Még a jómúltkor érdekes levél landolt a virtuális postaládámban. Egy kedves olvasóm küldte, aki a Rotterdami Természettudományi Múzeumban (Natural History Museum Rotterdam – Natuurhistorisch Museum Rotterdam) tett látogatást, és az ott tapasztalt néhány szürreális elem arra biztatta, hogy megossza velem az élményeit.
Az 1927-ben létrejött múzeum egyik állandó kiállítása a környezetszennyezés, az emberi jelenlét káros hatásaira kívánja felhívni a figyelmet, ezért szemben mondjuk egy festészeti kiállítással, itt központi helyet kap a szomorú aktualitás és az ebből való tanulás fontossága. Az itt látottak teljesen más érzelmi hatást, interakciókat váltanak ki a közönségből, mintha megnéznének egy festményt, elolvasnák a leírtakat, aztán mennének tovább a tárlatvezetéssel. Célja a sokkhatás elérése, s ezzel a komoly környezeti problémákra való fókuszálás. A szóban forgó kiállítás a Dead Animal Tales (Mesélnek a halott állatok) címet kapta, és számos kiállított tetemnek valóban szomorú története van, amelyek jól szimbolizálják, hogy miért is a zöldpolitika a 21. század egyik kulcskérdése. Aztán, ahogy látni fogjuk, a tanulságos történetekbe sikerült belecsempészni egy kis propagandát is, mert nem elég, ha tanul az ember, érzékenyíteni azért így is muszáj.
Ez a fiatal gólya Houten községben, egy fészekből esett ki 2019. június 15-én. Állatmenhelyre vitték, majd rövidesen állatorvoshoz, mivel felfedezték, hogy a gólya gyomra tömör és sárga színű. Az állatorvos közölte, hogy az állat menthetetlen, ugyanis a gyomra tele van befőttes gumival és gumiszalaggal, amilyet például a holland postások is használnak. Sőt, ez volt az egyetlen "táplálék", amely a gólya gyomrában volt. Erre a szürreális esetre valószínűleg az az egyetlen észszerű magyarázat, hogy a kisgólya szülei egyszerűen összetévesztették a gumit a földigilisztával a hasonló kinézet miatt, így ezzel etették a kicsinyüket giliszta helyett, ami egyébként a gólyák gyakori tápláléka. Hogy ekkora számban mégis hogy került ki gumi a környezetbe és az állat hol talált rá, nem derült ki.
1995-höz képest fele annyi sün él Hollandiában, pedig rendkívül hasznos, védett állatról beszélünk. A sünök korai halálának jelentős részét – itthon is – az autók okozzák, de a most következő példa nem erről szól.
Ennek a hímnemű, kifejlett sünnek egy McFlurry fagyi műanyag teteje szorult a fejére, amely az állat pusztulását okozta. A jelenség nem egyedi, mivel a sünök némi maradék fagyi reményében bedugják a fejüket a műanyag tetőn át, ám kihúzni azt a tüskéik miatt már nem tudják, így vagy éhen halnak, vagy vakon belegyalogolnak valami mélyebb vízbe és megfulladnak. Brit állatvédő szervezetek azonban elérték, hogy a műanyag tetőt kisebbre cseréljék, így azokat a fogyasztó leveszi, mielőtt hozzálátna a fagylalthoz.
Azontúl, hogy aki szemetel, az vallástól, rassztól, bármitől függetlenül egy irtó nagy tahó, azt is érdemes megemlíteni, hogy a leírás – annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk, kikről van szó – nem tartalmazta/tartalmazhatta a McDonald’s kifejezést, nyilván a gyorsétteremlánc erős lobbiereje miatt. Társadalmi ráhatással ebben a kérdésben úgy tűnik, meghátráltak, de a multinacionális vállalatok így is élen járnak, ha környezetszennyezésről van szó, erről mégis ritkán beszélnek.
Ennek a 2019-ben kikelt nőstény ezüstsirálynak a halálát is a felelőtlen emberi magatartás és a koronavírus miatti maszkőrület okozta. Az állattal az történt, amiről már én is írtam korábban. A vizekben úszkáló maszkok fülébe a gyanútlan delikvens beletekeredik, ahonnan többé nem tud szabadulni. A rotterdami Maasvlakte kikötőnél talált állatot végül elgázolták, amelynek közvetett oka a rátekeredett maszk volt.
