Az elmúlt másfél év számomra legdöbbenetesebb fejleménye, hogy az egész emberiség jó ideig – legalábbis a főáramú felszínen – hangtalanul, utánkérdezések nélkül vette tudomásul a totális jogkorlátozásokat, az élet megállítását. Holott a világtörténelemben példa nélküli, hogy szinte gombnyomásra állítják le a teljes világgazdaságot, és példa nélküli a ’45 utáni Nyugat és a ’89 utáni Kelet-Európa történetében az a jogkorlátozási hullám, amely a Covid–19 hatására végigsöpört a kontinensen.
Félreértés ne essék: az egész közösséget fenyegető veszély elhárítása indokolhatja az egyén alapvető jogainak korlátozását.
Csakhogy egy jogállamban a hatalomnak minden egyes esetben számot kell adnia arról, hogy a korlátozás a veszély elhárítása érdekében feltétlenül szükséges, csak az arányos mértékig terjed, a veszélyelhárítási cél más módon nem elérhető, így tehát a korlátozás elkerülhetetlen. Az államot igazolási kötelezettség terheli minden egyes érintett jog és – amennyiben a korlátozás során megkülönböztetést tesz a polgárok között – minden egyes érintett lakossági csoport esetében. A veszélyhelyzet soha nem lehet biankó csekk az állam kezében a polgárok jogfosztására. Jól jellemzi a honi közállapotokat, hogy a belpolitikai diskurzus egyszer sem firtatta a járványügyi korlátozások megalapozottságát vagy a vakcinagyártók felelősségvállalását, sőt. A „demokratikus” ellenzék a korlátozások jogállami igazolása helyett még több és még hosszabb ideig tartó korlátozást kért számon az „illiberális” kormányon (némi korrupciózással, kínázással, oroszozással megfűszerezve).
A két oldal primitív „halálkampánnyal” gyilkosozta egymást, miközben a komplett magyar politikai elit (mínusz Mi Hazánk) sétált el az elmúlt háromnegyed század legnagyobb globális megrázkódtatásának alapkérdései mellett.
Az utóbbi időben Európában bejelentett korlátozó intézkedések tipikusan oltottak és oltatlanok között tesznek különbséget: így pörgetnék meg az átoltottsági mutatókat. Németországban az éttermek, templomok látogatását, a testi kontaktussal járó szolgáltatások és szálláshelyek igénybevételét kötik védettségi igazolványhoz, és megszüntetik az ingyenes tesztelést. Árulkodó a CSU-s Markus Söder bajor miniszterelnök nyilatkozata: „Ugyanakkor a teljes oltással rendelkezők érvényesíthetik az alaptörvényben garantált jogaikat, és őket nem sújthatják többé olyan korlátozások, amelyek a járvány első három hullámában az oltóanyag hiánya vagy szűkössége miatt mindenkire vonatkoztak.” Az ingyenes tesztelés megszüntetéséről döntött a svájci, az olasz és a francia kabinet is. A litvánok bizonyos üzletek, tömegrendezvények látogatásából, személyes kapcsolattartást igénylő szolgáltatásokból, az olaszok múzeumok, színházak, éttermek, fitnesztermek látogatásából és a távolsági közlekedésből, a franciák az éttermek, múzeumok, a nagyobb rendezvények látogatásából és a távolsági közlekedésből zárják ki azokat, akiknek nincs védettségi igazolványuk. Az olasz kormányzat az oktatásban és az egészségügyben, a francia az egészségügyben gyakorlatilag kötelezővé teszi az oltás felvételét. Hasonló tervei másoknak, így a magyar kormánynak is vannak. A jogkorlátozási tébolyt alighanem az olasz kormánykoalíció egyik tagpártjának vezetője, a kaviárbaloldali Enrico Letta exminiszterelnök koronázta meg, amikor kifejtette: azt szeretné, ha az őszi helyhatósági választásokon csak oltottak indulhatnának.
