A szeptemberi budapesti találkozót a Zeneakadémiára beszéltük meg, ahol – Ausztriából hazalátogatva – háromnapos karvezetés mesterkurzust tartott. Czifra János 1987-től 2022-ig a salzburgi dóm karnagya volt; harmincöt éven át vezette a székesegyház kórusát és zenekarát.
A sokoldalú művész-tanár 1951 szentestéjén Budapesten született, itt kezdte el zenei tanulmányait is, amit aztán Salzburgban, a Mozarteumban folytatott. Mozart városa ezután már nem engedte el: ott alapított családot, a dómban szolgálva számos egyháztörténelmi és zenetörténeti jelentőségű esemény részese lehetett, a katedrális énekkarával pedig a fél világot bejárta. Jóllehet három éve nyugdíjba vonult, ma is aktív, előad, szervez, rendszeresen hívják nemzetközi kórustalálkozókra. Ifj. Sapszon Ferenc felkérésére 2023-ban ő is vezényelt a Ferenc pápa által vezetett Kossuth téri szentmisén. Czifra János működésének, lelki és művészi életének központja időközben a „centrumból”, Salzburg hatalmas főtemplomából a Kapucinus-hegy lábánál álló, meghittebb Sebastianskirchébe tevődött át. Egy halk szavú, régi vágású úriemberrel beszélgethettem sorsfordulókról és a zene egész lényünket átjáró erejéről.
– A 11. kerületi zeneiskolában indult a zenei pályafutásom, amiben komoly része volt annak is, hogy a Szent Imre-templomban ministráltam, édesanyám pedig a Fodor László vezette kórusban énekelt. Erősen hatott rám, kedvet ébresztett bennem az ott hallott gregorián és egyéb, szebbnél szebb énekek sora. Tizenhárom éves koromban kezdtem orgonát tanulni; részt vettem a nyári kántorképző tanfolyamon; Gergely Feri bácsi és karvezetésből Tardy László később is magánórákat adtak. Gimnáziumba a piaristákhoz jártam, ahol Erdő Péter az osztálytársam volt. (Vele legutóbb januárban találkoztam Salzburgban; Andreas Laun nyugalmazott segédpüspök temetési szertartásán mondott szentbeszédet.) A harmadik évben diákorgonista lettem a piaristáknál. Az egyházi zene szempontjából ezek mind meghatározó pontok voltak az életemben. Még a gimnázium előtt jelentkeztem a konzervatórium orgonaszakára, de nem vettek fel. Az érettségi után a Zeneakadémia karmesterképző szakára sem sikerült bejutnom. Így – mivel érdekelt a városépítészet is – elvégeztem a Műegyetemet, utána két évig voltam a szakmában. (Az építészkaron idén volt az ötvenéves évfolyamtalálkozónk, ahol átvehettük az aranydiplomát.) Minthogy a zene változatlanul foglalkoztatott, 1977-ben ismét jelentkeztem a Zeneakadémiára, és ezúttal felvettek a karvezetésre. Aztán 1980-ban adódott a lehetőség, hogy posztgraduális képzés keretében a salzburgi Mozarteumban elvégezzem a karmesterképzőt, később pedig az egyházzene szakot, ami itthon akkor még nem volt. Budapesten, a Szent Imre-templomban alapítottunk egy kórust, amit közel tíz évig vezettem. Ez sokat segített abban, hogy tapasztalatot nyerjek, gyakorlatot szerezzek az egyházzene terén. Rengeteg ismeretségre, barátra tettem szert, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A kórust Csányi Tamás vette át; ő nagy szaktudással és lelkesedéssel vezeti tovább azóta is a Szent Imre-templom zenei életét.
– Salzburg a második otthona lett. Mik voltak az első, meghatározó impressziói a „zene városában” tanulva és élve?
– Diákként megpróbáltam különböző templomokban kántori helyeket keresni. Az egyik külvárosi kis templomban orgonáltam és vezettem vasárnaponként a kórust, ami a megélhetésemet is szolgálta. Az igazi „áttörés”, az egyházmegye zenei életében való elmélyülés akkor következett be, amikor 1983-ban megbíztak az egyházzenei referátus (Kirchenmusikreferat Salzburg) irodájának vezetésével. Ez lényegében egy kántorképző, illetve a kórusok összefogását, támogatását végző érseki intézmény. Ettől kezdve kapcsolódtam be a salzburgi dóm zenei életébe is. 1986-ban nyugdíjba ment az ottani zenei vezető. Hosszas keresgélés után kineveztek egy Dél-Tirolból érkezett, befutott karnagy-komponistát, aki viszont három hónap után visszaadta a megbízást. Úgymond szükségmegoldásként – határozatlan időre – beugrottam a helyére; ebből végül próbaidő, majd harmincöt év dómszolgálat lett.
