Az ország Bukarest ellen? Nem lenne rossz, ha a régiók végre a sarkukra állnának. Bár a harc még nem kezdődött el igazán. Az identitárius rettegéseken és reszketéseken túlmenően kezdenek összeállni a centralizmus elleni mozgalmak. Végre megmutatják a kormányzóknak: Románia nem a bukaresti minisztériumok összege.
Mit kell elsősorban leszögezni? Azt, hogy ezek a mozgalmak alulról felfelé építkeznek és nem valamiféle központi gombnyomásra. El kell mondani: az egész állami rendszert blokkolták abból kiindulva, hogy a közigazgatási felosztáson semmit sem szabad változtatni. 2003-ban, az Erdély–Bánság Liga törvényen kívül helyezésekor az volt a fő érv, hogy „a régiósítás nem tartja tiszteletben az alkotmány 1. cikkelyét”, holott már létezett a fejlesztési régiókról szóló 1998-as 151. számú törvény.
Mi van most? Ugyanaz a káros dölyfösség, hogy ha államtitkár lett valakiből valamelyik minisztériumban, akkor jobban tudja, mi kell a máramarosszigetinek és a konstancainak, a székelynek, a lugosinak és a jászvásárinak.
Ugyanaz a közömbösség észlelhető a kor értékeinek, kihívásainak és lehetőségeinek megértése iránt. Látható, hogy olyanok voltak és vannak a kormánykeréknél, akik három évtizede nem vettek könyvet a kezükbe.
A hatás? Az állam az ország összes közössége fejlődésének ellenségévé vált, rettegett ellensége mindenkinek, aki elutasítja a szociális segélyt. A másik oldalon: kevesebbért több munkára kényszerített közösségek, színes ceruzával átvert közösségek. Arról a ceruzáról van szó, mely több ezer kilométernyi autópályát vagy ultramodern kórházakat és iskolákat rajzol minden választási kampányban. Aztán ott az egyre határozottabb Európába igyekvés, amely nem annyira a hivatalos tájékoztatókból, mint inkább az eltávozott négymillió rokontól eredeztethető. Meg az üzletemberek, akik azt látják, hogy a magyarok Borsig jutottak az autópályával, míg nálunk Berettyószéplaknál gyom nő az Erdély-autópálya romjain. Ugyanazokról van szó, akik a Jászvásár–Marosvásárhely autópályára várnak, mert exportáruiknak három hét kell, hogy Ónfalváról eljussanak a határig, és a fejüket fogják, amikor azt látják, hogy a román vezetők ostobasága miatt elköltetlenek maradnak az európai pénzek.
Mindenekfelett: ugyanúgy nincs bátorság lemondani egy törvényről, a megyékről szóló 1968/2. számúról – és ki cserélné le ezt a kommunista törvényt, ha továbbra is a kommunisták utódai voltak, vannak kormányon?
Márpedig vannak megoldások, csak egyesek számára fájdalmasak. Először is, nincs szükségünk ennyi közigazgatási egységre. Miért kellene nekem több mint 3000 község, város, megyei jogú város, mindegyik a maga politikai csicskásokból, titkárnőkből, gépkocsivezetőkből és egyéb rokonságból álló klientúrájával? Hollandia, például, drasztikus reformot hajtott végre, és igaza lett: a 392 közösségből csak 92 maradt – egyeseknek ez hátrányosan érinthette a politikai karrierjét, de végül a közösségek döntik: el, el tudnak-e viselni bizonyos költségeket vagy sem.
Romániában a több mint 3000 közigazgatási egységből kicsivel több mint 850 képes önmagát fenntartani.
Nagyjából ennyinek kellene maradnia. Aztán: szükséged van 41 megyére? Lengyelország a 49 megyéjéből 16 vajdaságot (régiót) csinált, és a közösségeket 379 powiatba, az 1968 előtti járásainkhoz hasonló egységekbe vonta össze. Közigazgatási felosztása most olyan, mint amilyen a mienk volt 1950-től 1968-ig. Románia számára egyszerű lenne a megoldás: vannak jól körülhatárolható történelmi régiók, regionális identitások és ebből ki lehet indulni.