A hatalmi agressziót újabban egyre több helyen és egyre hangosabb tiltakozások kísérik. Vilniusban ötezren rohamozták meg a parlamentet és csaptak össze a rohamrendőrökkel. Berlinben sokezres demonstrációt vert szét a rendőrség. Franciaországban most már sokadjára tüntet legalább kétszázezres tömeg országszerte, az olasz városokban is ezrek, rendszeresen. Lengyelországban rendőri védelem alá kellett helyezni az oltópontokat az oltásellenesek akciói miatt, Londonban a BBC székházának vélt épületbe törtek be tiltakozók. Arra, hogy a szigorítások elleni tiltakozás nem a szélsőjobboldal privilégiuma, a legjobb példa a francia radikális baloldal vezére, Jean-Luc Mélenchon, aki elutasítja a védettségi igazolvány hatókörének kiterjesztését. Az uniós országok járványellenes ötletrohamainak egyetlen közös eleme van: egyetlen tagállam sem tesz eleget a jogkorlátozásokkal összefüggésben fennálló igazolási kötelezettségének. Pillanatnyi politikai kommunikációs szempontok, pillanatnyi gazdasági és közvélemény-kutatási indexek, továbbá a pillanat felkent szakértőinek bizonytalan állagú jóslatai alakítják szabadságunkat. Ezért állíthatjuk bátran, hogy
2020. március óta valójában a jogállamiság eddigi legsúlyosabb válsága zajlik az európai unió területén.
Szeretném világossá tenni, mit értek a szükségesség, arányosság és elkerülhetetlenség tesztjének érvényesülésén az oltottságtól független jogkorlátozások, valamint a védettségi igazolványtól függő jogkorlátozások esetén.
Világjárvány idején a jogkorlátozásoknak általánosságban két, egymással összefüggő indoka lehet. Az egyik, ha egy – tipikusan mobilitással, személyes kontaktussal összefüggő – jog gyakorlásának korlátozásától alapos okkal várható, hogy az emberi életre a szokásos járványoknál súlyosabb és/vagy nehezebben belátható következményekkel járó fertőzés terjedését jelentékeny mértékben akadályozza. A másik indok: az adott jog megszorítása nélkül az egészségügyi ellátórendszer a teherbíró-képességét meghaladó terhelés alá kerül. A gyülekezési jog minden demokráciában alapvető és természeténél fogva kollektíven gyakorolható politikai szabadságjog: az oltottságtól független jogkorlátozások elfogadhatóságát érdemes a gyülekezési jog helyzetén keresztül bemutatni. Ha a gyülekezési szabadság hazai veszélyhelyzeti korlátozását összevetjük az iménti indokokkal, és alávetjük a szükségesség-arányosság tesztjének, álláspontom szerint az alábbi eredményt kapjuk.
A gyülekezési szabadság lényegi eleme a több ember közötti intenzív személyes kapcsolat.
Ebből eredően meghatározott időszakra (lásd teherbíró-képességi érv) és meghatározott mélységben (lásd arányosság elve) bevezetett korlátozása indokolt lehet. A magyar kormány – a legtöbb uniós országhoz hasonlóan – a gyülekezési szabadságot nem meghatározott mélységben korlátozta, hanem teljes egészében tiltotta meg a tüntetéseket. A kormány akkor járt volna el arányosan, ha például maszkban, távolságtartás mellett meghagyja a lehetőséget a demonstrációkra: ehhez képest a maszkban, távolságtartással tartott megmozdulás szervezőire is súlyos bírságokat szabtak ki. Ráadásul volt olyan időszak, amikor már drasztikusan zuhant a kórházak leterheltsége, a teraszokon pedig legálisan csoportosulhattak emberek, de a gyülekezési tilalom még mindig – és immár nyilvánvalóan szükségtelenül – fennállt.
A legújabb korlátozó intézkedések oltottságtól, illetve védettségi igazolványtól függően vonatkoznak a polgárok egyes csoportjaira (oltottsági diszkrimináció). Ezen a ponton rögtön két közbevetést kell tennünk. Az úgynevezett T-sejtes immunválasszal tartós védettséget lehet megállapítani a Covid–19-cel szemben. Nincs észszerű indoka annak, hogy a kormányok a hátrányosan megkülönböztetett oltatlanok közé sorolják és megtagadják a védettségi igazolványt azoktól, akik ugyan nincsenek beoltva, de szervezetük a korábbi fertőzöttség miatt rendelkezik a megfelelő immunválasszal. Az Európai Unió jelenleg – úgy tűnik – a „keleti” és a nyugati” vakcinázottak között is különbséget óhajt tenni: ennek megalapozottsága számomra felettébb kétséges, de a jórészt geopolitikai ihletettségű brüsszeli manőver elemzése szétfeszítené jelen írás kereteit.
Általánosságban az oltottsági diszkrimináció – és bátran idevehetjük a kötelező oltás kérdését is – nézetem szerint két feltétel fennállása esetén igazolható.
Az egyik feltétel a fertőzőképességgel függ össze: alátámasztható az oltottsági diszkrimináció, ha biztosan tudjuk, hogy az oltott, illetve megfelelő immunválasszal rendelkező személy nem vagy csak szignifikánsan gyengébben terjeszti a vírust. A másik feltétel, hogy megbízható információkkal rendelkezünk az oltóanyag hatékonyságról és az emberi szervezetre gyakorolt hosszú távú hatásáról. A fertőzőképességi feltétel megléte nélkül az általános járványellenes jogkorlátozási indokot eleve elvethetjük, legfeljebb a teherbíró-képességi indokot mérlegelhetjük. Ha viszont meggyőző tudásunk van a fertőzőképességi feltétel teljesüléséről, úgy megengedőbben járhatunk el a hatásvizsgálati feltétel kapcsán. Jelenleg viszont a helyzet úgy áll, hogy – az idő rövidsége miatt amúgy érthető módon – egyelőre nincs valamennyi vakcinatípusra kiterjedő, kellően megalapozott, pontos tudásunk az oltott személyek fertőzőképességéről.
Nézzük meg a hatásvizsgálati feltétel teljesülését. Az egyes államok és kormányközi szervezetek a rendes gyógyszer-engedélyeztetési és -kipróbálási utak, illetve időtartamok lerövidítésével adtak zöld jelzést a különböző Covid-vakcináknak. A titkosított, de napvilágra került Pfizer-szerződések egyenesen így fogalmaznak: „A vevő megerősíti, hogy sem a készítmény hatékonysága, sem hosszú távú hatásai nem ismertek, és lehetnek olyan mellékhatások, amelyeket korábban nem ismertek.” Ha azt vesszük, hogy magának a vírusnak a keletkezése, a fertőzés kórlefolyása, valamint hosszabb távú élettani hatása ugyancsak ismeretlen, az oltóanyag-kockázat akár vállalható is lehet (én magam legalábbis így mérlegeltem, amikor a vakcináltatást választottam). Ebben az esetben viszont az oltottsági diszkrimináció megalapozásához a hatásvizsgálati feltétel mellé egy felelősségi, kisegítő feltételt kell támasztanunk.
Miről van szó? Ha már úgy alakult, hogy kénytelenek vagyunk olyan vakcinákat alkalmazni, amelyek hatékonyságáról és az emberi szervezetre gyakorolt hosszú távú hatásáról nem rendelkezünk megbízható információkkal, legalább a korlátozó szabályokat alkotó államok, államközi szervezetek és a vakcinagyártók vállaljanak felelősséget, egyúttal garantálják a köztük létrejött szerződések transzparenciáját is.
Ehhez képest az egyes államok, sőt az Európai Bizottság által kötött vakcinaszerződések is titkosak, a vakcinagyártók a felelősségüket kizárják. A német rendszerkritikus baloldal nagy öregje, Oskar Lafontaine nem véletlenül nevezi az ilyen szerződéseket aláíró politikusokat igazi covidiótáknak.
Ha egy esetleges károsodás esetén a polgár mégis sikeresen perli az államot, az állam már nem tudja továbbhárítani a kárfelelősséget a gyártóra. Ha a fertőzőképességi feltétel megléte nem igazolható, és az oltóanyag hatékonyságáról, emberi szervezetre gyakorolt hosszú távú hatásáról nemcsak pontos információink nincsenek, de ezekért a gyártó sem vállal termékfelelősséget, miközben a gyártó és a korlátozó állam (államközi szervezet) közötti szerződés tartalma nem közismert: nos ebben az esetben egy jogállamban az oltottsági diszkrimináció, továbbá az oltási kötelezettség (úgyis mint a személyes önrendelkezési jog elvonása) nem alátámasztható.
Ha viszont az előbbi aggályoktól eltekintünk, és megalapozottnak tartjuk az oltottsági diszkriminációt, akkor is rá kell mutatnunk azokra az elvekre, amelyek megakadályozzák, hogy ez a megkülönböztetés parttalan legyen.
Először is: egy jogállamban, ahol jogainkat nem az államtól kapjuk, a diszkriminatív jogfosztás soha nem lehet megtorló jellegű. Márpedig a járvány terjedésével, az ellátórendszer teherbíró-képességével semmilyen igazolható kapcsolatban nem álló joggyakorlás korlátozása pusztán azért, hogy így „ösztönözzék” az átoltottságot, megtorló jellegű. Minden megtorló jellegű jogkorlátozás súlyosan sérti az emberi méltósághoz fűződő jogot, jóllehet az európai demokráciáknak alapvetésük, hogy az emberi méltósághoz fűződő jog korlátozhatatlan.
Ezért hajmeresztő a volt olasz kormányfő javaslata az oltatlanok választójogának elvonására. Az oltottsági korlátozásnak is minden esetben meg kell felelnie az arányosság mércéjének. A magyar kormány az egészségügyben vezetné be a kötelező oltást. Itt a szoros testi kontaktus miatt elméletileg az általános járványellenes indok jöhet szóba, továbbá az egészségügyi személyzetnél a tömeges megbetegedés önmagában is próbára teheti a rendszer teherbíró-képességét. Ha a kormány bevállalja a kötelező oltást egy szektorban, akkor jár el arányosan, amennyiben munkakörönként vizsgálja a tömeges, szoros testi kontaktus kockázatát, valamint a teherbíró-képességi érv fennálltát. Ezenfelül az oltottsági korlátozások szükségességét is minden esetben igazolnia kell a hatalomnak.
Fogadjuk el, hogy indokolt lehet a sportversenyeken való részvételt védettségi igazolványhoz kötni. Schmid Júlia olimpikont viszont úgy akarta oltásra kényszeríteni a MOB, hogy a versenyző védettsége a játékokra még ki sem alakult volna, miközben az oltás mellékhatása – nagy valószínűséggel – éppen az olimpiai verseny idején hatott volna negatívan a sportoló fizikai állapotára. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a kényszeroltás szükségessége semmilyen formában nem volt igazolható.
Ha a globális vakcinapolitikát nézzük, ezen a területen is hamar ráébredhetünk arra, hogy ma a demokrácia és a jogállamiság számára a legnagyobb kihívást az óriásvállalatok intézik.
Ha a világ gyorsan, de jogállami keretek között akar túljutni a Covid-krízisen, az államoknak – a nemzetközi jog segítségével – vissza kell szorítaniuk a gyógyszercégek mohóságát.
Legalábbis akkor, ha olyan világot szeretnénk, ahol a profit nem előzi meg az embert.
(Forrás: Index)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
