„Siess Adolfnak segíteni!” Hollandiából tértek haza az apácaszakállasi leventék Veres István2025. 09. 23., k – 16:52
Légitámadások, szőnyegbombázások sorozatai mellett dolgoztak, éltek. Néha csak hajszálon múlott az életük…
Kedves Vasárnap!
Mellékelve küldöm édesapám, Kósa Vendel egykori levente visszaemlékezését. Sajnos csak utólag írtam le, így a városok neveire már nem emlékszem. Apukáék, mivel amerikai fogságban voltak, nem kaptak kárpótlást. Talán ha ez az írás megjelenik, ez lesz nekik a kárpótlás ott fenn, a csillagokban. Üdvözlettel:
Szabóné Kósa Gabriella, Nagymegyer
A magyar nyelv egyik sajátossága, hogy egy szó többfélét is jelenthet. Ezek közé tartozik a levente szó is. A mi családunkban mindkét jelentésében előfordul, hiszen az egyik unokám Levente, édesapám, az 1926. október 8-án Ekecs-Apácaszakállason született Kósa Vendel pedig fiatalon tartozott a leventék közé.
A nyilas hatalomátvételt követően, 1944-ben ő is megkapta az SAS-behívóparancsot (Sürgős! Azonnal! Siess!). Később nemegyszer emlegette viccesen az SAS átköltött jelentését: Siess Adolfnak segíteni! Tizennyolc évesen tehát, három napi hideg élelemmel, tiszta alsó ruházattal és tisztálkodó eszközökkel felszerelkezve jelentkeznie kellett Komáromban.
Csak a munkára kellettek
Innen a vonat Németországba vitte a felvidékről besorozott leventéket, köztük a szakállasi Kósa Vendelt, Nagy Kálmánt, Mikos Lászlót, Mikos Gyulát és az ekecsi Szliva Róbertet. Körülbelül két napig vonatoztak, a hazai elfogyasztása után étlen-szomjan, míg végül egy nyugat-németországi nagyvárosban kötöttek ki. Némi kiképzés után német egyenruhát is kaptak. A nadrágszíj jó minőségű bőrből készülhetett, mert később elkísérte Apukát egész élete során, nem vált meg tőle.
Először repülőtereken dolgoztak, betonozták a lebombázott kifutópályákat. Lövészárkokat ástak. Légitámadások, szőnyegbombázások sorozatai mellett dolgoztak, éltek. Néha csak hajszálon múlott az életük. A németek lekezelően, megalázóan viselkedtek velük, hiszen csak magyarok voltak. Csak a munkára kellettek. Ez az ellátásban is megmutatkozott, folyamatosan éhesek voltak, a brúgó fejadag is kevés volt. Mikorra hazajutottak, Apuka már egész jól beszélt németül.
Többen, például Kalmi bácsiék is megszöktek, ők a donbaszi bányákba kerültek.
Kenyeret és könyvet nem dobunk ki
A partraszállás után már más szelek fújdogáltak, Apukáék amerikai fogságba kerültek Róbi bácsival. Erőltetett menekülésük egy hollandiai fogolytáborban ért véget. A felvidéki leventék száma megfogyatkozott, mire ide elértek. Látták a hullákat, a porig égett, lebombázott falvakat, városokat, műutakat, hidakat, melyek maradványaiba kapaszkodva tudtak átjutni a folyó túlpartjára. Sokan a szemük láttára fulladtak meg, elsodorta őket az ár. Egyszerre váltak a fiatal fiúk kész férfiakká.
A holland fogság alatt parasztoknál is dolgoztak, ide szívesen mentek élelem reményében. Tévedtek, mert a hollandok olyan embertelenek voltak velük, hogy még a földben hagyott marharépát sem engedték nekik, hogy megegyék. Neheztelt is sokáig a fapapucsosokra. Egyszer egy kincset, egy darab kenyeret találtak, Róbi bácsival ezt is megfelezték. Hát innét a kenyér becsülete és a kenyeres pajtás. Közös étkezéseink során Apuka még a kenyér morzsáit is összegyűjtötte és megette. Ezen a szokásán nem változtatott: kenyeret, könyvet nem dobunk ki, mondogatta nekem. Hát nem dobja ki a három gyereke sem.
Egyszer említettem neki, hogy az éti csiga milyen finom. Mire Apuka: ettünk mi annyi csigát leventekor az erdőben, hogy meg is untuk!
Nem mentek Amerikába
Később a lágerben megjelentek az amerikai tisztek, és agitálták őket: állampolgárságot, továbbtanulási lehetőséget, jobb életfeltételeket kínáltak nekik. Volt köztük, aki kötélnek állt, de többségüket hazafelé húzta a szíve. Apuka és Róbi bácsi a Vöröskeresztnél jelentkeztek. Haza is jutottak, eléggé kalandos úton.
A hazaút egyik állomása a pozsonyi vár volt, ahol elkülönítették őket. Az érkező oroszok még a meleg pokrócaikat is elvették, amelyeket a lágerben kaptak. Éjjelente látták a csillagos eget, a várnak ugyanis nem volt tetőzete.
Róbi bácsival, kit sorsa egészen Kassáig sodort, igaz bajtársakká váltak. Még évekkel később is hívták egymást telefonon, heti rendszerességgel. Annyi idő után is hosszasan elbeszélgettek, összekötötte őket a szinte gyerekfejjel átélt háborús megpróbáltatások emléke.
Összetartották őket a nehézségek
Apuka a háború után rövid ideig Pozsonyban brigádozott, jó sorsa lévén ismerkedett itt meg a csilizközi-szapi származású Dobre Margittal, anyukánkkal, akinek még a neve is „jó”. Egyszer nyilvános helyen magyarul beszélgettek, és fizetniük kellett húsz korona büntetést. Apukának egyetlen munkahelye volt élete során, a nagymegyeri állami birtok, innen is ment nyugdíjba.
Megismerkedésük után hamarosan hazaköltöztek, és mivel ügyes és nagyszerű emberek voltak, a három gyerek felnevelése mellett sok másra is jutott abból az egy keresetből. 2013-ban még megadatott nekünk, hogy szüleink 64. házassági évfordulóját együtt ünnepelhettük. Összetartotta őket a sok-sok nehézség, egymás tisztelete, szeretete és megértése. Élettapasztalatuk azt mondatta velük, hogy nem az a művészet, amikor a sok pénzt képes valaki elverni, hanem amikor a keveset úgy kell beosztani, hogy jusson is, maradjon is.
Összeállította: VI
Olvasóink által beküldött további háborús történeteket olvashatnak Krónikás rovatunkban, illetve itt és itt is.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