A megyéken belül ugyanilyen jól körvonalazott térségek vannak: Zarándföld, Mócföld, Fogarasföld, Kalotaszeg (hogy csak néhány erdélyit említsek). Ezek a lengyel powiatok megfelelői lehetnek: ezeken belül lehet pár közigazgatás, nem több tucat vagy több mint száz, mint most. A kihívás: győzd meg a polgármestereket, akik eddig azért küszködtek, hogy a tanyájukat községgé és a községüket várossá nyilváníttassák, hogy le kell mondaniuk arról az isteni hatalmukról, hogy megnyithassák a falunapokat vagy mit tudom én, milyen Városi Rímfaragó Fesztivált…
Konkrétan: Románia – 238 391 négyzetkilométer, 19 millió lakos, 3181 közigazgatási-területi alapegység: 103 megyei jogú város, 217 város és 2861 község. Lengyelország: 312 679 négyzetkilométer, 38,5 millió lakos, 16 vajdaság, 379 powiat (65 megyei jogú várost is magukba foglalnak) és 2478 község. Igen, tudom: jól hangzik, de – árrrulás! – Erdélyben magyarok vannak! Hic sunt leones, eszem a szíved!
És a magyarok autonómiát akarnak, és nekünk ez nem tetszik, mert nem hangzik jól, bár nem nagyon értjük. Csakhogy e téren is ez az európai évszázad segít rajtunk: a nemzeti és egységes és a többi Olaszországnak öt különleges jogállású régiója van, méghozzá ebből kettő jelentős kisebbséggel: Valle d’Aosta franciákkal és Dél-Tirol németekkel. Ha Olaszországban jársz, látogass el ezekre a helyekre, hiszen amióta autonómok, a legfejlettebbek lettek. Dél-Tirol három évtizeddel ezelőtt az egyik legcsóróbb régió volt, most annak a jóléti folyosónak a része, melynek kiindulási pontja Bajorországban van.
Miért kell Erdély, a Bánság, Moldva után Dobrudzsának is megmozdulnia? Először is azért, mert a régiónak óriási a potenciálja – és nemcsak gazdasági, hanem kulturális is. Egy Dobrudzsai Regionális Tanács rendelkezhetne egy különleges idegenforgalmi törvénnyel (a nemzeti kerettörvényeket betartva), külön törvényekkel a kikötőkre vagy a környezetvédelemre nézve. Részben van a szegény falusi lakosság, másrészt ott van Konstanca, meg a tengeri kikötők, a Duna-delta. És ha már Delta, itt is lehet egy különleges jogállású régió: vannak környezeti sajátosságai, vannak intézményei (a kormányzó, például), mindene megvan, hogy ténylegesen is működjön.
Mit kezdhetünk a szegény térségekkel? A kulturális turizmust dolgoztatjuk a közösség javára: mikor hallottunk a térségbeli tatárok vagy törökök szokásairól? Soha! A kulturális turizmus minden civilizált országban jólétet hoz. Mi a helyzet nálunk? A történelmi régiók kulturális újradefiniálása az ország jó újradefiniálása is lenne – és ennek már 1990 óta meg kellett volna történnie.
Veszít azzal Románia, ha Erdély, a Bánság, Moldva, Dobrudzsa és a többi régió dönt arról, hogy mi a jobb a közösségeik számára? Szétszakad az ország, ha az erdélyiek és a moldvaiak úgy döntenek, hogy összekapcsolják magukat egy autópályával, nem várva az államtitkár úr pecsétjére?
A Zsil-völgye is egy különleges jogállású térség. A térségnek van idegenforgalmi potenciálja, hagyjuk nyereséget termelni a befektetőket, és mindenki nyerni fog. Mi van ma ott? Egy színes tévé, egy hűtő áráért elkelő lakások, füzetbe felírós kocsmák, az összes kormányzati program lábjegyzetébe száműzött emberek. Ronda dolgokat írok, igaz?
A bennem rejlő hazaáruló, vastag szemöldökű, magyarszívű megint nem tudta magát visszafogni, hogy ne dobjon egy fadarabot a nemzeti máglyára… De nem lenne szabad elfelejtenünk: az állam nem az intézmények és a szolgáltatások összege, hanem erkölcsi szolidaritások generálója is. Mik ezek? Holmi bennünket összekötő szálak, melyek sohasem láthatók, de akkor érezzük őket, ha fociban megverjük Argentínát, vagy ha fegyverrel a kézben kell ugorni.
És tudod, miként kell ezt az erkölcsi ördöngösséget generálni? A közösségek tiszteletével, arra vonatkozó bizalommal, hogy jobban tudják, mi jó nekik, és miként mehet jobban a sorsuk, akár Máramarosszigetről, akár Konstancáról, akár Székelyföldről, Lugosról vagy Jászvásárról van szó – felfogtad, államtitkár úr?
Newsweek/Főtér/ Háromszék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
