„A politikusok lopnak” – halljuk úton-útfélen a sommás megállapítást. Az egyik leggyakoribb beszélgetési téma. Csillognak a szemek, mindenki bitangul okosnak érzi magát közben. Egymás szavába vágva elsorolják az összes idevágó közhelyet. Mindig ugyanazokat. De ha belekérdezünk, hogy például miért van ez így, semmi válasz. Fél pillanat tanácstalan csend, aztán lelkesen folytatják a megszokott semmitmondó karattyolást.
Próbáljuk hát megrágni ezt a témát.
Induljunk talán onnan, hogy hogyan keletkezik a politikus. A lakosság túlnyomó többségének eszébe sem jut, hogy ebbe a szerepbe jelentkezzen. Mindenkinek megvan a saját rendes szakmája, abban dolgozik, abból igyekszik normálisan megélni, az viszi el az idejét. Aki politikus akar lenni, annak ez az életpálya nem jó, és ez eleve gyanús. Itt máris egy szelekció történik. Olyanokból verbuválódnak, akiknek a normál polgári pálya, a tanult szakmája valahogy nem elég.
Apropó, a politikussághoz nem kell semmilyen szakképzettség. A szédelgőknek ettől felcsillan a szemük.
Aki belevág, az előtte persze mérlegel. Egzisztenciális kérdésről lévén szó, nyilván pénzügyi szempontból is. Nemcsak azért, mert beruházást igényel, ami vagy megtérül, vagy nem. Hanem azért is, mert vesztes jelöltnek lenni nagyon nem jó. A győztesek könnyen kicsinálhatják. Bosszúból is, a versenytárs további kellemetlenkedéseinek megelőzéséért is. Főleg a Budapesttől távolabbi országrészeken, a piti és aljas kiskirályok világában. Tehát aki nekivág, annak valahol a tudata mélyén már ott lesz a meggyőződés, hogy neki a kockáztatásért cserébe jutalom jár. Aztán majd be is hajtja.
A kampány pénzbe kerül. Kezdő – éppen beleszocializálódó, beletanuló – politikus esetében a sajátjába. Befutás esetén ez is a zsebtömögetés felé tereli.
A kampányban kik vannak nagy versenyelőnyben? A folyékonyan és tapasztaltan hazudozni tudók, az alakoskodók, az önzők, a narcisztikusok. Aki igazat találna mondani, azt a Bölcs Nép dehogyis választja meg. A mézesmázos hazudókat választják. Persze hogy ebben a fázisban is dúsul a lopásra hajlamosak aránya.
Amikor a keletkező politikus végre bejut a többi közé, új világba csöppen. Igyekszik beletanulni. A többiektől, akik már régebb óta ott vannak. Na kösz. Látja azt is, hogy a korrupció egyszerűen természetes, benne van a levegőben. Nem úgy nevezik egymás közt, de egyszerűen az a mindennapi módi. Alkalmazkodni kell! A lelkiismeretét – ha van neki – azzal altatja el nagyon könnyen, hogy ha a többiek is csinálják, akkor miért ő lógjon ki a sorból. Különben is hozzátartozik a rendes ügyintézéshez. Egyébként pedig etetni kell a vazallusokat, akiknek a hátán felmászással a posztjához jutott, és nyilván nem a saját pénzéből fogja őket istápolni.
Na és természetesen a jólét kijár az olyan nagyságos úrnak, mint ő. Az okosságáért, a tekintélyességéért, az áldozatos munkájáért, a felelősségvállalásért, blabla. Hiszen a hajbókoló csicskásai szintén ezt érzékeltetik vele folyamatosan. Az ilyesmit szívesen és nagyon hamar elhiszi mindenki önmagáról. Főleg ha csupa hasonló hozzáállást lát maga körül. Már nem a közemberekhez hasonlítja magát, nem nekik akar megfelelni, hanem a társainak. Megváltozik a referenciacsoportja – így mondja ezt a pszichológia szaknyelve.
Hogy eredményeket nem túl sokat produkál cserébe, azt könnyedén megmagyarázza saját magának, hivatkozva a külső körülményekre, az ország nehéz gazdasági helyzetére, a válságra. „Nem rajtam múlt!” – gondolja.
De ne legyünk egyoldalúak, mert maga a Jónép is a lopkodás irányába tereli a demokratikus/polgári /nemzeti (egykutya) Politikust. Két módon.
Az egyik az, hogy folyamatosan ezzel bombázzák. Miután már ötszázadszor hallotta, hogy „te lopsz, mint a szarka”, azt fogja gondolni magában, hogy baccátok meg, ha úgyis azt hiszitek, akkor már miért ne lopjak, nagyobb féregnek akkor sem fogtok tartani. Ez nem vicc, belülről hallottam többször.
A másik pedig az, hogy a Politikusnak szüntelenül a Jónép döbbenetes butaságával és tudatlanságával kell szembesülnie. Már Churchill – akit tisztelni szoktak, noha szintén egy véres kezű, cinikus gazember volt – megmondta, hogy a demokráciával szembeni legnagyobb érv az, ha öt percet beszélgetsz egy átlag választópolgárral. Márpedig ez nyomasztó, és elemi erővel abba az irányba tereli a Politikust, hogy ne a Jónéppel törődjön, hanem a saját hasznával.
Mindegyik politikus lop? Nana. Ahány ember, annyiféle. Biztosan vannak kivételek. Néhányat már én is láttam. Ők aztán kiselejteződtek a mezőnyből, vagy undorodva önként otthagyták az egészet.
Forrás:radicalpuzzle.blogspot.com
Tovább a cikkre »