A koronavírus nyomán újabb löketet sikerült adni a környezetszennyezésnek, ezzel pedig az oltásmellékhatásokhoz hasonlóan mind a mai napig nem számolt el egyetlen világcég sem.
A teljesség igénye nélkül még több hasonló, ember által okozott kár és környezetszennyezés miatt elpusztult állatot vonultat fel a kiállítás, azonban – mint már korábban írtam – nem mindegyikük sorolható ebbe a kategóriába.
Az égető probléma ellenére a rotterdami múzeum kiállítása így is egy "lazább" hangnemet ütött meg, ami egyáltalán nem probléma, főleg, hogy helyet kaptak "könnyedebb darabok" is, mint például a zuidland-i koronavírus-tesztállomáson dolgozó munkatársat megcsípő skorpió. A skorpió egy plüssállatokat tartalmazó dobozban rejtőzött, melyeket azok a gyerekek kaptak, akiket koronavírus-tesztre vittek. A múzeum célja ezzel valószínűleg az volt, hogy felhívja a figyelmet az internacionális áruszállítás veszélyeire, sérülékenységére (noha ez nyíltan nem kerül említésre), de számunkra további témát vethet fel az is, hogy a tesztállomáson dolgozó őshollandot Ahmad Al Afandinak hívták. Ezzel természetesen a múzeumnak nem volt baja.
Régi technika, hogy a releváns témák mellé olyanokat csatolnak, amely az adott témakörtől eltérnek, vagy részben eltérnek, mégis gondolat- és véleményformálóak lehetnek, így most megismerkedünk a kiállítás égkövével, a homoszexuális nekrofil kacsával. Olvasónk leírása szerint az állat rögtön a bejáratnál, feltűnő helyen volt kiállítva, így nem lehetett elmenni mellette.
1995. június 5-én délután 17:55-kor Kees Moeliker kurátor egy tompa puffanásra lett figyelmes a múzeum üvegből készült homlokzata felől. Egy hím vadkacsa szállt neki az üvegnek, majd holtan elterült a földön. Moeliker az áldozat mellett egy szintén hímnemű, de élő vadkacsát pillantott meg, majd tanúja lett "az első homoszexuális nekrofíliának a kacsák körében". A tudós megjelentetett az esetből egy tudományos esettanulmányt, amellyel 2003-ban elnyerte az Ignobel-díjat ("fordított Nobel-díj", hasztalan kutatási eredményekkel) biológia kategóriában, így a kacsák történetét az egész világ megismerte. Minden évben június 5-én múzeumi programok keretében emlékeznek meg az esetről és hogy valami hasznosat is megemlítsünk, módszereket vitatnak meg arról, hogyan lehetne kiküszöbölni, hogy a madarak üvegfalaknak repüljenek. A kacsa története a múzeum egyik alapidentitása lett, Moeliker pedig már a múzeum igazgatója.
Mivel a tárlat jelentős része valós társadalmi-környezeti problémákra reagál, a kacsa története ténylegesen kilóg a sorból, ennek tényét pedig két aspektusból vizsgálhatjuk. Egyrészt láthatóan maga a múzeum sem veszi túl komolyan a dolgot, az egész tálalása, de maga az Ignobel-díj is komikussá teszi az egészet, amelyen így összességében nevetni is lehet, hiszen a Mesélnek a halott állatok kritériumot végülis kimeríti.
Másrészt viszont a "felfedezés" tökéletesen beleillik a Nyugat aktuális nyomvonalába, sokszor láttunk már liberális lapokban kísérletet arra, hogy az állatvilágban észlelhető homoszexualitás "normális tényét" az emberi társadalomra is megfeleltessék. A kettő között erőltetett párhuzamoknak persze semmi tudományos vagy észszerű alapja nincsen, de ez nyilván sosem zavarta őket. Mindebből persze nem állítható teljességében, hogy a múzeumnak is ez a célja (maga a felfedezés 1995-ben született, más világ volt még akkor), de a középpontba állítás mindenképpen ebbe és az érzékenyítés irányba terelheti a dolgot. A kacsa és a többi, urbanizáció miatt elpusztult szárnyas között pedig az üvegablak az egyetlen kapocs, amely azonban az említett diskuráción kívül nem került középpontba.
Ezúton is köszönöm kedves olvasónknak a nem mindennapi anyagot, környezetünk és bolygónk védelme pedig mindnyájunk közös feladata és felelőssége!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
