Nem tudom, hogy az űrkutatás mit tartogat még a számunkra. Nem kizárt, hogy a jövőben kifejlesztünk egy olyan technológiát, melynek segítségével nagyon-nagyon messzire is eljuthatunk. Az is valószínű, hogy a távolság leküzdésével a gondjaink csak sokasodni fognak. Még az is lehet, hogy találkozunk majd értelmes idegen lényekkel…
Egyvalami azonban biztos: teljesen másképpen lesz, mint ahogyan azt most elképzeljük. Mindez persze nem akadályoz meg bennünket abban, hogy kedvünkre morfondírozzunk azon, mi vár ránk a jövőben. Ezért is szeretjük a sci-fiket. Nem csak azokat a szuperprodukciókat, amelyek igazából a mese birodalmába tartoznak. Sokkal érdekesebbek azok a filmek, amelyek csavarnak egyet a már ismert alaptémákon. Az újabbak közül a Prospect és a Csillagok határán a műfaj realista ágához tartozik, míg a Sötét zsaruk a föld körül című sci-fi-vígjátékot egy percre sem szabad komolyan venni.
A népszerű Sötét zsaruk-trilógia két jól megalapozott ötleten alapult. Egyrészt újragondolták az idegenek már köztünk vannak unalmas toposzát, méghozzá úgy, hogy elhagyták az apokaliptikus-drámai elemeket, és helyükre pedig becsempészték a humort. A legkülönfélébb, komikus kinézetű lények ügyes-bajos dolgait rendben tartó fekete öltönyös ügynökök kalandjai viccesek és izgalmasak voltak. A másik nagy ötlet a J (Will Smith) és K (Tommy Lee Jones) ügynök mentalitásából és életkorából adódó különbségének szellemes kiaknázása volt. Ráadásként a két színész remekül tette hozzá mindehhez a magáét, játékukban szemernyi erőltetettséget sem éreztünk.
Mit tartott meg mindebből az új rész, és miben változtatott? Míg az állandóan izgő-mozgó, nagy dumás J és a lakonikus K szópárbajai szórakoztatóak voltak, addig a H (Chris Hemsworth) és M (Tessa Thompson) ügynökök közötti párbeszédek erőltettek, néhol már-már kínosak is. Nem is lehet ez másképp, hiszen karakterükben csak egy lényegi különbség van – az egyik férfi, a másik nő. Ezt kihasználni pedig manapság a legkevésbé sem píszi. Vagyis maradna valami egyéb, ha lenne, de nincs. Ezúttal még az sem segít, hogy két jó színész is bekerült a csapatba: Liam Neeson mint Nagy T, és Emma Thompson mint O ügynök. Persze az is lehet, hogy igazságtalanság egy filmet kizárólag három másikkal összevetve értékelni…
Ja, és a történet, azt majdnem elfelejtettem. Nem is értem, miért, hiszen láttam már ezt többször is – más filmekben. A veterán, de hebrencs H és az újonc M feladata megvédeni egy űrbéli uraságot, aki a földön szeretne kikapcsolódni. A küldetés félresiklik, és az ogreszerű lénynek a nemlétbe szenderülés előtt még épp annyi ideje marad, hogy M kezébe nyomjon egy karácsonyfadíszt. Mint az kiderül, valójában ez egy irdatlan erős fegyver, amelyre a Földre érkezett lángoló ikerpár (Laurent és Larry Bourgeois, a Les Twins néven ismert francia táncos-koreográfus testvérpár) és Nagy T is igényt tart. Megindul a küzdelem, melynek során a Föld különféle tájaira vetődnek el hőseink, többek között a Szaharába is, ahol kiderül, a sötét zsaruk hihetetlenül jól képzettek, ugyanis a sivatag kellős közepén is képesek fát szerezni a tűzgyújtáshoz.
De hogy valami jót is mondjunk azért: F. Gary Gray rendező igyekezett az előző részekből már ismert jellegzetességeket felhasználni, és ezt-azt még hozzátenni. Ilyen például a beszélő sakkbábu vagy a hatfülű-négyszemű lény. Igazából csak azért lett nézhető a Sötét zsaruk a világ körül, mert sok minden ismerős régebbről.
Mindannyian tapasztaljuk, hogy az ember nem változik a technológia fejlődésével egyenes arányban. Sőt, ugyanúgy viselkedünk, mint elődeink, legfeljebb a körülmények és az eszközeink változtak. Valószínűleg így lesz ez akkor is, amikor elhagyjuk a Földet. Nem kell nagy jóstehetség annak kimondására, hogy sokan azért vállalják majd a megpróbáltatásokat, mert szeretnének meggazdagodni. Ezért pedig bármit megtesznek majd. Persze nem csak a rossz oldalunkat visszük magunkkal az űrbe; biztosan akad majd olyan is, aki képes marad az önfeláldozásra. Christopher Caldwell és Zeek Earl filmjének középpontjában a pénzsóvárság és az áldozatvállalás áll.
