Nyíltan kell beszélnünk: micsoda valójában Románia? Min alapul, mire támaszkodik? Melyek az értékei a területen és a népességen kívül? Nyugati vagy keleti? Jó itt tanyázni?
Erdélyiként jogom van – és ugyanakkor kötelességem is – kérdéseket feltenni magamnak.
És megteszik ezt a moldvaiak, a bánságiak, a bukovinaiak is. Igen, a bukarestiek is. Amikor Vlachia nyakába szakadt a történelmi szerencse, azt választottuk, hogy elfogadjuk.
Először a moldvaiak tették meg 1859-ben – két-három év után a moldovai metropolitával és Ion Creangăval az élen utcára vonultak és a szétegyesülést követelték; a bukaresti kormány csendőröket küldött rájuk, akik nyomában halottak és sebesültek maradtak.
1918 márciusában a besszarábiaiak is elfogadták; igaz, nem szokás arról a kétmilliós megvesztegetésről beszélni, amit Marghiloman vlach kormánya adott Inculeţnek (Ion Constantin Inculeţ 1918 márciusában a Moldovai Demokratikus Köztársaság országgyűlési elnöke volt – a szerk.) – a besszarábiai képviselők 1924-ben levelet írtak a királynak: „Fenség, Besszarábiát hat éve oly módon igazgatják, ahogy ma még az afrikai fekete gyarmatokat sem lehetne igazgatni.”
A bukovinaiak is bekapcsolódtak ebbe a nemzeti körtáncba: egy év sem telt el az egyesülés óta, és Iancu Flondor, a csarnócai (Cernăuţi) Román Nemzeti Nagygyűlés kezdeményezője a Brătianu körüli ügyeskedők rossz szokásaitól megundorodva vonul vissza. 1918. december 1-jén az erdélyiek is lecserélik a bécsi keringőt az olténiai szirbára – ugyanakkor hirdetik ki Bánság egyesülését is, de erről nem nagyon írnak a tankönyvekben; nos, tíz évvel később Iuliu Maniu és a többi erdélyi képviselő Gyulafehérváron gyűlt össze, és a szétegyesülést követelték – erről sem írnak a tankönyvek; a múltban a birodalmi hatóságok által a regionális hazafisága miatt üldözött bánsági Sever Bocu pedig Bukarest ellen lázadt: „A központosításnak nincs nemzetisége; akár magyar volt, akár román, mindig ugyanazokhoz a logikus következményekhez vezetett: kizsákmányoláshoz és szegénységhez! Az én programomnak a regionalizmus az alapja.
Az az ember, aki nem a faluját, a szűken vett szülőhelyének számító tartományát szereti első helyen, az nem szereti a hazáját.
A központosítással az erős kulturális határt képező nyugati városok Jászvásár (Iaşi) sorsára jutnak, dicsőséges romokká válnak egyetlen város, Bukarest érdekében! Ha engem szidnának, olvassák ezt, Traian Vuia írta: „20–30 év után arra fogunk ébredni, hogy elbalkánosodunk, miután azt a szép álmot dédelgettük, hogy mi fogjuk majd balkántalanítani Kárpátokon túli testvéreinket”.
Betartottak bármit is a Bukarest alatt egyesült tartományoknak tett ígéretekből? Szó sincs róla: a „puszit az orrára, és edd el mindenét” volt az igazi himnusz, amit apró betűkkel írtak, akár a bankok.
Aztán jött a háború, majd a kommunizmus, és a párizsi szelet volt a pótzászlónk, a csirkefarhát pedig a gerincünk.
Eljött 1989 decembere is – és 30 évnyi szabadság után olyan zűrzavarban találtuk magunkat, amire nem volt még példa.
Mi van ma? Semmirekellők, bukott diákok, üresfejűek által vezetett ország.
Sertéspestis közeleg? Az állam csökkenti az ellenőrzéseket. 42 százalék funkcionális analfabéta? Az állam idióta tankönyveket nyomtat. Vissza nem térítendő pénzeket kapunk az Európai Uniótól autópályákra és regionális kórházakra? Az állam tíz éve úgy tesz, mintha térképeket rajzolgatna, és zászlócskákat tűzöget a térképre. Eltávozott az országból a munkaerő ötöde, méghozzá a képzett része? Az állam masszívan felpörgeti a szociális segélyeket.