– A feleségét is Salzburgban ismerte meg.
– Igen, a Mozarteumban, a diplomakoncertemen hárfázott. Egy kisegyüttesben játszott több mint harminc éven át. Az ottani népzenének jellegzetes a struktúrája: a pengetős hangszerek és a hárfa kis csoportot képeznek, és hozzájuk csatlakoznak a vonósok. Mozart annak idején formai és melodikus szempontból egyaránt sokat merített ebből. A feleségem egyébként a blockflöte szakot is elvégezte, zeneiskolában tanított furulyát egészen a közelmúltbeli nyugdíjba meneteléig.
– Az elmúlt évtizedekben több jelentős zenei és egyháztörténeti esemény részese lehetett a salzburgi dóm zenei együttesei élén. Melyek voltak a legmeghatározóbb állomások és találkozások?
– Valóban nagyon sok minden történt ez idő alatt. Az 1980-as évek végén újították fel, pontosabban cserélték le a régi, száztíz regiszteres, elektromos traktúrás orgonát egy hetvenregiszteres, tisztán mechanikus hangszerre, ami akkor nagy előrelépést jelentett. A Metzler orgonaépítő cég által kivitelezett hangszer egy „hangi műemléknek” számít. Az idős mester időközben elhunyt, a fia vette át a hangszerek gondozását. A dóm orgonája a mai napig remekül működik. A 17–18. században a liturgikus zenei gyakorlatban a tíz énekiskolás fiúból és tíz férfiból álló kórus az áldoztatórács mögött, bal oldalt foglalt helyet. A térben az énekes szólisták és a hangszeres közreműködők a kupolaemelvényeken úgy lettek elosztva, hogy a tuttik innen megerősítve szóltak; és jóllehet a kórus kis együttes volt, az összhatás nagyon áttetsző, igazán mennyei lett ebben a közegben. A zenekar nagyobb volt, mint az énekkar, rengeteg jól képzett hangszeresből állt. A trombitások kiválóak voltak, amit például a cseh-salzburgi barokk mesterhegedűs, komponista, Heinrich Ignaz Franz Biber műveiben bizonyíthattak. A hercegérseki udvarnak köszönhetően a 19. század elejéig fantasztikus zenei élet zajlott Salzburgban, amely a mecénás rendszernek köszönhetően virágzott. Ezután kulturális téren hanyatlás következett. A fellendülést 1841-ben a Mozarteum megalapítása indította el, aztán 1920-tól az óriási presztízsű ünnepi játékok nemzetközi programjai által vált világhírűvé Salzburg. Visszatérve a dóm megújulására: a hangszereseknek és az énekes szólistáknak 1991-ben újra felépült a négy kupolaemelvény. A két elsőn délnémet barokk orgonákat építettek be, a két hátsó emelvényen később, 1995-ben reneszánsz stílusú orgonák kaptak helyet. 2005-ben készült el az új szembemiséző oltár; az oltártérben zajló feltárásokat követően a kupolafeljárót áthelyezték a másik oldalra, a sekrestye pedig egy hátsó bejáratot kapott. A nagy egyháztörténeti események közül mindenképpen említést érdemel II. János Pál pápa két salzburgi látogatása 1988-ban és 1998-ban. Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek még prefektusként a „tudományos hétre” jött Salzburgba, és misét mutatott be a székesegyházban. Neki egyébként gyerekkori emlékei is fűződtek a dómhoz, ahogy írta: „megdobbant a szíve”, amikor édesapjával Mozart Koronázási miséjét hallgatta ott.
– Milyen műveket adtak elő a dómban?
Évközben főleg azokat a miséket választottuk ki, amelyek a liturgia keretében előadhatók voltak. Ebbe a körbe a nagyobb Haydn-művek még belefértek. De például Schubert Asz-dúr és Esz-dúr miséjét csak a Salzburgi Ünnepi Játékokkal egy időben tartott nyári koncertjeink keretében tudtuk megszólaltatni. Minden nyáron hat hangversenyt rendeztünk, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy a templomi kórusunk és zenekarunk szélesebb körben megmérettesse magát a fesztivál alatt. Mozart Requiemje kihagyhatatlan, úgymond kötelező darab volt. Többször játszottuk Händel Messiását, Mendelssohn nagyobb apparátust igénylő Éliás-oratóriumát, de elhangzott a dómban Brahms Német requiemje, Dvořák Stabat Matere, Haydntól A teremtés, Kodálytól a Budavári Te Deum, amit Bruckner F-moll miséjével együtt adtunk elő. Bach János-passióját csak egyszer énekeltük, úgy éreztem, hogy a dóm akusztikája, hangzásvilága Bach műveihez nem annyira ideális.
– Gondolom, az elmúlt évtizedekben számtalan zenei élményben volt része a salzburgi fesztiválon is.
– Diákkoromban nagy dolog volt, hogy bejuthattunk a főpróbákra, amikor Herbert von Karajan vezényelt. Ő szigorúan ellenőriztette, hogy ki ül be a terembe.
Főleg főpróbákra jártunk, de persze sok előadásnak is tanúja lehettem. Riccardo Muti mindig nagy hatással volt rám. Már dómkarnagy voltam, amikor egyszer a fél tizenkettes misén ott láttuk a családjával az egyik oszlop mellett. Odamentünk, üdvözöltük. Természetes volt számára, hogy templomba jár, akkor is, amikor koncerteket, operaelőadásokat vezényelt a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Nála a hit és a zene szeretete kéz a kézben jár. Kiváló hangszereseket hallhattam: Maurizio Pollinit, Anne-Sophie Muttert, Jevgenyij Kiszint…, de sorolhatnám a fantasztikus énekeseket is. Előfordult, hogy egy-egy sztár a dómkoncertjeinken is fellépett. Az utóbbi időkben, azzal, hogy nyugdíjba mentem, már kevesebbet járok a fesztiválra. Tudom, hogy mi a program, de ilyenkor a tömeget kerülve ma már inkább unokáimmal vagy a természetben töltöm a szabadidőmet.
– Vannak kedvenc helyei a városban?
– A lelki életem fő színtere a dómból áttevődött a Szent Sebestyén-templomba. A mellette lévő temetőben van Mozart szüleinek a síremléke. A Sebastianskirchében a szentmiséken végig latin nyelvű gregoriánt éneklünk. Úgy, ahogy 1959-től 1964-ig – a régi liturgia szerint – Ruppert János atyánál ministrálva tanultam. Az egyik fiam orgonista a Szent Sebestyén-templomban, most ő vezeti a gregorián szkólát, én pedig csatlakoztam hozzá. Ha vezényelnivaló van a nagy ünnepeken, akkor beállok. A gregoriánon túl a tíz-tizennégy tagú kis együttesünkkel régi mesterek műveit, többek között Biber, Michael Haydn, Mozart, Schubert miséit énekeljük.
– Annak idején követte a Béres György- és Dobszay László-féle gregoriánértelmezési polémiát?
– Béres György atya még a Mozarteumban tanított. Személyesen ismertem Godehard Joppichot is, akire a gregorián szemiológia vonatkozásában gyakran hivatkozott. A Dobszay László és Szendrei Janka vezette Schola Hungaricában pedig négy évig énekkari tag voltam. Rendszerint a Zeneakadémián próbáltunk.
A szemiológia remek kutatási terep, de „papíron” az csak egy tudományág marad, ami önmagában nem rázza meg a lelkeket. A gregorián a Dobszay László-féle éneklési stílussal lett olyan magával ragadó zene, amit érdemes továbbadni.
– A mai napig hazajár, tanít, kurzusokat tart…
– Most itt, a Zeneakadémián tartottam egy háromnapos kurzust a salzburgi dóm 17–18. századi zenei életéről. Nem Mozart az első, aki híressé tette a várost, hanem Johann Stadlmayr, aztán Heinrich Ignaz Franz Biber, majd Johann Ernst Eberlin, Leopold Mozart és Michael Haydn. Csodálatos szerzők voltak, akiket érdemes bemutatni. Nemcsak Salzburgba, hanem Bécsbe, Olaszországba is hívtak kórustalálkozókat levezetni és vezényelni. Örülök ezeknek az alkalmaknak, mert nem hagyják, hogy berozsdásodjam. Fontosnak tartom továbbá, hogy a régi liturgia és az Egyház óriási zenei kincsei ne vesszenek a feledés homályába. Az én nemzedékem igyekszik továbbvinni a megélteket, és továbbadni ezeket az értékeket a fiataloknak. Új „egyházzenei otthonomban”, a Szent Sebestyén-templomban is örömmel tapasztalom, hogy az ifjúságnak is van igénye a gregoriánra.
Portrék: Merényi Zita; látkép: Pallós Tamás
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
