Ma már a tankönyvek emlékeztetnek arra, hogy az Európai Uniót, illetve elődjét a béke hívta életre a második világháború után.
Gesztenyekrémleves, alaplében párolt ördöghal, citromos fenyőfás torta – ezeket szolgálták fel tegnap a brüsszeli EU-csúcson. De nem a konyhai finomságok feküdték meg a vezetők gyomrát, legalábbis a józanabbakét. Hanem az, amit az uniós bürokrácia tálalt nekik. Brüsszel továbbra sem tágít Ukrajna feltétlen támogatásától, minden követ megmozgat, hogy – a józanabbak, mint hazánk ellenállását leküzdve – a meglévő EU-tagok és az uniós polgárok rovására is támogassa ezt az országot, és annak kockázatát is vállalja, hogy háborúba sodorja mindezzel Európát.
E harcok vége e sorok írásakor még nem látszott, mindenesetre a vezető politikusoknak egyértelmű üzenetet küldtek a tanácskozásuk előtt tüntetésre felsorakozott gazdák ezrei, köztük magyar termelők is. Ők a belga rendőrökkel, könnygázzal, hanggránáttal dacolva értésre adták mások helyett is: nem egy, a huszonhetes közösségen kívüli ország – avagy a dél-amerikai mezőgazdaság – érdekei az elsők, hanem a miénk. Már amennyiben az a cél, hogy a továbbiakban is a magunkénak érezhessük az Európai Uniót. Egy tegnap ismertetett felmérés szerint a magyarok – sőt azon belül általában a Tisza Párt szavazói is – egyértelműen elutasítják, hogy Brüsszel akár közös uniós hitelfelvétellel, akár az EU-ban fellelhető orosz vagyon lefoglalásával, akár az európai polgárok pénztárcájának megcsapolásával támogassa Kijevet, s ezáltal meghosszabbítsa a csaknem négy éve tartó háborút is.
Rosszkedvünk idei telének az a fő oka, hogy egyáltalán nem látszik, mi térítené jobb belátására az olyan brüsszeli vezetőket, mint Ursula von der Leyen vagy Manfred Weber, a szélsőségesen oroszellenes, ámde a nemzetközi porondon jelentéktelen külügyi főképviselőről, Kaja Kallasról már nem is beszélve. Mindenesetre nehéz lenne versenyt hirdetni, hogy melyik lenne kártékonyabb az EU egészének a brüsszeli tervekből. Már most megkurtítani az európaiaknak járó juttatásokat, eladósítani a következő nemzedékeket eurók százmilliárdjaiban mérhető irdatlan összegekre vagy jogi csapdába csalni őket, hogy hosszú évek múlva ők fizessenek meg kamatostul az elvett orosz javak után?
Innen nézve nem tűnik nehéznek egy ilyen döntés meghozatala – a fentiek közül egyik sem vállalható –, ám rosszkedvünk telén, az ukrajnai háború negyedik évében, megannyi vérveszteség után, miközben a sok kardcsörtető hangot hallva csak remélni tudjuk, hogy nem ér el bennünket is előbb-utóbb a fegyverek zaja, aggodalommal figyeljük a fejleményeket. Nem kárörömmel, valóban aggódva figyeljük a Tisza Párt kínlódását is, ahogy négy hónappal a választások előtt a maga választotta európai fősodor és a magyarok akarata között sasszézik. A kihívót tekintve ez önmagában nem túl megnyugtató, miközben a francia vagy a brit vezérkari főnök arról beszél, milyen személyes áldozatokat kell hozni a jövő háborújában.
Ma már a tankönyvek emlékeztetnek arra, hogy az Európai Uniót, illetve elődjét a béke hívta életre a második világháború után. Az akkori vezetők nemcsak az 1939–45-ös világégést tapasztalták meg, hanem az elsőt is. Ma olyanok állnak tábornoki beosztásban Nyugat-Európában, akik csak terepasztalon láttak háborút, ellentétben orosz megfelelőikkel, akik jellemzően a harmadik fegyveres konfliktusban kulcsszereplők. Nem tudhatjuk, kinek jó ez, a végén mi sül ki az egészből. De érezzük, környezetünkben főleg az idősebbek, akik gyerekként vagy fiatalként átélték a pusztítást és a nélkülözést, hogy minden félsz, riogatás és csinnadratta mellett sem a jó irányba mennek a dolgok Európában. Csak remélni tudjuk, legalább a mi házunk táján tehetünk ellene.
Szőcs László – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
