Az oktatásügy megszervezése nemcsak szakmai kérdés, hanem világnézeti harc is.
Az elmúlt hónapokban tévesen szóltak a hírek tanár- és diáktüntetésekről. Építési kordonok felborogatása, rendőrök megtámadása trágár rikoltozástól kísérve ugyanis nem tanár- és diáktüntetés, hanem a kommunista Saul Alinsky felforgató módszertanának adaptálási kísérlete megvezetett kalandvágyó fiatalok felhasználásával. Szerencsére a kísérlet sikertelen, mert az, hogy néhány tucat külföldről fizetett ügynök szintén néhány tucat gyereket a testi épségükbe, netán a következmények okán szabadságukat és ezzel akár érettségijüket, továbbtanulásukat kockáztató őrjöngésbe tol bele aljas módon hátulról, érdemben nem veszélyezteti a társadalmi békét és rendet. Itt jelezzük, hogy a hatósági fellépésnek azokra a gyermekbántalmazókra is ki kellene terjedni, akik lelkiismeretlenül felhasználják idegen zsoldban politikai céljaikra a jobb sorsra érdemes fiatalokat.
Ennyit erről, és most forduljunk rá a lényegre!
A bérkérdés csak a felszín. Abban nincs vita, hogy a tanárok kevés pénzt keresnek. A magyar kormány is tisztában van ezzel, kinyilvánított szándék a jelentős, átfogó bérrendezés. Ez forrás kérdése. A nagy kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó idején a mindenkori nemzeti össztermék bő tíz százalékát fordították az oktatásra, ma ez a hányad négy százalék alatt van. A források a Covid, majd az Egyesült Államok és Oroszország Ukrajnában dúló háborúja következtében jelentősen szűkültek, hiszen az egekbe szökő energiaárak mindent megdrágítottak. Ezért különösen aljasság a magyarországi balliberális zsoldosoktól, hogy Brüsszelben mindent megtesznek a hazánknak nem kegyből, hanem szerződések szerint járó, az Eurokolhoz-tagságunkból fakadó veszteségeink csekély kompenzációját jelentő források jogtipró visszatartásáért.
„Nincs tanár, nincs jövő”, szól a divatos jelmondat. Az állítás önmagában igaz, a körítés ugyanakkor sunyin demagóg.
Mert igaz, hogy az elmúlt bő húsz évben 14 ezerrel lett kevesebb tanár, de ennek nem az az oka, hogy a magyar kormány az ellenséges narratíva szerint nyomorgatja őket. Az elmúlt években számos iskola, szakképző centrum jött létre, miközben a pedagógusok száma csökkent, vagyis a képzés bővülése munkaerőoldalról csak fokozta a bajt, aminek gyökere azonban a tanári pálya presztízsének jelentős csökkenése.
Elveszett a tekintély. Azt ugyanis az elmúlt harminc évben módszeresen, tudatosan kiirtotta a liberalizmus, kicsavarva minden fegyelmezési eszközt a pedagógusok kezéből. Ezért történhet meg, hogy túlkoros bűnözők megalázzák, megtámadják tehetetlen tanáraikat. Nem véletlenül vált égetően szükségessé az iskolaőri intézmény bevezetése. Amikor a baloldal tüzet okád erre, saját bűnei következményeivel szembesül.
De van itt még valami. Tavaly nyáron jelent meg az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elsőre talán meghökkentő, ám annál figyelemre méltóbb elemzése a közoktatás elnőiesedéséről. A reprezentatív, hétszáz fős, pedagógusokat és szülőket megkérdező felmérésből született tanulmány abból indul ki, hogy a nőknek és a férfiaknak másféle az intelligenciájuk, és bizonyos részképességekben meghatározó eltérések tapasztalhatók. A részletekben nem merülünk el, a lényeg az, hogy a megkérdezettek sokféle tulajdonságot nőiesnek vagy férfiasnak minősítettek, és véleményt mondtak ezek jelentőségéről a közoktatásban. A vizsgálatból az derült ki, hogy a férfiasnak ítélt és a reáltárgyakhoz társított tulajdonságokat a szülők és a pedagógusok egyaránt kevésbé fontosnak tartották, ez viszont az ÁSZ kutatói szerint oda vezethet, hogy a társadalmi mobilitás, a nemi egyenlőség és esélyegyenlőség szempontjából a fiúk hátrányt szenvedhetnek a középiskolai eredmények és a felsőfokú továbbtanulás terén.
