Rosemary, a Kennedy-család intézetben rejtegetett gyermeke

Rosemary, a Kennedy-család intézetben rejtegetett gyermeke

Idősebb Joseph P. Kennedy a XX. századi amerikai történelem egyik legmegosztóbb személyisége. A magyar származású amerikai történész, John Lukacs lesújtó véleménnyel írt róla: „Újgazdag ír-amerikai volt, örökös kötözködő, aki a sértődékeny ember haragjával gyűlölte a keleti part régebbi, angolszász-amerikai elitjét.” A Kennedy-dinasztia megalapítóját nem csak feltételezett alvilági kapcsolatai vagy a brit nagykövetként a második világháború hajnalán mutatott nácibarátsága miatt tartják számon sokan sötét alakként. Bár három fiából is sikerült kiemelkedő politikust faragnia, ennek előfeltételeként gyakorlatilag versenyistállóvá alakította át a családi otthont, és a vetélkedést egy olyan gyermekére is rákényszerítette, aki jelentős hátrányból indult testvéreivel szemben.

A Kennedy család legidősebb lánya, Rosemary (Rosie) megpróbáltatásai már születésekor elkezdődtek. 1918. szeptember 13-án, miközben anyja, Rose már a kitolási szakba ért, az orvos még mindig nem volt sehol. A bába arra buzdította az asszonyt, hogy tartsa összezárva a lábát, és akkor se nyomjon, ha szükségét érzi. A kismamának csak elégtelenül sikerült teljesíteni az utasítást, így a bába további két órán át nyomta vissza a baba fejét. Ha azonban a csecsemő túl hosszú időt tölt a szülőcsatornában, oxigénhiány léphet fel, ami agykárosodáshoz vezethet. Vélhetően ez történt Rosemaryvel is.

Hamarosan ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a kislány különbözik testvéreitől. Amint visszaemlékezésében Rose Kennedy beszámolt róla, Rosie a megszokottnál később kezdett el mászni, járni és beszélni is. Amikor óvodai gondozói nem javasolták, hogy a tervezett időben elkezdje az első osztályt, édesanyja szakértőkhöz fordult, akik közölték vele, hogy lánya „fogyatékos”. Bár Rosemary írás és olvasás tekintetében egy harmadikos-negyedikes tanuló szintjén ragadt meg, háromjegyű számok összeadására képes volt. Mint dr. Steven Holtz, a Berkeley Egyetem neurológusa, Rosie későbbi kedvenc ápolója a lány történetének könyvet szentelő Elizabeth Koehler-Pentacoff számára kifejtette, aki képes komplex matematikai műveletek elvégzésére, azt aligha lehet szellemileg súlyosan visszamaradottnak tekinteni. Rosemaryt a források alapján sokkal inkább – gyógypedagógiai szakterminussal élve – tanulásban akadályozottnak lehetne minősíteni, ami akár enyhe fokú intellektuális képességzavart (értelmi fogyatékosságot) is jelenthet.

A szülők úgy vélték, nem engedhetik meg maguknak, hogy lányuk valós állapotát elismerve kockáztassák társadalmi tekintélyüket, ezért úgy döntöttek, Rosemary-t is ugyanúgy fogják kezelni, mint a többi gyereküket. A lány 11 éves korától kezdve bentlakásos iskolák sorát járta végig. Először egy szellemileg visszamaradottaknak fenntartott pennsylvaniai intézetbe került, később azonban egy olyan intézménybe is beíratták, ahol egészséges társaival kellett versenyeznie. A szülők még a tanárok többségét sem értesítették róla, hogy lányuk hendikeppel indul. Rosie pedig egyre szorongóbbá vált a teljesíthetetlen elvárások miatt. Édesanyjának 12 évesen küldött levele egy kétségbeesett, magányos lány képét rajzolja elénk: „Megkérdezted Miss Devereux-t, hogy hazaenged-e hálaadásra? (…) Kérlek, tedd meg. (…) Nagyon hiányzol. (…) Írj nekem egy hosszú, hosszú, hosszú levelet.” Elhagyatottsága később sem csökkent. Tizenhat évesen így írt édesapjának: „Drága Apu! Köszönöm, hogy meglátogattál. Bármit megtennék, hogy boldoggá tegyelek. Utálok neked Csalódást [sic!] okozni bármiben is. Látogass meg hamarosan. Nagyon magányos vagyok minden nap.”