„Nukleáris opcióval” fenyeget bennünket Brüsszel? Az állam – a pillanat hatalmasai révén – olyan piszkozatokat ír, amelyekkel megmenthetné a börtöntől a pillanat hatalmasait.
Miért kellene nekem, az erdélyinek, mindezeket eltűrnöm?
S a moldvainak, a bánságinak, a bukovinaiaknak? Végül is mindegyik azzal a gondolattal vett részt ebben az egyesülésben, hogy együtt jobbak leszünk valamire. Jobban fogunk élni, mindenki képes lesz megépíteni egy utat, egy iskolát, egy kórházat – vagyis pontosan azt, ami mindig is erőssé tesz.
Mi lett a december 1-jei gyulafehérvári kiáltványból? A hangzatos ígéretekből? Az új tartományok által hozott csodálatos sokszínűségből? Hát a jászvásáriak memorandumából, abból a – szinte ismeretlen – 1919-esből, amelyben az emberek egy Nyugat felé vezető utat kértek, melyet már 1859-ben megígértek nekik, de amiről aztán nagyon sebesen meg is feledkeztek?
1996-ban megszavazták a mócok törvényét – 22 év telt el azóta, és még mindig nem alkalmazzák. Az az igazság, hogy akár tetszik, akár nem: Vlachia hatalmasai nem tartották be az idegeneknek tett ígéreteket, de nem tartották be a románoknak tett esküjüket sem.
Mit sikerült megvalósítanunk az elmúlt száz évben, azon kívül, hogy összegyűjtöttük az ostobákat, és állami tisztségekbe ültettük őket? Igen, az erdélyieket is muszáj közéjük sorolni. Ebben az országban az írók, a parasztok, a gyermekek nyugodtan éhen halhatnak – de a szekusok vagy a politikusok soha. Igen, ez a tükör: nincs egy tisztességes kórházunk a rákbeteg gyermekek számára, de eltapsolunk negyvenhárom millió eurót annak kőbe vésésére, hogy Jancsi csakis Mariskával fekhet le.
Több ezer nyugdíjast küldünk ingyenes vakációra Görögországba, de nem vagyunk képesek kifizetni egy szőcsvásári (Suceava) tantárgyolimpikon útját a világ legnagyobb csillagászati versenyére.
Az udvar végébe szarunk, de belenyomunk egymilliárd eurót a Megváltás Katedrálisába – hadd lássák a külföldiek, hogy nemcsak Jézusnak, hanem Istennek is trikolór személyi igazolványa van
És akkor miként határoznád meg az országot, amelyben élsz? Ide költöznél, ha az unió más részén élnél? Miért kellene erdélyiként elfelejtenem a nyugatbarát történelmemet, akármennyi is volt az? Azért, hogy az új szuperhatalom előtt hajbókoljanak, amelynek most Teleorman a neve, a hajdani Scorniceşti helyett? Mi van Vlachiában, ami nincs Erdélyben? Mi van Vlachiában, ami nincs Bánságban, Moldvában, Bukovinában? Hogyan vált abszolút kulturális értékké a trükközés és a nevetségesség?
Tudom, az oktatás a megoldás; de azt is tudom, hogy ezzel a javaslattal csak feleslegesen jártatjuk a szánkat. Ezek a kérdések, még ha kényelmetlennek és rosszkedvűnek is tűnnek, nemcsak ebben a cikkben szerepelnek – az emberek nyíltan beszélnek, bejárják Nyugatot, és látják a különbséget, látják, hogy ott néhány másolt mondatért egy disszertációban a miniszter benyújtja a lemondását, meg azt is, hogy a tolvajok börtönben ülnek, nem törvényeket gyártanak.
S talán nem véletlen, hogy éppen a történelem- és földrajztankönyveket rontották el – Isten nem ver bottal.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
