Dr. Csiki Árpád háziorvos-kardiológus szenvedélyesen szereti hivatását, a gyógyítást és az embereket. 2016-ban lett „Az év praxisa a Kárpát-medencében” pályázat jelöltje. Mérhetetlen türelemmel és empátiával foglalkozik betegeivel, és számára csak akkor ér véget a rendelés, ha nincs több rá váró beteg. Jómagam közel húsz éve járok hozzá az újpesti rendelőbe, mégis egy erdélyi találkozás kellett ahhoz, hogy jobban megismerjem.
Épp egy szerkesztőségi road show napjait töltöttem a Kárpát-medence szellemi műhelyében, Tusványoson, amikor szembejött velem a doktor úr. Megörültünk egymásnak, és beszédbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Brassóban született, munkáscsalád gyermekeként. Magyar nyelvű iskolába járt, és nagyon szeretett tanulni, különösen a biológia, a kutatás érdekelte. Tanárai – legfőképp biológiatanára, Kancsár Etelka néni – biztatták, hogy menjen orvosi pályára. Megfogadta a tanácsot, és tizennyolc évesen felvételizett a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre, ahová elsőre felvették.
– A nyolcvanas években költözött Budapestre. Új kihívásokra vágyott orvosként?
– A költözés oka inkább az volt, hogy otthon áldatlan állapotok uralkodtak. Ceaușescu diktatúrája mindenkit szorongatott, annak pedig, aki magyarul tanult, volt bőven félnivalója. Szerintem az 1977–1985 közötti periódus volt a legrosszabb, habár pont ez az időszak edzett meg engem és tett kitartóbbá. Az egyetem elvégzése után feleségemmel apósoméknál laktunk Nagykárolyiban, munkát is ott, a városban vállaltunk. Akkoriban azt rebesgették, hogy a végzett orvosokat áthelyezhetik Romániába, én azonban ezt nem akartam megvárni. Felkerekedtünk, és kishatárátlépővel átjöttünk Magyarországra.
– Magyarországra költözésüket könnyedén tudomásul vették a szüleik?
– A költözési szándékunkról sem a szüleim, sem pedig az apósomék nem tudtak. Titkolóztunk előttük, ugyanis mint említettem, olyan rossz világ volt akkoriban, hogy az ember még otthon sem mert ilyesmiről beszélgetni. A kertnek és a háznak is füle volt, így ha valamiről beszélgettünk, biztonsági okokból mindig az utca közepén mentünk. Amikor a szüleim végre megtudták, hogy költözünk, nagyon el voltak keseredve, de persze tudomásul vették és megértették a döntésünket. Semmink nem volt, csak a téli ruhánk. A csizmám egyik szárában volt a feleségem középiskolai és egyetemi bizonyítványa, a másikban az én diplomám. Így érkeztünk Magyarországra.
– Ezután elindultak munkát keresni, de nem Pesten, hanem Szolnokon sikerült elhelyezkedniük.
– Úgy gondoltuk, hogy kezdő orvosokként jobb, ha először vidéken keresgélünk. Vonattal Szolnokra utaztunk, megnéztük az ottani kórházat. Az igazgató, Csépányi Attila nagyon rendes volt hozzánk, és készségesen segített. Először a diabetológia-endokrinológia osztályra kerültünk, orvosszállón laktunk. Később aztán megtudtuk, hogy Veszprémben vannak még betöltetlen belgyógyászati állások, és még kardiológiát is lehetett tanulni, ami engem különösen érdekelt. A kardiológiai tanulmányaim mellett munkát, pontosabban ügyeletet vállaltam, hiszen valamiből meg kellett élni. 1994-95-ben letettem a kardiológia szakvizsgám a budapesti Gottsegen György Kardiovaszkuláris Intézetben – ekkor feleségem már gyesen volt.
– Hogyan kerültek Budapest IV. kerületébe, Újpestre?
– 1996-ban három háziorvosi állás üresedett meg. Megpályáztam az egyiket, és elnyertem. Még abban az évben elkezdtem rendelni a Görgey utcai rendelőben. Egy ideig a Miletics családnál laktunk a XV. kerületben, később pedig albérletbe költöztünk. Lett egy Ladánk, amely sose hagyott cserben, főleg, ha Veszprém és Újpest között kellett ingáznom.
– Eddigi pályafutása során mi volt a legnagyobb szakmai kihívás, amivel találkozott?
– Sok ilyen volt, de talán a veszprémi intenzív kardiológia volt a legkeményebb. Előfordult, hogy hét-nyolc ügyeletet is elvállaltam egy héten, alig aludtam. Számos pacemakert helyeztünk be, egyre korszerűbb kezeléseket végeztünk, nemzetközi felmérésekben vettünk részt, és nem kevés újraélesztést kellett végeznem.
– Budapestről mennyire ápol szoros kapcsolatot az otthoniakkal?
– Ahogy öregszem, egyre inkább észreveszem magamon a lazac-szindróma tüneteit: előszeretettel „úszom” haza. Rendszeresen látogatom édesanyámat Brassóban, a nyári szabadságomat mindig nála töltöm. Ilyenkor nyílik lehetőség találkozni a régi barátokkal és tanárokkal, s ha időm engedi, igyekszem elnézni Tusványosra, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem programjaira is.
– Szép és nehéz hivatás az öné. Feltételezem, hogy a pandémia a szokottnál is több feladatot rótt önre.
– Igen, de számomra ez nem teher. Szeretem a szakmámat, és bármilyen körülmények voltak, lesznek, én kitartok mellette. Rengeteget tanultam, hogy orvos legyek – a befektetett energiát és időt nem dobhatom ki az ablakon.
– Mit adott a személyiségéhez, hogy kisebbségi magyar létbe született?
– Megedzett és kitartást adott. Megtanított arra, hogy ha van egy álmom, azért tenni kell, bármilyen kacskaringós is legyen az odavezető út. Lelkesedéssel, hittel és lendülettel igyekszem végezni a munkám, miközben szülőföldem képviselője is vagyok.
Jónás Ágnes, Képmás
The post „Semmink nem volt, csak a téli ruhánk, így érkeztünk Magyarországra” appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