Növekvő frusztrációjához később az is hozzájárult, hogy testvéreinél jóval kevesebb személyes szabadságot engedélyeztek neki. Miközben Rosie-ból vonzó fiatal nő lett, családja szinte minden lépését felügyelte. Bár imádta a társasági összejöveteleket, többször is panaszkodott amiatt, hogy két bátyja, ifj. Joe és
John túl gyakran kéri fel táncra. Nem tudta, hogy apja utasítására akkor is „beépített emberekkel” táncol, ha éppen nem a fivéreivel áll szemben a parketten.

http://mno.hu/

Rosie legboldogabb éveit Franklin Delano Roosevelt amerikai elnöknek köszönhette, aki 1938-ban édesapját nevezte ki brit nagykövetnek. Az „Európa” kifejezés évtizedekkel később is gyakran az egyetlen kivehető szó volt egyébként nehezen dekódolható mondandójából. Rosemaryt 1938 májusában Kathleen húgával együtt még a brit királyi családnak is bemutatták. A csinos fiatal lány tökéletesen megtanulta a koreográfiát, és bár egy pillanatra megbotlott, az est egyik főszereplője volt. Angliai éveit egyedül az árnyékolta be, hogy édesapja megfeddte, amiért felszedett pár kilót. A Kennedy családban ez is a tiltott dolgok körébe tartozott.

http://mno.hu/

Rosemary számára súlyos törést jelentett, amikor 1940 nyarán visszatért az Egyesült Államokba. Ismét bentlakásos iskolába került, ahonnan többször is kiszökött éjjelente, ráadásul dühkitörései is egyre gyakoribbá váltak. Miután 1941 nyarán már a nagyapjára is rátámadt, szülei azt tervezték, hogy pszichiátriai intézetben helyezik el, végül azonban más megoldás született.

A leukotómia (ismertebb nevén lobotómia) eljárását az 1930-as években többek között más tudósok által kivitelezett csimpánzkísérletek nyomán egy később orvosi Nobel-díjjal jutalmazott portugál idegsebész-politikus, Egar Moniz fejlesztette ki, miután meggyőződése volt, hogy a pszichiátriai betegségek hátterében az idegsejtek összeköttetésének zavara áll, amely a homloklebenyben történő beavatkozással kezelhető.

http://mno.hu/

Mintegy két évtizeden át tízezreken hajtottak végre lobotómiát, ám az 1950-es évek közepétől a pszichiátriai betegek kezelésének első számú módszere a gyógyszeres beavatkozás lett, a század utolsó harmadában pedig a szakmai körök és laikusok egyre szélesebb körben kinyilvánított kritikája az eljárás teljes diszkreditálásához vezetett. Ebben a tekintetben aligha lehet túlbecsülni Ken Keseynek a Milos Forman által megfilmesített Száll a kakukk fészkére című regényét, amelyben a lobotómia az elnyomó hatalom erőszakmonopóliumának metaforájaként jelent meg. Manapság már csak nagyon ritkán hajtanak végre hasonló műtéteket annak ellenére, hogy egyes kutatók megengedő álláspontra helyezkednek a jelentős fejlődésen áteső módszert illetően.

Joseph Kennedy a korabeli lapokból értesült a lobotómiáról, amelyet ekkoriban sokan csodamódszernek tekintettek, és olykor még a házimunka elvégzése iránt gyér érdeklődést mutató kamaszok ellen is bevetették. Az újságok azonban arról nem számoltak be, hogy a módszer egyik prófétája, Walter Jackson Freeman számos betegénél súlyos állapotromlás következett be. Joe beszámolt tervéről a családnak, mire felesége megkérte egyik lányukat, Kathleent, hogy nézzen utána az eljárásnak. Ő pedig kiderítette, hogy az Amerikai Orvosszövetség ellenzi a lobotómiát. Úgy tűnt, a család ejteni fogja a tervet, Joe azonban, akinek azt ígérték, megszüntetik lánya magatartásproblémáit, önálló akcióba kezdett. Anélkül, hogy erről akár csak a feleségét értesítette volna, jóváhagyta, hogy lányán Freeman vezérletével homloklebenymetszést hajtsanak végre.

A műtét során Rosie koponyájába két oldalt egy-egy lyukat fúrtak, majd megkezdték homloklebenye megnyirbálását. Freeman arra kérte a lányt, énekeljen, mondjon el ismert költeményeket, számoljon, meséljen magáról történeteket és sorolja fel a hónapokat. A negyedik vágást követően azonban először összefüggéstelenül kezdett beszélni, majd elhallgatott. Hamarosan világossá vált, hogy a műtét félresiklott. Az operációnál segédkező nővért annyira sokkolták a látottak, hogy felhagyott hivatásával.

