A nemzetközi jelenlét, a segítségnyújtás legkülönbözőbb formáival, innovatív módszereivel élő aktív szerepvállalás a Magyar Máltai Szeretetszolgálat széles körű missziójának egyik alappillére. A speciális feladatokban bővelkedő elmúlt másfél évtized eredményeiről a nemzetközi fejlesztési vezető posztját tavaly átvevő Czirják Ráhellel és a szervezet új ügyvezetőjével, Thaisz Miklóssal beszélgettünk
Nem kerülhettük meg az anyagi válságról, illetve a belső feszültségekről szóló híreket, így a „pillanatkép” felvázolását a jelen aktuális kihívásaitól indítottuk.
– A közelmúltban vált köztudottá a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nehéz anyagi helyzete. Új ügyvezetőként röviden összefoglalná a probléma lényegét?
Thaisz Miklós (a továbbiakban T. M.): A Felzárkózó települések program felpörgetett bővítése, a rászorultak példátlanul magas száma korábban nem látott kihívások elé állította a szeretetszolgálatot. Szervezetünk soha nem tapasztalt leterheltséggel működött az utóbbi években, és bár az eredményeinkhez nem férhet kétség, belekezdtünk olyan feladatokba is, amelyeket nem volt erőnk határidőre végigvinni. Június végén több európai uniós programunk zárult. Az elszámolás még folyamatban van, és néhány százaléknyi eltérés is nagyon érzékenyen érinthet minket. Nem segítette a helyzetünket, hogy időközben az egyházi kiegészítő normatíva mértéke is kedvezőtlenül változott, tehát eleve szűkülő források mellett kényszerülünk megszorítások bevezetésére.
Most olyan megoldást keresnünk, amelynek hatásait az ellátottjaink nem érzékelik, és csak a saját működésünket érintik az intézkedések. De az sem mindegy, hogy a kérdések lezárására milyen megoldást találunk a kormányzat és az Európai Bizottság képviselőivel egyeztetve.
– Immár másfél évtizedes múltra tekint vissza a szeretetszolgálat afrikai munkája, amelyről az Új Emberben és a Magyar Kuríron is is rendre beszámoltunk. Hol tart most ez a misszió?
Czirják Ráhel (a továbbiakban C. R.): – A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kelet-afrikai tevékenységének alapkövét a 2010-es évek elején tették le. Ekkor zajlott a munka legnehezebb része, a kapcsolatfelvétel, az olyan szakmai partnerek, együttműködő felek megtalálása, akik segíteni tudtak a terepi működés előkészítésében. Hiszen nem hatékony, nem kivitelezhető megoldás az, hogy mi távolról, innen, Budapestről irányítsuk a kinti munkákat. Sikerült megbízható, szakmailag kiváló, azonos értékendet valló szereplőket találni. Mindez az elődöm, Solymári Dániel, és az akkori vezetés – Kozma Imre atya és a korábbi ügyvezető alelnökünk, Győri-Dani Lajos – érdeme. Az első fejlesztési projektek Kenyában, Tanzániában és Ugandában kezdődtek, amelyek mind nagyvárosi nyomornegyedekhez kötődtek. Az élet alapvető feltételeit igyekeztek megteremteni, ami a tiszta, egészséges ivóvízhez való hozzáférést jelenti. Aztán volt egy kis szélcsend a fejlesztési projekteket illetően; a covidjárvány után indult újra a munka, immár koncentráltan Kenyában. A korábbi években létrejött, évtizedes partnerségekre nagymértékben tudtunk támaszkodni, folytatódott az együttműködés. Az akkor megkezdett munkára építettük a következő szintet. A fluktuáló lakosságú nyomornegyedekben az ott kialakított szanitációs központok biztosítanak állandó jelenlétet számunkra. Üzemeltetésüket helyi szervezeteknek adtuk át, ami egyrészt bevételt jelent a közösség tagjainak, másrész a kidolgozott pénzügyi konstrukciónak köszönhetően egy hosszú távú működési modell érvényesülhet ezeken a helyeken, így biztosítva állandó higiéniás szolgáltatást a helyi közösségnek. Ha az érintett közösségi kör változik is, az „intézmény”, a létesítmény – ideális esetben – fennmarad. Így mindig van hova visszamennünk, és rendre aktuális képet kaphatunk a helyi közösség állapotáról, igényeiről, szükségleteiről.
– Hogyan épül fel az „új” Afrika-projektjük?
C. R.: A nyomornegyeden belüli munkánk első szakaszaként a Maslow-piramis alsó szintjét célozzuk meg, ez pedig a tiszta vízhez való hozzáférés, ami nélkül nincs élet. Következő lépésként, a világjárvány után, a piramis fentebbi szintjeire összpontosítottunk, a nyomornegyedben élő lakosság egyéb igényeit kezdtük el kielégíteni. Remek példa erre a történelmi jelentőségű repatriációs programunk. Afrika legnagyobb nyomornegyedéből, a Nairobihoz tartozó Kiberából ötven családot visszaköltöztettünk vidéki otthonaikba, majd képzéssel, mentorálással, illetve anyagi támogatásokkal segítettük, hogy saját vállalkozásokat indíthassanak.
A terepi munkának köszönhetően a fontos történéseknél kint tudunk lenni, állandó és személyes a kapcsolatunk az érintett közösségekkel. Az említett működési logika eredményeit, sikerét jól mutatja a most futó gyógypedagógiai programunk, ami szintén egy szanitációs központhoz kapcsolódóan kezdődött. Kenya második legnagyobb városában, az Indiai-óceán partján fekvő Mombasában, egy viszonylag fiatal nyomornegyedben, Bogo Bogóban kezdtünk dolgozni, ahol korábban semmiféle fejlesztés nem történt. Itt is a vízhez való hozzáférés biztosítása volt az első lépés. Én voltam az első fehér ember a telepen. Körbevittek, megismerhettem a közösséget, jártam több gyülekezetben, iskolában, mecsetben… Kiderült, hogy a fogyatékosság kiemelkedő probléma ott. A beszámolóik megerősítették ezt, de magam is rengeteg fogyatékossággal élő gyerekkel találkoztam.
A különböző környezeti ártalmakból adódóan Afrikában nem ritka, hogy súlyosan, halmozottan fogyatékosak a gyerekek, ami azt jelenti, hogy huszonnégy órás ellátást igényelnek. A nyomornegyedekben – ahol napi két dollárnál kevesebből kénytelenek élni az emberek – egy fogyatékos gyermeket gondozó édesanyának esélye sincs arra, hogy elmenjen dolgozni. Elképesztő a kiszolgáltatottság, felfoghatatlan a nyomor, brutálisan kemény sorsok ezek. Itt léptünk be mi, és kezdtük el egy gyógypedagógiai mikroprojekt felépítését.
– Mennyire ismert, illetve gyakorlatilag és „elméleti szinten” kiket ér el a Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi szerepvállalása? Valójában hol helyezkedik el ez a tevékenységi kör a szervezet misszióinak sorában?
T. M.: A Máltai Szeretetszolgálat több mint kilencszáz éves szervezet, a máltai lovagrend, a máltai család része. Sokrétű tevékenységet folytatunk itthon. A más országokban működő máltai szervezetekhez viszonyítva a Magyar Máltai Szeretetszolgálat rendkívül nagynak számít.
Tevékenységeink sorában kiemelt helyet foglalnak el a Kárpát-medence területén, Erdélyben, Délvidéken, a szomszéd országokban végzett munkáink. A tragikus orosz–ukrán háború miatt most különösképpen szükség van ránk Ukrajnában, különösen Kárpátalján. A tipikus nemzetközi humanitárius misszió részét képezi a természeti katasztrófák utáni segítségnyújtás; gondolok itt például a törökországi vagy a közelmúltbeli venezuelai földrengésre. Ilyen helyzetekben már kellő tapasztalatot, gyakorlatot szereztünk, ami azért is lényeges, mert a gyors reagálás itt nagyon fontos tényező. A nemzetközi szerepvállalás terén az utóbbi időkben a Közel-Kelet is a fókuszba került. A lovagrend és a szeretetszolgálat életében fontos szerepet játszik a Szentföld „vonzáskörzete”; elsősorban Szíriában, de Libanonban és Jordániában is voltak programjaink. Az itthon szerzett tapasztalatainkat igyekszünk minél több helyen kamatoztatni.
C. R.: A Máltai Szeretetszolgálat határainkon kívüli feladata két nagy területre oszlik. Az egyik lába az úgymond „szomszédsági”, illetve az Európán belüli szociális munka, ami nem a klasszikus értelemben vett nemzetközi segélyezés. A másik a nemzetközi fejlesztési együttműködés, ami fejlett és fejlődő országok között megvalósuló tranzakció. A nemzetközi segélyezésben a célpontunk Afrika, illetve a Közel-Kelet. A nemzetközi munkánkban is egy az egyben megjelenik a Máltai Szeretetszolgálat missziója: a hit védelme és a szegények szolgálata. Ez utóbbi Afrika vonatkozásában nem igényel különösebb magyarázatot. A Közel-Keleten zajló fejlesztési munka pedig döntően és elsősorban a helyi keresztény közösségek megsegítését szolgálja. A hit védelme így e tekintetben is megvalósul a munkánkban. Nemzetközi tevékenységünk aktualitása a szükségletekből fakad, legyen szó háborús helyzetekről vagy természeti katasztrófáról. A legutóbbi ilyen, gyors beavatkozást igénylő kihívás a június végi venezuelai földrengés volt. Azonnal felvettük a kapcsolatot a helyi nagykövetséggel és a kinti magyar közösséggel, elkezdtük az igények felmérését. Részt vettünk egy nagy európai segélyszállítmány kiküldésében, valamint pénzadományokat is gyűjtünk. A humanitárius segélyprojektek mellett pedig ott vannak az említett hosszú távú, személyes kapcsolatokra építő, a helyi közösségek életét rendszerszerűen segítő, nemzetközi fejlesztési együttműködési programjaink. Ilyen a Kenyában jelenleg zajló gyógypedagógiai projekt.
T. M.: Ahogy az imént elhangzott, a hazai és a nemzetközi tevékenységünk ugyanazon elveken nyugszik; a hit védelme és a rászorulók szolgálata mozgat minket. Legfontosabb egyrészt a folyamatos jelenlét (ami itthon persze könnyebben, közvetlenebbül megvalósítható), másrészt a gyors reagálás az adott problémára. Természetesen hosszabb távú tervekben is gondolkodunk, de a fő kérdés számukra elsősorban az, hogy éppen hol van szükség ránk. Ez egyaránt vonatkozik Magyarországra, a Kárpát-medencére, valamint az egyéb nemzetközi segélyezési feladatokra.
Látjuk, hogy itthon két, szocioökönómiai szempontból nagyon hasonló falu közössége is teljesen másfajta segítséget igényel. A helyi diagnózisaink mást és mást mutatnak. Nemzetközi viszonylatban pedig hatványozottan igaz ez. A Ráhel által vázolt, Bogo Bogóban zajló nyomortelepi program kiváló példa arra, hogy a fogyatékossággal élő gyerekeket érintő gyógypedagógiai segítségnyújtás is a helyi közösség igényeire adott speciális válasz – amire nagyon büszkék vagyunk.
– A helyben segítés, illetve a közösségteremtés hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt fontos törekvésük. Az itthon és külföldön szerzett tapasztalataik, eredményeik, módszereik valamilyen módon összeadódnak, termékenyítően hatnak egymásra?
T. M.: Abszolút. Magyarország közepes országnak számít a kontinensen, a Máltai Szeretetszolgálat viszont egy nagy szervezet, ami egész Európában „látszik”. Büszkék lehetünk az innovativitásunkra; arra, hogy új eljárásokkal, technikákkal gazdagíthatjuk a karitatív munkát, a segélyezés lehetőségeit. A kenyai projekt ilyen értelemben különlegesség. De említhetem Kárpátalját is, ahol például csirkéket osztunk a bajbajutottaknak, hogy segítsük az önellátásukat. A legkülönbözőbb jellegű előremutató megoldásokban gondolkodunk. Sokféle szociális problémával küzdünk Magyarországon is. Bizonyos jelenségek mindenfelé előfordulnak, de ezek más-más hátterű közösségeket érintenek. Kanadában például az inuitok integrálására hoztak létre programokat. A venezuelai El Sistema mintájára indult az a zenetanulást kínáló Szimfónia program, amely nálunk is sikeresen működik a hátrányos helyzetű zsákfalvakban élő általános iskolás gyerekek körében. E módszer segítségével a zene által teremtünk együttműködő közösségeket. Vagyis nemzetközi szinten is tanulunk egymástól, kapunk és adunk programokat, metódusokat. A természeti katasztrófák, háborúk, járványok, a migrációból fakadó problémák nem állnak meg a határoknál, ezen a téren mindig készen kell állnunk.
C. R.: A működési keret, az elvek, a célok és a megközelítés azonos, de a munkánk kontextusa nagyon sokféle. Már egy faluszéli cigánysor és egy afrikai nagyvárosi nyomornegyed szegénységi szintje is más, a belső társadalmi folyamatok és a közösségi működési módok pedig teljes mértékben eltérőek. Így a két helyszín más-más beavatkozási eljárást igényel. Abban viszont egyezik a hozzáállás, hogy helyben akarunk segíteni, a közösségekkel foglalkozunk, és hosszú távban gondolkodva vonjuk be az ott élőket az őket érintő teendőkbe. Sok mindent merítettünk a hazai módszerekből, és bízom abban, hogy mi is inspirálóan hatunk a Magyarországon dolgozó kollégáinkra.
– Újabban a hazai Egyház is igyekszik kivenni a részét az afrikai segítségnyújtásból. A Katolikus Karitász – gondolom, részben a Máltai Szeretetszolgálat másfél évtizedes tapasztalataira, „mintáira” is építve – Ugandában egy iskola építését támogatja. Ez azt mutatja, hogy itthon is egyre több figyelem összpontosul Afrikára?