Damon (Jay Duplass) és lánya, Cee (Sophie Thatcher) olcsó űrkabinjában egy zöld bolygóra érkezik, hogy összeszedjen néhány értékes biogyémántot. Miután balul sül el egy találkozás két másik szerencsevadásszal, Cee és Ezra (Pedro Pascal) folytatja a kutatást.
A Prospect némiképp átejti azt a nézőt, aki vérbeli sci-fire számít. Azt látjuk, hogy a szereplők egy számunkra is ismerős, fás-bokros környezetben járkálnak, csak éppen űrruha van rajtuk. Ennek oka egyébként csak annyi, hogy védeniük kell magukat a levegőben szállingózó spóráktól, a légkör egyébként belélegezhető. Az öltözékek, a fegyverek és az űrhajó sem hasonlít arra, amit más filmekben megszoktunk. Minden végtelenül egyszerű, már-már szedett-vedett. Ettől az a benyomásunk támad, hogy mindez közelebb állhat ahhoz a valósághoz, amilyen majd a közeljövő lesz. Érdekes, hogy sok sci-fi esetében – így a Prospectnél is – elég kiegészíteni az égbolt látványát egy-két nagyméretű holddal, máris úgy érezzük, hogy egy vadidegen bolygón vagyunk.
Ezrát és Cee-t csak a kényszer hozza össze; a férfi kezdetben csak azért viszi magával a lányt, mert szüksége van a segítségére. Kapcsolatuk azonban lassan megváltozik. Ezrában felébred valami mélyen lappangó, leginkább az apákra jellemző felelősségérzet. Ez a film ugyanakkor nem a párbeszédek miatt marad meg bennünk, ezek ugyanis nincsenek igazán kidolgozva. Mindez persze nem feltétlenül hátrány, mert a Prospect westernhangulata a cizellált dialógusok nélkül is képes magába szívni a nézőt.
A Csillagok határán című film elején hosszú percekig csak azt látjuk, ahogyan Monte (Robert Pattinson) és egy éppen csak tipegő kislány tesz-vesz a fedélzeten. Csak később derül ki, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk, és mi történt az űrhajón. Valamikor a jövőben az emberiség összezárt néhány elítéltet, és egy hatalmas ládában útnak indította őket egy fekete lyuk felé. A fő küldetésük az volt, hogy segítsenek megoldani energiaproblémáinkat. A film ugyanakkor egyáltalán nem erről, hanem egy mellékes kísérletről szól: Dr. Dibs (Juliette Binoche) azt szeretné, ha születne az űrhajón egy gyermek, így ugyanis kiderülne, hogy a magas háttérsugárzást túlélheti-e egy csecsemő. A doktor látszólag szigorúan mesterséges eljárásokat alkalmaz, ez pedig cseppet sem tetszik a hajó legénységének.
Claire Denis filmje zavarba ejtő alkotás, leginkább azért, mert sci-fi létére a szexualitást állítja a középpontba. Ez azonban látszat csupán, a szexualitás ezúttal csak eszköz; a francia rendezőnő ezen keresztül mutatja be – sokszor naturalista és kíméletlen módon – az ember kiüresedését. Az ábrázolt világban a szexualitás minden magasztosságát elvesztette, az érzékiség is legfeljebb csak nyomokban lelhető fel már, egyedül a szaporodási funkció maradt meg. Mondhatnánk azt is, hogy kiveszett belőle minden emberi, de ez nem feltétlenül igaz; ösztönként egy-két elítélt-űrhajósban azért még pislákol valami. A Prospectben is azt tapasztalhatjuk, hogy az emberi tulajdonságok kendőzetlenül, egyfajta nyers valóságukban jelennek meg. A Csillagok határán című film pedig még jobban megfosztja szereplőit mindattól, ami felemelő. A szexualitás pátoszmentessé válik, a szeretet pedig már csak valamiféle halvány vonzódásként létezik.
Az elítéltek láthatóan csak kínlódnak az űrhajón. Egyetlen örömük egy kis zöldellő kert. Nincs más, ami az otthonukra emlékeztetné őket, és csupán ez maradt változatlan a körülmények ellenére. A film elítélt szereplői először a Földtől szakadnak el, majd egymástól, és végül önmaguktól is. Csupán Monte hajlandó tovább élni – az egyedül ő nem adja fel mondat ezúttal túl sok lenne –, ő is csak a lánya miatt. Mintha bennük még létezne valami a szeretetből, amit szívesen átmentenének, ha lenne hova.
Fotó: Imdb.com
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2019. július 7-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