Rosemaryre ezután alig lehetett ráismerni. Amellett, hogy dühkitörései még gyakoribbak lettek, beszédképtelenné vált, nem tudott járni, bal oldala részlegesen lebénult, feje pedig oldalra billent. Hónapokra volt szükség ahhoz, hogy néhány szót újra ki tudjon mondani, megtanuljon járni vagy éppen fogat mosni, inkontinenciája orvoslása pedig évekbe telt. Miután hét éven át egy New York-i pszichiátriai létesítményben vegetált, 1949-ben átkerült a wisconsini St. Coletta intézetbe. Források szerint édesapja ekkoriban látogatta meg utoljára, többi gyerekének pedig csak ködös történeteket mesélt Rosie sorsáról.

Christmas with Rosemary in 1985. There have been so many pictures of Rosemary that have been released recently and I think it's great that we're allowed to catch a glimpse of her life after the lobotomy. Kate Larson is publishing a book all about Rosemary on October 6th titled 'The Missing Kennedy'. The book is available to preorder so I definitely recommend you all to check it out! @ jfkandrfk által megosztott bejegyzés, Szept 27., 2015, időpont: 8:06 (PDT időzóna szerint)

A lány történetét 2015-ben újonnan feltárt források felhasználásával feldolgozó Kate Clifford Larson a közvélekedéssel szembemenve úgy véli, Rose is tudott arról, hogy lányán lobotómiát hajtottak végre, ennek ellenére húsz éven át egyetlen alkalommal sem látogatta meg. Csak Joe stroke-ját követően, 1961-ben, a milwaukee-i reptéren találkoztak ismét. A gondját viselő apácák visszaemlékezése szerint Rosemary elkezdett rohanni édesanyja felé, ám ahelyett, hogy boldogan megölelte volna, artikulálatlan üvöltés kíséretében elkezdte a mellkasát ütni. Reakcióját akkor érthetjük meg igazán, ha felidézzük egy, még a műtét előtt húgának, Eunice-nak írt levelét: „Alig várom, hogy Anya és Apa jelentkezzen. (…) Nagyon szomorú vagyok, ha nem hallok anyáról, mondd meg neki.”

Rosemary állapotában 1960-tól kezdve állt be jelentős javulás, amikor Paulus nővér személyében egy olyan ápolót osztottak be mellé, aki hosszú idő után elsőként érző emberi lényként tekintett Rosie-ra. Kivirágzásában jelentős szerepe volt annak is, hogy ekkortól kezdve édesanyja engedélyezte az addig a külvilágtól szigorúan elzárt lány számára, hogy kimozduljon az intézet falai közül.

Hatalmas előrelépést jelentett, amikor Rosemary egy alkalommal felolvasta egy hirdetőtábla szövegét, ezt követően pedig megtanították egyszerű szavak felolvasására. Szintén mérföldkőnek számított, amikor egy ebéd során Paulus nővér egyik rokonának kérésére Rosemary átadta a vajat. A gondozó elmondása szerint Rosie gyakran „flörtölt” az útjába kerülő férfiakkal, a ruházatát vagy hajviseletét dicsérő bókokat pedig széles mosollyal fogadta. Kedvenc tevékenységei közé tartozott a sétálás, az úszás, valamint a vendéglők látogatása is. Saját magára a „she” szóval, vagyis az angol egyes szám harmadik személyű személyes névmás női alakjával hivatkozott, és unokaöccse, Timothy Shriver szerint a leggyakrabban használt szavai közé tartozott a „babák”, az „anya”, valamint Eunice húga neve is.

Rosie több alkalommal részt vett a Kennedy család összejövetelein, és gyermekkora egykori színhelyeire is ellátogatott. 2005-ben, 86 éves korában hunyt el. Ha történetének van pozitív hozadéka, az mindenképpen a sorsát leginkább a szívén viselő Eunice-hoz köthető, akit testvére tragikus élete cselekvésre sarkallt. A hatvanas években indított, a fogyatékkal élők felkarolását célul kitűző kezdeményezéséből nőtte ki magát az értelmi sérültek elfogadásához, társadalmi integrációjához jelentős mértékben hozzájáruló speciális olimpiai mozgalom.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »