Rózsa, kánkán, mellrák Lakatos Krisztina2026. 08. 23., v – 17:26
Penge. Csehy Zoltán kritikája Tóth Krisztina Kánkán az üvegpadlón című prózakötetéről.
Hogy Tóth Krisztina nemcsak kiváló költő, hanem nagyszerű prózaíró is, aligha kell bizonygatni. Kánkán az üvegpadlón című könyve 2023 és 2025 között írt tárcanovelláit és novelláit tartalmazza.
„Másnak huszonnyolc évesen még gyakran nincs is gyereke, de van két melle. Nekem viszont volt két gyerekem és egy mellem. Ezzel kellett nekivágnom az elkövetkezendő éveknek” – olvashatjuk a kötetcímadó elbeszélésben, mely a gyűjtemény egyik legfontosabb szövege. Asszociatív kreativitás, sorsmintázat-felfejtés, trauma és művészet találkozik ebben a szövegben, melynek kibomlása ahhoz az absztrakt rózsához hasonlít, mely a szöveg központi motívuma, s melyet már a borító is kiemel. Noha bis idem non est idem, ahogy a latin mondja, vagyis kétszer ugyanaz nem ugyanaz, az „ugyanazok” azért valamelyest közelednek egymáshoz, bár teljes fedésbe soha nem kerülnek: az elbeszélt női sorsban a rózsa, a kánkán és a mellrák talál közös, meglepő nevezőt. Igaz, közben megváltoznak a motívum köré szőtt terek jelentéstartományai, és a múlthasználat stratégiái is. A tudat egy többé-kevésbé elrendezett archívum furcsa benyomását kelti.
Tóth Krisztina új elbeszéléskötetének egyik izgalmas vonása, hogy bámulatos írói hatékonysággal tölti ki a novella és a tárca közti széles prózai sávot. Fontos jelenség, hogy a széles tartalmi, motivikus és poétikai skála olyan barátságos változatosságot mutat, hogy nem is nagyon lehet elképzelni hoppon maradó olvasót. Itt mindenki talál valamit, ami kedvére való, ami felkavarja, zavarba ejti, meghökkenti, netán megnyugtatja, vagy legalább egyetértő vagy empatikus nyugtázásra, szomorkás hümmögésre készteti. A legtöbb szöveg mégis a társadalmi-mentális kérdések körül forog, nem hisszük el, hogy ennyi mínusz, önzés, közöny és empátiahiány szorításában élünk, hogy ennyire magunkra vagyunk hagyva, hogy a társadalmat a társtalanság szervezi. A Kukuci című remek novella hőse egy demens öregasszony, akit gyerekkori rongydarabját magzatpózban szorongatva hagyunk ott a kórházi ágyon, miközben a férje a jövőt tervezi. Döbbenetes akusztikájú a Betlehemi királyok is, mely egy karácsonyi látogatástörténetként indul az otthonban élő demens nagyinál, s végül a mélytudatba ivódó költészet apoteózisával zárul.
A női sors- és traumamintázatok erőteljes jelenléte próbára teszi az olvasót, s ezen az időnként felbukkanó fanyar humor sem tud változtatni.
A Semmi című szöveg dzsúdótanárnője Janne Teller Semmi című szubverzív művére viszi diákjait, miközben felfedezi a ruhatáros hölgyön a bántalmazás bepúderezett nyomait. Az Itt csak a felhők vannak nagyija mindössze tízéves lányunokáját közvetíti ki különféle aljas férfiaknak: a dermesztő szenvtelenség, sőt a novella több pontján felbukkanó női cinizmus szinte elviselhetetlenül kondenzált.
A másság alap- és viszonytulajdonság, jobbára a másikban látszunk, és általa vagyunk jelen közös valóságunkban. A Hazudol című remeklés halmozza a másságokat és teszteli az empátiát, holott végső soron minden életmegnyilvánulás végtelenül természetes. A nagyi egy Hemingway-gobelinnel lepi meg unokája angol, transznemű partnerét, mely a Hazudol elnevezésű szórakozóhely ékessége lesz. A nagyi ugyanolyan remekül valósítja meg Susan Sontag camp esztétikáját, mint a szöveg maga. Megnyugtató, hogy a magától értetődő elfogadás és feltétlen szeretet lehet végtelenül természetes mentális alaphelyzet is. Végül az invazív fajok ellen megszállottan küzdő nagyapa is el tudja fogadni a harlekinkaticát, ha egyszer imádott unokájának örömet szerez. Atanaz, a harminckét éves asztronauta is kénytelen tudomásul venni, hogy ötéves Mars-expedíciójára egy olyan szexrobot kísérte el, akit leszbikussá programoztak át, s maximum arra számíthat, hogy Miranda „rezgő kesztyűben simogassa és dörzsölgesse a fejét, miközben régi orosz népdalokat énekel”. A Mamas & Papas egy családos férfi története, aki egy kalandos korszak után végül visszatér a feleségéhez, vagy sokkal inkább a gyerekeihez, de ezt az önfeladás bizonyos foka nélkül nem teheti meg. Kettős élete terhe a hajdani albérlete kapuját őrző két, kőből faragott férfialak terheivel vetekszik.
A várakozás, a kiteljesedés kudarca, a meghekkelt öröm mint tragédiaforrás többször is előfordul, különféle „megoldásokkal”. A Játékpénzben a várva várt tengeri utazás kudarca elérhetetlenség- és kiteljesedetlenségpéldázattá nemesül, a Senki Kutyája című elbeszélésben a képekről, emlékekből ismert és túlképzelt, időközben kiürült és önmaga ellentétébe forduló tájjal való lehangoló szembesülést a kreatív képzelet játéka oldja fel, miközben a transzgenerációs kapcsolatok belső mozgását is elénk rajzolja.
Emlékezni veszélyes, és a legtöbbször nem is könnyű: a Karajt festeni című szövegben egy régi iskolatárs bukkan fel, előbb kontúrtalan, alaktalan testként, majd egyre jobban beközelítve, végül familiáris viszonyba ágyazódva. Karajt festeni vagy regényt írni végső soron ugyanolyan kihívás, s ha jó akarsz lenni akár a regényírásban, akár a karajfestésben, az egész lényedet bele kell adnod. Tóth Krisztinának ez most is sikerült.
Tóth Krisztina: Kánkán az üvegpadlón
Magvető, Budapest, 2026, 169 oldal
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