T. M.: A feladat e téren is határtalan. Nincs annyi szervezet, kapacitás, ami a töredékét el tudná végezni az ottani munkának. Még Magyarországon belül sincs, nemhogy Afrikában, ahol a nagyobb donorországok sokszor csak az érdekeik mentén avatkoznak be. Pedig kifejezetten a missziókra, a helyben segítésre van szükségük az ott élőknek. Egyébként a hazai karitatív szervezetek között létezik együttműködés, amelynek különböző formái vannak. A Karitatív Tanács is ebben a szellemben működik. Nem ugyanabban vagyunk erősek, így egymástól is tanulhatunk, illetve erősíteni is tudjuk egymást.
C. R.: Az afrikai szerepvállalás alapvetően egy zártabb rendszer, abban a tekintetben, hogy megvan a saját missziónk: a terepi szükségletek felmérése, a problémák orvoslása.
Az, hogy egyre több ilyen jellegű projekt valósulhat meg, szerintem azt mutatja, hogy az emberek megbíznak bennünk. A kommunikációra és az átláthatóságra – erőnkön felül – a lehető legnagyobb figyelmet fordítjuk; igyekszünk minden tekintetben transzparensek lenni. Örömmel tapasztaljuk a magyar társadalom bizalmát és megrendíthetetlen segíteni akarását.
– A „nemzetközi Málta” számos módon, kreatívan rögzíti, illetve közvetíti széles körű tevékenységének eredményeit. Ott a látványos honlapjuk és a rangos Máltai Tanulmányok folyóirat. Számos konferenciát, kerekasztal-beszélgetést, előadást, jótékonysági estet szerveztek már. Hogyan funkcionálnak a régi-új kezdeményezéseik, „innovációik”?
C. R.: Három szférában működik a vonatkozó kommunikáció. A legszélesebb körhöz a honlapok, a social media-felületeink szólnak. Az akadémiai szintet képviseli a Solymári Dániel által elindított és szerkesztett Máltai Tanulmányok folyóirat, valamint a hazai és külföldi publikációink sora, illetve idetartoznak a tudományos konferenciák és az előadások is. A harmadik, legújabb területre pedig példa az úgynevezett Civil NEFE fórum. A Máltai Szeretetszolgálat nagy felelősséget érez aziránt, hogy a szakmai munkák eredményeit, a hozzáadott értéket visszaforgassa a rendszerbe, tapasztalatait megossza a területen dolgozó más civil szervezetekkel, és szakpolitikai ajánlásokat fogalmazzon meg. Ezért a HAND Nemzetközi Humanitárius és Fejlesztési Civil Szövetséggel tavaly létrehoztuk a Civil NEFE (Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési) fórumot, amelynek huszonnégy – elsősorban afrikai fejlesztésekkel foglalkozó – magyar civil szervezet a tagja. Ez egy kiváló informális egyeztető fórum, ahol összejöhetünk, eszmét cserélhetünk, és közösen tudunk szakmai, szakpolitikai ajánlásokat megfogalmazni. Az aktualitásoktól függően megoszthatjuk a tapasztalatainkat, tanácsokkal segíthetjük egymás munkáját, és építhetjük a kapcsolatrendszerünket. Mindez pedig hozzájárulhat a terepen az ellátottak, segítettek számának növeléséhez.
– Mit jelentenek a szeretetszolgálat jövőjére nézve a közelmúlt hazai és nemzetközi történései?
C. R.: Kétségtelenül izgalmas korban élünk mind nemzeti, mind globális szinten. Itthon a kormányváltás teremtett új helyzetet, saját területünket, a „nagy egészet” nézve pedig a nemzetközi fejlesztési együttműködési rendszer paradigmaváltását látjuk. Egy olyan új időszak körvonalazódik számunkra, amely sajnos a korábbi hagyományos donorországok befelé fordulását, bezárkózását és „énközpontúságát” mutatja. Most az a narratíva erősödött, hogy akkor segítünk, ha az egészből valami hasznunk származik.
Magyarország nem nagy, nem hagyományos donorország. De ha a képviselt értékeinkkel, az imént vázolt „helyben segítés” szemléletmódjával és nagyjából a korábbiakhoz hasonló mértékű anyagi ráfordítással folytathatjuk a munkánkat, akkor Magyarország ki tud emelkedi a nemzetközi donormezőnyből.
T. M.: A szeretetszolgálat nagy hagyománnyal, tapasztalattal és kiterjedt kapcsolatrendszerrel bír. Ahogy a humanitárius krízisek esetén eddig is együttműködő fél voltunk a magyar kormány számára, úgy továbbra is itt vagyunk, hogy elkötelezetten betöltsük a missziónkat.
Fotó: Lambert Attila
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 23-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
