összeállítás? Vág–Garam közi táncokkal indít a csapat, olyan tempóban, amely profiknak is dicséretére válna. Csárdás, bukós, tardoskeddi és sallai verbunk. Némi pihenőt kap ajándékba a táncegyüttes és a közönség a sajórédei (Rejdová) lánytáncokkal, aztán ismét gyorsul a tempó: gömöri csárdás, vasvári verbunk és friss csárdás következik. A Csallóközi előadásából természetesen nem maradhatnak ki a csallóközi táncok, a zoboraljai blokk pedig üde színfolt.
Vastapssal jutalmazta a közönség Oláh Attila különszámát. Ő roma dalokat énekelt, utána Rigó Marsal Edittel járt olyan cigánytáncot, amelyből érződött, hogy ezt közvetlenül a romáktól tanulták, nem csak felvételen látták. A szepsi cigánytáncok után magyarbődi friss csárdással kápráztatták el a közönséget, amely a maga nemében nem egyszerűen kettőt balra, kettőt jobbra, közben némi alsófertály-ringatás, amit például operettek betéttáncaként láthatunk. Ennek az előadásához már nagyon kell tudni táncolni, nagyon kell érezni a ritmust, és nagyon kell figyelni a zenészekre, bár ez utóbbi, az egymásra figyelés végigvonul az egész műsoron, és mivel a Pósfa zenekar évek óta húzza a talpalávalót a Csallóközinek, mondhatnánk azt is, hogy egy húron pendülnek. De mivel nem a szó némileg pejoratív értelmében kacsintanak össze, inkább baráti kapcsolatnak nevezhetjük ezt az együttműködést. Amilyen fergetegesen kezdődik a műsor, olyan lendületesen zárul, bodrogközi csárdással, oláhos és friss csárdással, ez utóbbi utolsó percét többször meg kellett ismételni, a közönség nem akarta leengedni a táncosokat és a zenészeket a színpadról. Ők pedig fáradtan, de mosolyogva újráztak.
A felnőttek és a ma már velük együtt táncoló ifjak, akik lassan felváltják az ötven pluszokat. A két nemzedék tagjai úgy figyelnek egymásra, mint a családban a szülők és a gyerekek. És már nemcsak a táncosok egyengetik az ifjú tehetségek útját, hanem a Pósfa zenekar is, amelynek tagjai fiatal tehetséges zenészeket (tulajdonképpen gyerekeket) vettek szárnyaik alá, hogy néhány év múlva saját röppályájukon folytathassák útjukat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
