A 44 éves Sabrina Magnolfi fogyatékkal, kerekesszékhez kötve élte örömmel, célokkal, barátokkal teli életét, sokakat segített és lelkesített – amíg március 4-én meg nem gyilkolta saját édesapja. Mintha két különböző ember története lenne az övé, attól függően, milyen tekintettel néztek rá.
Saját apja ölte meg Sabrinát, aki szerint lányának nem volt jövője. Pedig Sabrina soha nem adta fel. Akkor sem, amikor születésétől kezdve hordozott, fokozódó lebénulással járó betegsége egy évvel ezelőtt odáig súlyosbodott, hogy már nem tudott járni. Ha el akart menni valahová, kerekesszékre volt szüksége, de Sabrina erős volt. Erősebb a kerekesszéknél és erősebb a tetraparézisnél (négy végtagra kiterjedő bénulás). Sőt, a betegség már kezdettől fogva vereségre volt ítélve: mindig Sabrina győzött vele szemben – magával ragadó mosolyával, tettvágyával, menni, szervezni, dolgozni, festeni akarásával, életörömével.
Az újságokban megjelent hírek alapján annyit lehet tudni Sabrináról, hogy ő volt „a fogyatékkal élő nő, akit apja meggyilkolt Firenzében”. Apja lelőtte álmában a lányát, a feleségét, majd öngyilkos lett. Úgy gondolhatta, túl nagy nehézséget okoz gondoskodni róla, túl nagy szorongással tölthette el, ha arra gondolt, hogy előbb-utóbb Sabrina egyedül maradt volna. „Nem bírjuk tovább” – írta egy cédulára, mielőtt elkövette volna a vérontást. Sabrina barátai is tollat ragadtak, és megírták az ő másik történetét, egy különleges nő történetét az Avvenire olasz katolikus lapnak. Egy olyan nő történetét, aki bátorságával képes volt megváltoztatni a körülötte lévő emberek, egy egész városnegyed életét. Egy városnegyedét, amely most gyászba borult.
Sabrina dolgozott. Szülei nem akarták, azt mondták, nem neki való, ne csinálja. Ő azonban nem viselte el, hogy fogyatékosságával azonosítsák. „A betegségem egy dolog, én pedig egy másik dolog vagyok” – szokta mondogatni barátnőjének, Silviának. Jelentkezett egy nyilvános álláspályázatra, és elnyerte az állást. A szociális segítők mindennap korán reggel jöttek érte: mindenkire rámosolygott, mindig gondosan fel volt öltözve, szolidan ki volt sminkelve. A megyei elöljárónak készített sajtófigyelőt, átírt számítógépre ügyiratokat, dokumentumokat, „fénysebességgel” dolgozott, kezelte a papírhalmazokat, intézte a titkársági ügyeket, segített kollégáinak. Fizetéséből el tudta tartani magát és idős szüleit is támogatta. Apja, Guerrando 84, édesanyja, Gina 82 éves volt. Ezenkívül a barátait is támogatta – amikor lehetett anyagi segítséggel, de főként tevékenységével, szenvedélyével: a Szent Egyed közösség fogyatékkal élőkkel dolgozó festészeti műhelyét, az Unitalsi szervezetet, a Barberi szövetkezetet, a plébániát…
A festészeti műhelynek Sabrina volt a lelke, a mozgatórugója. Mindig ott volt, mindig volt valami ötlete. A műhely a találkozás helye volt számára – fogyatékkal élőkkel, önkéntesekkel, a festészet szerelmeseivel –, a véleménycsere, a kreativitás színtere és a hit megélésének helye is. Silvia elmesélte, hogy Sabrina fékezhetetlen volt, minden utazásukra elment, volt Rómában, Assisiben, Nápolyban, mindig voltak tervei, céljai. Szeretett volna még eljutni Párizsba és a Szentföldre is…
Az auschwitzi koncentrációs tábort túlélő Ceija Stojkával Nápolyban
Szívén viselte mások sorsát. Amikor a háború sújtotta országokban élő gyermekekről hallott, azonnal megfestette őket, hogy felhívja a figyelmet a tanuláshoz való jog fontosságára. Amikor találkozott és összebarátkozott egy roma asszonnyal, Ceija Stojkával, aki elmesélte, hogy Auschwitzban és Ravensbrückben volt fogoly a világháború alatt, elkészítette furnérlemezen, papírdobozokból a tábor modelljét. Betegségtől sújtott kezével nem volt könnyű munka, de mint mindig, Sabrina ekkor is legyőzte a nehézségeket.
Amikor egy áhítaton azt hallotta, hogy valaki egy jobb világért imádkozik, hozzátette: „A jobb világért már most teszünk, amikor segítünk másoknak, hogy jobban legyenek.” Ezt a mondatot is feljegyezték abba a naplóba, amelyet a festészeti műhelyben vezetnek – barátai most kigyűjtik a rá vonatkozó részeket, a műhelyben együtt töltött huszonegy év emlékeit. Sabrina annyira szerette barátait, hogy élete legnagyobb vágya is hozzájuk fűződött: szeretett volna egy házat venni, amely a fogyatékkal élők otthona lehet. Silviával el is kezdtek körülnézni a városnegyedben: „Van pénzem, van, aki szeret, szeretném, ha lenne jövőnk” – mondta.
Sabrina festészeti műhelyben készült alkotása
Sabrinát azonban elszakította a jövőtől egy tragédia, amely valaki másnak a döntése volt. Egy olyan emberé, aki soha nem úgy tekintett Sabrinára, mint olyan valakire, akinek van jövője. Silviát március 6-án behívták a rendőrségre. Guerrando, az apa egy cédulát hagyott a konyhaasztalon, amelyen az állt, hogy a család pénzét, minden vagyonukat a festészeti laboratóriumra hagyja. „Ti vagytok azok?” – kérdezték a rendőrök Silviától, aki könnyes szemmel válaszolta, hogy igen, ők azok. „Nem tudom, mi történik majd a pénzzel és minden mással. Azt viszont tudom, hogy Sabrina álma valósággá válik, »Sabrina háza« néven. Mi, akik annyira szerettük őt, akik annyi mindent kaptunk tőle, azért fogunk élni, hogy felépítsük” – mondta el az Avvenirének Silvia.
Forrás és fotó: Avvenire.it
Magyar Kurír
(tzs)
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