A tanulmány szerint a nőies ismeretátadásnak, az úgynevezett „pink education” jelenségnek gazdasági és társadalmi következményei vannak, a férfias tulajdonságok alulértékelése például mentális problémákat okozhat a fiúknak, akik nem tudják sajátos képességeiket, tulajdonságaikat a legjobban kibontakoztatni, megélni. És mivel a felmérésből az is kiderül, hogy a pedagógusképzésben tanulók több mint nyolcvan százaléka nő, így ebből következik, hogy a „pink education” egyeduralkodóvá vált: 2021-ben a magyar közoktatásban tanító összes pedagógus 82 százaléka, ezen belül az általános iskolai tanárok 85,5 százaléka, a középiskolában oktatók 69,4 százaléka volt nő. A tanulmány szerzői mindezért a jelenség okainak mélyen szántó feltárását és a szükséges korrekciók megtételét szorgalmazzák. Az érzés tehát, hogy bizony hiányoznak a mintaadó, szigorú szeretettel tanító és nevelő tanító bácsik és tanár urak, immár tudományos bizonyosságot nyert.
Hogy baj van a közoktatással, azt az is jelzi, hogy egyre több egyetemi tanár panaszkodik motiválatlan, alaptudás nélkül a felsőoktatás világába érkező diákokról, akikből nemcsak a középiskolai ismeretek hiányoznak kétségbeejtően, hanem a szorgalom, a kitartás, a fegyelmezettség, a pontosság is. Nem tudást akarnak szerezni az egyetemen, hanem diplomát – a kettő között nagy a különbség. Tavaly az egyik nagy nevű egyetemünk egyik műszaki irányultságú karán a hallgatók 85 százaléka megbukott fizikából. Ez is bizonyítja, hogy a közoktatásban, bár vannak kimagasló középiskolák, összességében mégis mélyen gyökerező, rendszerszintű problémák vannak, ami nyilvánvalóan összefügg a pedagógusképzéssel, annak minőségével.
Igen, ha nincs tanár, nincs jövő. De tegyük mindjárt hozzá: rossz tanár – rossz jövő. Ez a magyar oktatásügy legnagyobb kihívása, ami mellett a bérkérdés könnyedén megoldható, pillanatnyi feszültség csupán.
A tanár, a pedagógus minőségét pedig nem csupán az általa tanított szaktárgyakban való megkérdőjelezhetetlen jártasság, valamint az ismeretek átadásának tudása adja. A pedagógusnak, az iskolának nevelnie is kell, mégpedig hazafias keresztény szellemben. Sokan meg is teszik, tisztelet érte! De aki világnézetileg semleges oktatásról delirál, az hazudik és manipulál. Ilyen nincs, soha nem volt és nem is lesz. Amit annak hazudik a baloldal, az valójában a liberalizmus mérgező, az önazonosságot kilúgozó, azt mindenféle mássággal helyettesítő szellemisége.
Ennek tudatában kell megítélni a szabad oktatásról szóló ostoba, ugyanakkor sunyi jelmondatokat. Mert ugyan miféle szabadságot követelnek a szivárványos logójú baloldali szakszervezet kalózlobogója alatt hőbörgők? Kitől, mitől akarnak szabadok lenni? Kétszer kettő kényszerítő erővel négy, nem három vagy öt. Az iskola a nemzet társadalmi szövetének szerves része, a magyarság igaz megélésére, a nagy nemzeti célokra való felkészítés terepe. Aki ezt tagadja, az alkalmatlan tanárnak.
Az oktatás ürügyén tajtékzó hőbörgések mögött bizony ez is meghúzódik. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a liberalizmus ezt a kulcsterületet is zsákmányul ejtette, és az úgynevezett kompetenciaalapú oktatás meghirdetésével is a nemzet felszámolásának programját folytatta, uniformizált minimálismeretekkel helyettesítve a szilárd keresztény és nemzeti önazonosságot.
Ezért láthattunk az elmúlt évtizedben „Ki a papokkal az iskolákból!” feliratú táblával tüntető szélsőbaloldaliakat, ezért átkozták elkeseredve a Nemzeti alaptanterv szolid megmagyarítását és ezért tiltakoznak a közoktatást végre megszervező, az előmenetelt a teljesítmény alapján biztosító, egyébként nagyobb léptékű bérrendezést is jelentő úgynevezett státustörvény ellen, amely szintén hangsúlyozza az alapvető értékeket. Az oktatásügy megszervezése ezért nemcsak szakmai kérdés, hanem világnézeti harc is.
Borítókép: Résztvevők egy korábbi tüntetésen (Fotó: Teknős Miklós)
Ágoston Balázs
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
